A pávahercegnő
Bobby Leng:
A pávahercegnő
verses mese
Egyszer volt, hol nem volt
Élt egyszer egy szegény fiú.
Gondolta, szegény, megnősülne
De a szomszéd lány nagyon hiú.
Elment hát lánynézőbe, messze
Talált is egy szép lányt magának.
Megkérte, az hozzá is ment nőül
S elindultak ketten a nagyvilágnak.
Nem volt házuk, kertjük, semmi
S hol itt dolgoztak, hol ott.
Munkájukat megfizették szépen
A pár mindig takarékoskodott.
Végül összegyűlt egy pici pénzük
Kis házat vettek, kertjük is lett.
Vetettek, arattak, éldegéltek
Míg meg nem született egy kisgyerek.
Ámde ha egy szegény megnősül
Akkor szegénységén osztozik.
Mégse csökken a szegénysége
Hanem inkább csak szaporodik.
Onnantól több szájat kell betömni
S nem kettőt, pedig úgy is alig elég.
Hátha meg három éhes száj tátog
Ó, de nehéz az élet, tán itt a vég!
Örültek persze a kis jövevénynek
De nekik is alig volt mit enniük.
Így van az, a szegénység szörnyű
Majd beleőrült már az eszük.
Hiába volt a kis kertecskéjük
A termést elverte egy zivatar.
Annyi jég hullott le a nagy égből
Hogy mindent vastagon betakar.
Minden levelet rojtosra szaggat
Elhasogat a sok jégdarab.
A sárba verve minden búzaszem
Itt az idén már senki se arat.
A gyümölcs a földön, ehetetlen
Eladni belőle egyet sem lehet.
Tán még krumpli lesz majd az ősszel
De addig is, jaj, mit is ehet?
Mit volt mit tenni, kiokoskodták
Hogy a gyereket eltartani nem lehet.
Még egy éhes száj, nem bírják ezt már
Nem tudnak előteremteni még kenyeret.
Pedig egy kisgyerek alig fogyaszt még
Tudhatták volna előre is bizony ezt.
Nem kellett volna, hogy megszülessen
Szegények vállán oly nagy e kereszt.
A kisgyermeket megfogták végül
S az erdő felé veszik az irányt.
Az erdőszélén majd lerakják őt
A szegény kicsike, parányi lányt.
Az erdő sűrű, sötét, félelmes.
A kicsi sír csak, letették ott.
Elinaltak gyorsan, futva, félve
Mint aki egy gyermeket elhagyott.
Az erdőszélen anyóka járkál.
Száraz ágakat, gallyat gyűjtöget.
A rőzsét kötegbe rakja, halomba
S nagykendőbe köti, útnak ered.
Meglátja a futva menekülőket
S kíváncsi lesz, mi a settenkedés.
Meghallja a kicsi lányt sírni
S szívébe mar, nyilall a felismerés.
Jaj, hát miféle gonosz elvetemültek
Hagynak vadak martalékává itt
Egy kis babácskát, gyermekecskét
S könny önti el az öreg szemit.
Ledobva rőzsét, lehajol hozzá
Karjába veszi a csöpp csecsemőt.
Ringatja, vígasztalja szegénykét
És hazaviszi kis házába őt.
Az erdő mélyén, egyedül él ott.
Kis kulipintyó a hajléka neki.
A kisgyermeket beviszi, és az
Ágyára, puha párnára teszi.
---
Múlt az idő, és múltak az évek.
A lányka serdült, szépen megnőtt.
Minden napját az erdőben tölti
A hatalmas fák, és bokrok között.
Anyónak segít, gombát s bogyókat
Fakérget, füveket gyűjtenek ott.
Rőzsét, ágakat, a kidőlt fákról
És mindenféle száraz magot.
Az erdőnek túlfelén, ottan
Nem olyan sűrű már a bozót
Itten sok madár, pávák is élnek
S a lány látta a sok erdőlakót.
Csodálni őket idejárt mindig
Mikor rá kevesebb munka vár.
Elhullott tollat szedegetett föl
S a kamrájukban sok összegyűlt már.
