A Szél meséje
Bobby Leng:
A Szél meséje
verses mese
Szellő, orkán, vihar, tájfun én vagyok
Mivoltomról soha kétséget nem hagyok
Tavasszal én árasztom a vizeket
Mikor a hólé az ereszről csepereg.
Hátamon hordom a virágok hímporát
Messzire röpítem a tüzek parazsát
Felszítom-kioltom kényem-kedvem szerint
Évmilliók óta és újra és megint.
Játszom a lombok közt falevelekkel
Símogatom arcod lágy szellő-kezekkel
Madarak tollait sokszor felborzolom
Erdő-mező tavaszi illatát én hozom.
Szelíd vagyok, csupa kedv és kellem
De erős, ha úgy hozza a kedvem
Ordítok, török-zúzok, ha akarom
Vagy megállítalak az utadon.
Házad tetejéről ledobom a cserepet
Lökéseimtől az ablakod beremeg
Árokba fordítok megrakott kamiont
Ez is, meg az is, ez mind-mind én vagyok.
Hátamon hordozom az esőfelhőket
Sohase függök se mástól, se tetőled
Mindig fütyörészve magam útját járom
Sehol a világon nem lesz soha párom.
Ledobom fészkestül a kismadarat
Leverem gyümölcsöd hogy csak a fa marad
De tudom, azt kívánod:: csak fújjon a szél
Ha nyáron a melegtől minden elalél.
Ha akarom, beletúrok a lányok hajába
Vagy belekapok ráncos szoknyájába
Nevetnek a lányok - és én is nevetek
Mert a fiúk szíve szerelemtől remeg.
Vagy a mezőn, pusztán ballankórót kergetek
Mert futkosni a réteken nagyon szeretek
Hajlik a fúszál, a bozót meg a nád
És felverem a dűlők, utak szürke porát.
A tél hidegét mindenhová elviszem
Bebújok a kabát alá lelkesen
Fagyos nótát fütyülök a füledbe
A nótámtól könny szökik a szemedbe.
Bebújok a kéménybe és dudálok
Szénakazlat, boglyát szertedobálok
Kergetem a csapat varjúmadarat
Oly gyors vagyok, hogy mindenki lemarad.
Hideg szél elől bemenekülsz a szobába
Ilyenkor jó a kandalló, a kályha
Azt kívánod: bárcsak a szél ne fújna
Akkor talán olyan hideg se volna...
Tavasszal a vizek hátát borzolom
Papírsárkányodat messze hordozom
Eltépem a madzagot és elviszem
Elröpítem messzire, hogy hírt vigyen.
Vigye a hírt: hamarosan jön a nyár
Mert az ember, fú-fa, állat erre vár
Hogy vitorlát dagasszak a vizeken
És röpítsem... én azt nagyon szeretem.
Szárítom a kiterített ruhákat
Letöröm a korhadt, száraz faágat
Télem hóval temetem be az árkot
Hófehérbe borítom a világot.
--
Föld-Anyácska Gaia aggódva figyeli
Amint a Szél a felhőket tereli
Lágy szellőből hogyan válik zivatar
Beleavatkozni nem tud - vagy tán nem akar.
--
Hol volnál a felhők nélkül, te cudar
Felhő is és nemcsak szél a zivatar
Mit tennél, ha nem lenne az út pora
A hatalmad nem lenne ám ekkora!
Hol lennél, ha nem lenne korhadt az ág
Meg a mezőn a gyenge fűszál, a virág
Ágak és levelek nélkül nem susogsz
Kémény nélkül téli éjjel nem huhogsz!
Sivatagi homok nélkül mit hordoznál
A vízek nélkül ugyan mit borzolnál
Zászló nélkül vajon mit lobogtatnál
Lány szalagja nélkül mit bontanál?
Vitorla ha nem volna a vizeken
Mit dagasztanál te olyan szivesen
És ha a lehullott őszi lomb nem volna
Öreg fák közt mit hordanál halomba?
Ha nincsen sár, amit kiszárítanál
Mit szállítasz, hogyna nincsen illat-ár
Kinek tollát borzolod, ha nincs madár
Senki nem tudná: a Szél épp merre jár!
Ezek nélkül tudod, hogy csak semmi vagy
Körbejárhatod a Földet, csak szaladj
A Föld teremtményeitől vagy te, ami vagy
Hangot és látszatot neked csak ez ad!