Miközben a szép tollakat szedte
Szedegette szépen rakásra mind
Énekelt, dúdolt egy régi dalocskát
S közben csodálta a sok fénylő színt.
És telt a nap, észre se vette
Oly hamar elszállt, mégse bánta
Így szólt a dal, miközben lassan
Elindult vissza a kicsi házba:
„Hej,, páva, hej páva
Királyné pávája
Ha én páva volnék
Folyóvizet innék.
Szárnyam csattogtatnám
Szép tollam hullatnám
Szép leány felszedné
Bokrétába kötné...”
A tollakat mindig a többihez tette
Kelengyés ládába, kamra sarkába
Úgyis üres, semmi sincs benne
Kelengyét nem rejt a míves láda.
Gyűlt a sok toll, már alig fér benne
Sokat dalolt, amíg gyűjtögette
Közben a pávák körberajongták
Mert édes magvakat szórt köztük szerte.
Szárnyékot eszkábált télire nekik
És szénát szórt szét a tető alatt.
Magvakat hozott minden nap ide
Azzal etette a sok szép madarat.
Aztán visszatért a kunyhócskába
Anyókához, mert segíteni kell
Sütni-főzni, mosni-vasalni és
Tűzrevalót is hasogatni fel.
Közben folyton törte a fejét, hogy
A sok csodás tollal mi legyen hát
Más nem jutott eszébe, csak az
Hogy televarrt vele egy régi ruhát.
Szép lett, még anyó is csodálkozott rá.
Ám törékeny holmi, nem hordható.
Csak néha lehet felvenni, olykor
Mert ez csak ünnepalkalomra való.
Egyszer a lányka felvette mégis
Egy nap a szépséges páva-ruhát.
Kócos haját anyóka megfésülte
És elengedte sétálgatni a lányt.
Sétálgatott hát a szép ruhában
A sok toll rajta csak úgy ragyogott
Egyenes háttal, lassan vonult át
Az erdő mélyén, ahol lakott.
Büszkén viselte furcsa ruháját
Hajlongott, forgott könnyedén
Csodálatos volt, karcsú, törékeny
Amint itt járt az erdő túlfelén.
Ámde éppen arra járt akkor
Egy ifjú herceg, mily véletlen ez!
Meglátta a fák közt elillanó lányt
És a szíve azonmód megremegett.
Mert ő még soha ilyet nem látott
Ily szépséges hercegnőt sehol.
Pláne az erdő mélyén, hol madár se
Nem jár, nem repül, nem dalol.
Azonnal követte a szép ruhájú
Hercegnőnek hitt lányt, s leste őt.
Bement a lányka a kis kunyhóba
A sűrű, sötét, öles fák között.
A herceg várta, hogy kijöjjön
Hogy kilépjen ismét a szép leány.
Hogy ruhájában megcsodálhassa
De nem jött. Miért? Ez nagy talány.
Bekopogott a fiú a házba
A kunyhó ajtaja résnyire nyílt.
Kikukkantott rajt’ az öreg bábi
A herceg zavarában köhint.
Mi hozta erre az úrfit, mert látom
Hogy szép ruhája van ám nagyon
Vajon mi dolga itt a vadonban
E völgy-erdőkben, és dombokon?
Keresem azt a szép lányt, anyóka
Aki bejött az ajtón itt az imént.
Ó, hát a lányka! Nevet a néne
Hát ezért jött? Igen, csak ezért.
No, akkor, lányom, jer hamar, gyorsan
Nézd, ki vár rád, kis angyalom!
Jön is a lányka, irul-pirulva
Zavarban is van szegény nagyon.
A herceg furcsa arcot vág mostan
Mert nem e leánykát várta, nem ám.
Hol a pávaruhás leány, hol?
Én voltam az, feleli a lány.
De te nem lehetsz, amaz oly szép volt
Ragyogott rajta a napsugár!
Te egy szürke kis egér vagy hozzá
Ó, hol van ő, elment? De kár!
Nincs másik lányod, anyóka, mondd csak
Hadd nézzem, mutasd, engedj be hát
Jól van, jöjj, nézzed, győződj meg róla
Saját szemeddel, s keresd a lányt.
Szobában ruha, ágyra terítve
Ragyogó, tényleg, oly gyönyörű.
Nincsen más lányka, hiába nézi
De a ruhája oly nagyszerű.
Visszafordul most, nézi a kislányt
Te varrtad a ruhád, saját magad?
Én voltam, igen, pávatollból
S a lányka szíve majd’ megszakad.
Rájött: az ifjú csak a ruhát nézi
Ő nem érdekli, sajnos, nem kell neki.
Hát menjen akkor Isten hírével
Keresse tovább, azt aztán keresheti.
El is ment végül a hercegecske
A lány orcája nem tetszett neki.
Egyszerű, tényleg, kócos és sápadt
Ami olyan egyszerű szürkévé teszi.
Telt-múlt az idő, ámde a lányka
Nem bánja, ugyan, üsse a kő
El is felejti, mert a páváknál
Boldog, vidám, örvendező.
Már egész megszokták, kezéből esznek
Kenyérdarabkát, morzsát hoz nekik.
Körülfogják, kíváncsian nézik
A nassolnivalót adó kezit.
Ám a hercegnek perc nyugta sincsen
Mindig a lánykán jár az esze.
Olyan szép volt abban a ruhában
Hogy a szive nagyot sajdul bele.
Másra se tud már gondolni többé
Vágyik, hogy lássa, érintse meg.
Ha fölveszi a pávaruhát a lányka
Hercegnővé válik, győződne meg.
Gondolta, elmegy, s rábeszéli:
Vegye fel újra a szép páva-ruhát.
Látnia kell, igen, látni akarja
A hercegnővé váló szép leányt.
El is indult oda a kíséretével
S megkereste azt a kunyhót megint.
Az anyó kinéz, a lódobogást hallja
S a herceg ismerősen odaint.
Kiált is már, hogy lováról ugrik:
Hol a leányka, hívjad, anyó!
Nincs itthon, fiam, keresd meg magad
Amarra van az erdőn túli tó.
Annak a partján pávákkal játszik
Az erdőszélen, amarra, ott.
És a herceg otthagyva mindent
Gyalogosan, sietve elfutott.
Meg is találta, és meg is látta
Amint ott állt a pávák között
Beszélt hozzájuk, s azok mindnyájan
Körbeugrálták vidáman őt.
Hallgatták, amint énekelt halkan
És dudorászott, mily édes e hang!
És közben magvakat szórdosott szét
Hajában vasalt selyemszalag.
A pávák ittak a tó vizéből
Széttört mostan a víztükör-kép
Kiáltottak, rikoltottak fennen
A pávák, s köztük a lány de szép!
Széttárták csodás faroktollukat
Körbetáncolták az egyszerű lányt
Ő meg kedvesen hajlongott ottan
Símogatta a sok szép madárt.
Becézgette őket, nem látott mást, és
Látszott rajta: ő senkit se vár.
El is feledte a kevély ifjút
Az esze rajta már soha nem jár.
A herceg mostan előbukkant ím
A mohos, öles fák közül-mögül ott.
A lányka meg is rémült tőle
És ijedtében hazáig futott.
De ottan látta a ház körül álló
Lovasokat s hintót, jaj, mi legyen?
A herceg is jő, kiáltva hívja
Csitítja a lányt. Most mit tegyen?
Végül a herceg odaér ő is
Kéri a kislányt: ne bújjon el!
Megkéri: lenne-e a hercegnéje
A hitvese, de a lány nem felel.
Ijedten néz az anyóra, s kéri:
Feleljen ő most, mert ő nem, nem.
Bátran csak, lelkem, no, majd én
És a hercegnek helyette ő felel.
Elmenne persze, lelkem, biztosan
Csakhát így egy kicsit hamar.
Hogyha eljön majd gyakorta hozzá
Akkor már biztos többé nem zavar.
Az ifjú fogadja, hogy így lesz
És minden nap meglátogatja őt.