Ha a fiam, Fauna, és Flóra, a lányom
Nem lenne, te magad lennél e nagyvilágon
Mindegy, hogy szellő vagy tornádó a te neved
Az én szememben ez teljesen egyremegy!
Meleg áramlatod látható nem lenne
Ha nem vitorlázna benne kelepelve
És tocsogós rét fölött körözve száll
A hatalmas. szépséges gólyamadár.
Láthatatlan szárnyalásod láthatóvá az teszi
Falevelet, port, illatot ha viszi
A tornádó tölcsérét is csak akkor láthatod
Ha felragad házat, fát, port, állatot.
És vajon mikor láthatsz viharos szelet?
Ha felhőt hoz, ami meggyűlt a vizek felett
Hangja csak akkor van, ha a fülekbe fütyül
Vagy ha zúgni hallod a fenyőfák közül.
Ág, levél nem volna, téli éjszakákon
Mit zúgatna, s vinne átal bokron-árkon
Zászlókat lobogtat, csapkod és letépked
Másképp nem látható, hiába is nézed.
---
Hallgat a szél, aztán elfut mérgesen
Zúgva szágult át erdőn és fenyvesen
Bolyhos felhők garmadáját szórja szét
Tényleg, ezek nélkül élte mit sem ér?
A kopár Földgolyón körbe-körbe szállna
Földi élet nélkül biz semmivé válna
Szél hoz enyhelyet az izzadt homlokokra
Ám nélküle a tél nem lenne mogorva.
Gaia arcán napfény tündöklő mosolya
Föld, Tűz, Víz, Levegő: mind csoda
S éppúgy, mint a Föld halandó népe
A Szél is a NAGY TERMÉSZET RÉSZE!
A Szél mostmár érti értelmét a Létnek
Hogy a folytonosság sose érjen véget
Lehet az hegyorom, vagy parányi bolha
Nélkülük a világ tán nem kerek volna.
Egyik nélkül másik nem is létezhetne
Mindezek nélkül tán a Szél se lenne
És nem olvashatnád a versembe fonva
Mert ez a mese most nem a Szélről szólna.
VÉGE
A Szél meséje
verses mese
Szellő, orkán, vihar, tájfun én vagyok
Mivoltomról soha kétséget nem hagyok
Tavasszal én árasztom a vizeket
Mikor a hólé az ereszről csepereg.
Hátamon hordom a virágok hímporát
Messzire röpítem a tüzek parazsát
Felszítom-kioltom kényem-kedvem szerint
Évmilliók óta és újra és megint.
Játszom a lombok közt falevelekkel
Símogatom arcod lágy szellő-kezekkel
Madarak tollait sokszor felborzolom
Erdő-mező tavaszi illatát én hozom.
Szelíd vagyok, csupa kedv és kellem
De erős, ha úgy hozza a kedvem
Ordítok, török-zúzok, ha akarom
Vagy megállítalak az utadon.
Házad tetejéről ledobom a cserepet
Lökéseimtől az ablakod beremeg
Árokba fordítok megrakott kamiont
Ez is, meg az is, ez mind-mind én vagyok.
Hátamon hordozom az esőfelhőket
Sohase függök se mástól, se tetőled
Mindig fütyörészve magam útját járom
Sehol a világon nem lesz soha párom.
Ledobom fészkestül a kismadarat
Leverem gyümölcsöd hogy csak a fa marad
De tudom, azt kívánod:: csak fújjon a szél
Ha nyáron a melegtől minden elalél.
Ha akarom, beletúrok a lányok hajába
Vagy belekapok ráncos szoknyájába
Nevetnek a lányok - és én is nevetek
Mert a fiúk szíve szerelemtől remeg.
Vagy a mezőn, pusztán ballankórót kergetek
Mert futkosni a réteken nagyon szeretek
Hajlik a fúszál, a bozót meg a nád
És felverem a dűlők, utak szürke porát.
A tél hidegét mindenhová elviszem
Bebújok a kabát alá lelkesen
Fagyos nótát fütyülök a füledbe
A nótámtól könny szökik a szemedbe.
Bebújok a kéménybe és dudálok
Szénakazlat, boglyát szertedobálok
Kergetem a csapat varjúmadarat
Oly gyors vagyok, hogy mindenki lemarad.