Hoz szép virágot, és arany ékszert
Kecsegtetve véle a drága nőt.
Csakhogy a lányka haragszik még rá
Amiért oly csúful leszólta rég.
Sok időnek kell még addig eltelni
Míg felolvad majd a szívén a jég.
De ha felolvad, akkor elmegy majd
Palotájába, hogy nőül vegye.
Anyót is elvinné magával, hogy ott
A gazdagok finom étkét egye.
De az anyóka mondja: ő nem megy el
Mert mindig itt élt, s itt is marad.
Nem hiszi, hogy majd a kisleánynak
Ezért a szíve majd’ megszakad!
Menjen csak, s legyen boldog végre
Bár boldog volt itt is, jól tudja ám.
De az életnek rendje az, hogy
Családban legyen már boldog a lány.
Ám a pávaruhát már nem veszi fel, mert
Anyónál hagyja emlékül majd.
Lesz ott szép ruha, gyémántos, biztos
Ahová hintóban hercegével hajt.
Az anyó soha nem mondta el neki
Hogy az erdőszélén lelte meg rég.
Nem akarta fájdítani a szívét ezzel
Hogy nem az ő lánya, hát áldja az ég.
Lassan megbékül majd a leányka
És az ifjú felé fordul majd e szív
De a pávákhoz sose lesz hűtlen
Mert a rikoltásuk s a dallam hív.
S hívja majd vissza önzetlen szíve
Az anyókához, mert hálás neki
Szeretettel fordul feléje mindig
S eljön majd hozzá, ha teheti.
Visz majd magával pár pávatollút
És egy vázában a szobájába teszi
Látnia kell mindig, minden percben
Hogy addig se fájjon a szíve neki.
Hiába lesz oly fényes az udvar
Őt boldoggá e dolgok teszik
Hogyha gyakorta járja az erdőt
És a múltjára mindig emlékezik.
És ott lesz vele majd drága férje
A herceg is, ezt remélheti.
Ígéretét bírja eme dologban
És véli: szavát mind elhiheti.
VÉGE
A pávahercegnő
verses mese
Egyszer volt, hol nem volt
Élt egyszer egy szegény fiú.
Gondolta, szegény, megnősülne
De a szomszéd lány nagyon hiú.
Elment hát lánynézőbe, messze
Talált is egy szép lányt magának.
Megkérte, az hozzá is ment nőül
S elindultak ketten a nagyvilágnak.
Nem volt házuk, kertjük, semmi
S hol itt dolgoztak, hol ott.
Munkájukat megfizették szépen
A pár mindig takarékoskodott.
Végül összegyűlt egy pici pénzük
Kis házat vettek, kertjük is lett.
Vetettek, arattak, éldegéltek
Míg meg nem született egy kisgyerek.
Ámde ha egy szegény megnősül
Akkor szegénységén osztozik.
Mégse csökken a szegénysége
Hanem inkább csak szaporodik.
Onnantól több szájat kell betömni
S nem kettőt, pedig úgy is alig elég.
Hátha meg három éhes száj tátog
Ó, de nehéz az élet, tán itt a vég!
Örültek persze a kis jövevénynek
De nekik is alig volt mit enniük.
Így van az, a szegénység szörnyű
Majd beleőrült már az eszük.
Hiába volt a kis kertecskéjük
A termést elverte egy zivatar.
Annyi jég hullott le a nagy égből
Hogy mindent vastagon betakar.
Minden levelet rojtosra szaggat
Elhasogat a sok jégdarab.
A sárba verve minden búzaszem
Itt az idén már senki se arat.
A gyümölcs a földön, ehetetlen
Eladni belőle egyet sem lehet.
Tán még krumpli lesz majd az ősszel
De addig is, jaj, mit is ehet?
Mit volt mit tenni, kiokoskodták
Hogy a gyereket eltartani nem lehet.
Még egy éhes száj, nem bírják ezt már
Nem tudnak előteremteni még kenyeret.
Pedig egy kisgyerek alig fogyaszt még
Tudhatták volna előre is bizony ezt.