Hideg szél elől bemenekülsz a szobába
Ilyenkor jó a kandalló, a kályha
Azt kívánod: bárcsak a szél ne fújna
Akkor talán olyan hideg se volna...
Tavasszal a vizek hátát borzolom
Papírsárkányodat messze hordozom
Eltépem a madzagot és elviszem
Elröpítem messzire, hogy hírt vigyen.
Vigye a hírt: hamarosan jön a nyár
Mert az ember, fú-fa, állat erre vár
Hogy vitorlát dagasszak a vizeken
És röpítsem... én azt nagyon szeretem.
Szárítom a kiterített ruhákat
Letöröm a korhadt, száraz faágat
Télem hóval temetem be az árkot
Hófehérbe borítom a világot.
--
Föld-Anyácska Gaia aggódva figyeli
Amint a Szél a felhőket tereli
Lágy szellőből hogyan válik zivatar
Beleavatkozni nem tud - vagy tán nem akar.
--
Hol volnál a felhők nélkül, te cudar
Felhő is és nemcsak szél a zivatar
Mit tennél, ha nem lenne az út pora
A hatalmad nem lenne ám ekkora!
Hol lennél, ha nem lenne korhadt az ág
Meg a mezőn a gyenge fűszál, a virág
Ágak és levelek nélkül nem susogsz
Kémény nélkül téli éjjel nem huhogsz!
Sivatagi homok nélkül mit hordoznál
A vízek nélkül ugyan mit borzolnál
Zászló nélkül vajon mit lobogtatnál
Lány szalagja nélkül mit bontanál?
Vitorla ha nem volna a vizeken
Mit dagasztanál te olyan szivesen
És ha a lehullott őszi lomb nem volna
Öreg fák közt mit hordanál halomba?
Ha nincsen sár, amit kiszárítanál
Mit szállítasz, hogyna nincsen illat-ár
Kinek tollát borzolod, ha nincs madár
Senki nem tudná: a Szél épp merre jár!
Ezek nélkül tudod, hogy csak semmi vagy
Körbejárhatod a Földet, csak szaladj
A Föld teremtményeitől vagy te, ami vagy
Hangot és látszatot neked csak ez ad!
Ha a fiam, Fauna, és Flóra, a lányom
Nem lenne, te magad lennél e nagyvilágon
Mindegy, hogy szellő vagy tornádó a te neved
Az én szememben ez teljesen egyremegy!
Meleg áramlatod látható nem lenne
Ha nem vitorlázna benne kelepelve
És tocsogós rét fölött körözve száll
A hatalmas. szépséges gólyamadár.
Láthatatlan szárnyalásod láthatóvá az teszi
Falevelet, port, illatot ha viszi
A tornádó tölcsérét is csak akkor láthatod
Ha felragad házat, fát, port, állatot.
És vajon mikor láthatsz viharos szelet?
Ha felhőt hoz, ami meggyűlt a vizek felett
Hangja csak akkor van, ha a fülekbe fütyül
Vagy ha zúgni hallod a fenyőfák közül.
Ág, levél nem volna, téli éjszakákon
Mit zúgatna, s vinne átal bokron-árkon
Zászlókat lobogtat, csapkod és letépked
Másképp nem látható, hiába is nézed.
---
Hallgat a szél, aztán elfut mérgesen
Zúgva szágult át erdőn és fenyvesen
Bolyhos felhők garmadáját szórja szét
Tényleg, ezek nélkül élte mit sem ér?
A kopár Földgolyón körbe-körbe szállna
Földi élet nélkül biz semmivé válna
Szél hoz enyhelyet az izzadt homlokokra
Ám nélküle a tél nem lenne mogorva.
Gaia arcán napfény tündöklő mosolya
Föld, Tűz, Víz, Levegő: mind csoda
S éppúgy, mint a Föld halandó népe
A Szél is a NAGY TERMÉSZET RÉSZE!
A Szél mostmár érti értelmét a Létnek
Hogy a folytonosság sose érjen véget
Lehet az hegyorom, vagy parányi bolha
Nélkülük a világ tán nem kerek volna.
Egyik nélkül másik nem is létezhetne
Mindezek nélkül tán a Szél se lenne
És nem olvashatnád a versembe fonva
Mert ez a mese most nem a Szélről szólna.
VÉGE