Nem kellett volna, hogy megszülessen
Szegények vállán oly nagy e kereszt.
A kisgyermeket megfogták végül
S az erdő felé veszik az irányt.
Az erdőszélén majd lerakják őt
A szegény kicsike, parányi lányt.
Az erdő sűrű, sötét, félelmes.
A kicsi sír csak, letették ott.
Elinaltak gyorsan, futva, félve
Mint aki egy gyermeket elhagyott.
Az erdőszélen anyóka járkál.
Száraz ágakat, gallyat gyűjtöget.
A rőzsét kötegbe rakja, halomba
S nagykendőbe köti, útnak ered.
Meglátja a futva menekülőket
S kíváncsi lesz, mi a settenkedés.
Meghallja a kicsi lányt sírni
S szívébe mar, nyilall a felismerés.
Jaj, hát miféle gonosz elvetemültek
Hagynak vadak martalékává itt
Egy kis babácskát, gyermekecskét
S könny önti el az öreg szemit.
Ledobva rőzsét, lehajol hozzá
Karjába veszi a csöpp csecsemőt.
Ringatja, vígasztalja szegénykét
És hazaviszi kis házába őt.
Az erdő mélyén, egyedül él ott.
Kis kulipintyó a hajléka neki.
A kisgyermeket beviszi, és az
Ágyára, puha párnára teszi.
---
Múlt az idő, és múltak az évek.
A lányka serdült, szépen megnőtt.
Minden napját az erdőben tölti
A hatalmas fák, és bokrok között.
Anyónak segít, gombát s bogyókat
Fakérget, füveket gyűjtenek ott.
Rőzsét, ágakat, a kidőlt fákról
És mindenféle száraz magot.
Az erdőnek túlfelén, ottan
Nem olyan sűrű már a bozót
Itten sok madár, pávák is élnek
S a lány látta a sok erdőlakót.
Csodálni őket idejárt mindig
Mikor rá kevesebb munka vár.
Elhullott tollat szedegetett föl
S a kamrájukban sok összegyűlt már.
Miközben a szép tollakat szedte
Szedegette szépen rakásra mind
Énekelt, dúdolt egy régi dalocskát
S közben csodálta a sok fénylő színt.
És telt a nap, észre se vette
Oly hamar elszállt, mégse bánta
Így szólt a dal, miközben lassan
Elindult vissza a kicsi házba:
„Hej,, páva, hej páva
Királyné pávája
Ha én páva volnék
Folyóvizet innék.
Szárnyam csattogtatnám
Szép tollam hullatnám
Szép leány felszedné
Bokrétába kötné...”
A tollakat mindig a többihez tette
Kelengyés ládába, kamra sarkába
Úgyis üres, semmi sincs benne
Kelengyét nem rejt a míves láda.
Gyűlt a sok toll, már alig fér benne
Sokat dalolt, amíg gyűjtögette
Közben a pávák körberajongták
Mert édes magvakat szórt köztük szerte.
Szárnyékot eszkábált télire nekik
És szénát szórt szét a tető alatt.
Magvakat hozott minden nap ide
Azzal etette a sok szép madarat.
Aztán visszatért a kunyhócskába
Anyókához, mert segíteni kell
Sütni-főzni, mosni-vasalni és
Tűzrevalót is hasogatni fel.
Közben folyton törte a fejét, hogy
A sok csodás tollal mi legyen hát
Más nem jutott eszébe, csak az
Hogy televarrt vele egy régi ruhát.
Szép lett, még anyó is csodálkozott rá.
Ám törékeny holmi, nem hordható.
Csak néha lehet felvenni, olykor
Mert ez csak ünnepalkalomra való.
Egyszer a lányka felvette mégis
Egy nap a szépséges páva-ruhát.
Kócos haját anyóka megfésülte
És elengedte sétálgatni a lányt.
Sétálgatott hát a szép ruhában
A sok toll rajta csak úgy ragyogott
Egyenes háttal, lassan vonult át
Az erdő mélyén, ahol lakott.
Büszkén viselte furcsa ruháját
Hajlongott, forgott könnyedén
Csodálatos volt, karcsú, törékeny
Amint itt járt az erdő túlfelén.
Ámde éppen arra járt akkor
Egy ifjú herceg, mily véletlen ez!
Meglátta a fák közt elillanó lányt
És a szíve azonmód megremegett.
Mert ő még soha ilyet nem látott
Ily szépséges hercegnőt sehol.
Pláne az erdő mélyén, hol madár se
Nem jár, nem repül, nem dalol.
Azonnal követte a szép ruhájú
Hercegnőnek hitt lányt, s leste őt.
Bement a lányka a kis kunyhóba
A sűrű, sötét, öles fák között.
A herceg várta, hogy kijöjjön
Hogy kilépjen ismét a szép leány.
Hogy ruhájában megcsodálhassa
De nem jött. Miért? Ez nagy talány.
Bekopogott a fiú a házba
A kunyhó ajtaja résnyire nyílt.
Kikukkantott rajt’ az öreg bábi
A herceg zavarában köhint.
Mi hozta erre az úrfit, mert látom
Hogy szép ruhája van ám nagyon
Vajon mi dolga itt a vadonban
E völgy-erdőkben, és dombokon?
Keresem azt a szép lányt, anyóka
Aki bejött az ajtón itt az imént.
Ó, hát a lányka! Nevet a néne
Hát ezért jött? Igen, csak ezért.
No, akkor, lányom, jer hamar, gyorsan
Nézd, ki vár rád, kis angyalom!
Jön is a lányka, irul-pirulva
Zavarban is van szegény nagyon.
A herceg furcsa arcot vág mostan
Mert nem e leánykát várta, nem ám.
Hol a pávaruhás leány, hol?
Én voltam az, feleli a lány.
De te nem lehetsz, amaz oly szép volt
Ragyogott rajta a napsugár!
Te egy szürke kis egér vagy hozzá
Ó, hol van ő, elment? De kár!
Nincs másik lányod, anyóka, mondd csak
Hadd nézzem, mutasd, engedj be hát
Jól van, jöjj, nézzed, győződj meg róla
Saját szemeddel, s keresd a lányt.
Szobában ruha, ágyra terítve
Ragyogó, tényleg, oly gyönyörű.
Nincsen más lányka, hiába nézi
De a ruhája oly nagyszerű.
Visszafordul most, nézi a kislányt
Te varrtad a ruhád, saját magad?
Én voltam, igen, pávatollból
S a lányka szíve majd’ megszakad.
Rájött: az ifjú csak a ruhát nézi
Ő nem érdekli, sajnos, nem kell neki.
Hát menjen akkor Isten hírével
Keresse tovább, azt aztán keresheti.
El is ment végül a hercegecske
A lány orcája nem tetszett neki.
Egyszerű, tényleg, kócos és sápadt
Ami olyan egyszerű szürkévé teszi.
Telt-múlt az idő, ámde a lányka
Nem bánja, ugyan, üsse a kő
El is felejti, mert a páváknál
Boldog, vidám, örvendező.
Már egész megszokták, kezéből esznek
Kenyérdarabkát, morzsát hoz nekik.
Körülfogják, kíváncsian nézik
A nassolnivalót adó kezit.
Ám a hercegnek perc nyugta sincsen
Mindig a lánykán jár az esze.
Olyan szép volt abban a ruhában
Hogy a szive nagyot sajdul bele.
Másra se tud már gondolni többé
Vágyik, hogy lássa, érintse meg.
Ha fölveszi a pávaruhát a lányka
Hercegnővé válik, győződne meg.
Gondolta, elmegy, s rábeszéli:
Vegye fel újra a szép páva-ruhát.
Látnia kell, igen, látni akarja
A hercegnővé váló szép leányt.
El is indult oda a kíséretével
S megkereste azt a kunyhót megint.
Az anyó kinéz, a lódobogást hallja
S a herceg ismerősen odaint.
Kiált is már, hogy lováról ugrik:
Hol a leányka, hívjad, anyó!
Nincs itthon, fiam, keresd meg magad
Amarra van az erdőn túli tó.
Annak a partján pávákkal játszik
Az erdőszélen, amarra, ott.
És a herceg otthagyva mindent
Gyalogosan, sietve elfutott.
Meg is találta, és meg is látta
Amint ott állt a pávák között
Beszélt hozzájuk, s azok mindnyájan
Körbeugrálták vidáman őt.
Hallgatták, amint énekelt halkan
És dudorászott, mily édes e hang!
És közben magvakat szórdosott szét
Hajában vasalt selyemszalag.
A pávák ittak a tó vizéből
Széttört mostan a víztükör-kép
Kiáltottak, rikoltottak fennen
A pávák, s köztük a lány de szép!
Széttárták csodás faroktollukat
Körbetáncolták az egyszerű lányt
Ő meg kedvesen hajlongott ottan
Símogatta a sok szép madárt.
Becézgette őket, nem látott mást, és
Látszott rajta: ő senkit se vár.
El is feledte a kevély ifjút
Az esze rajta már soha nem jár.
A herceg mostan előbukkant ím
A mohos, öles fák közül-mögül ott.
A lányka meg is rémült tőle
És ijedtében hazáig futott.
De ottan látta a ház körül álló
Lovasokat s hintót, jaj, mi legyen?
A herceg is jő, kiáltva hívja
Csitítja a lányt. Most mit tegyen?
Végül a herceg odaér ő is
Kéri a kislányt: ne bújjon el!
Megkéri: lenne-e a hercegnéje
A hitvese, de a lány nem felel.
Ijedten néz az anyóra, s kéri:
Feleljen ő most, mert ő nem, nem.
Bátran csak, lelkem, no, majd én
És a hercegnek helyette ő felel.
Elmenne persze, lelkem, biztosan
Csakhát így egy kicsit hamar.
Hogyha eljön majd gyakorta hozzá
Akkor már biztos többé nem zavar.
Az ifjú fogadja, hogy így lesz
És minden nap meglátogatja őt.
Hoz szép virágot, és arany ékszert
Kecsegtetve véle a drága nőt.
Csakhogy a lányka haragszik még rá
Amiért oly csúful leszólta rég.
Sok időnek kell még addig eltelni
Míg felolvad majd a szívén a jég.
De ha felolvad, akkor elmegy majd
Palotájába, hogy nőül vegye.
Anyót is elvinné magával, hogy ott
A gazdagok finom étkét egye.
De az anyóka mondja: ő nem megy el
Mert mindig itt élt, s itt is marad.
Nem hiszi, hogy majd a kisleánynak
Ezért a szíve majd’ megszakad!
Menjen csak, s legyen boldog végre
Bár boldog volt itt is, jól tudja ám.
De az életnek rendje az, hogy
Családban legyen már boldog a lány.
Ám a pávaruhát már nem veszi fel, mert
Anyónál hagyja emlékül majd.
Lesz ott szép ruha, gyémántos, biztos
Ahová hintóban hercegével hajt.
Az anyó soha nem mondta el neki
Hogy az erdőszélén lelte meg rég.
Nem akarta fájdítani a szívét ezzel
Hogy nem az ő lánya, hát áldja az ég.
Lassan megbékül majd a leányka
És az ifjú felé fordul majd e szív
De a pávákhoz sose lesz hűtlen
Mert a rikoltásuk s a dallam hív.
S hívja majd vissza önzetlen szíve
Az anyókához, mert hálás neki
Szeretettel fordul feléje mindig
S eljön majd hozzá, ha teheti.
Visz majd magával pár pávatollút
És egy vázában a szobájába teszi
Látnia kell mindig, minden percben
Hogy addig se fájjon a szíve neki.
Hiába lesz oly fényes az udvar
Őt boldoggá e dolgok teszik
Hogyha gyakorta járja az erdőt
És a múltjára mindig emlékezik.
És ott lesz vele majd drága férje
A herceg is, ezt remélheti.
Ígéretét bírja eme dologban
És véli: szavát mind elhiheti.
VÉGE