A hét-nyolc-kilenc-tíz törpe
Bobby Leng:
A hét-nyolc-kilenc-tíz törpe
verses mese
A faluban tíz kisgyerek
Sose nőtt meg nagyra
A többi gyerekek mindig
Csak nevettek rajta.
Egyik lakott a falunak
Alsó fele részén
A második a közepén
Harmadik a végén.
A negyedik kisgyereknek
Messze volt a háza
Patakparton kiskunyhóban
Lakott szegény pára.
Ötödiknek szülőháza
Az erdő szélében
Szalmatetős kicsi házban
Ott laktak már régen.
Hatodik kis fiúcskának
Szatócs volt az apja
A hetediknek szabó, ki
Igen ügyes fajta.
Nyolcadikat édesanyja
Egyedül nevelte
Ha rossz volt, se bántotta és
Soha meg nem verte.
Kilencedik kisfiúcskát
Nagymamája várta
Nagyapóval ők nevelték
Mert szegényke árva.
A tizedik kisgyereknek
Sok volt a testvére
De csak ő lett ilyen kicsi
Többi örömére.
Őt is mindig kigúnyolták
Sohasem szerették
Ha tehették, állandóan
Ütötték és verték.
E fiúcskák tán sohase
Nőnek már meg nagyra
El kell hagyniuk a falut
Ki erre, ki arra.
Nem jó nekik, ha gúny tárgya
Kis termetük mindig
Nevelőik úgy sajnálják
Hogy a szívük vérzik.
Elküldték hát mind a tízet
Más vidékre innen
Hátha másutt jobb sorsuk lesz
Mint amilyen itten.
Egyik jutott nagyvárosba
Cukrász lett belőle
Másikukat rég nem látták
Nem tudnak felőle.
Harmadikuk tenger partján
Épített kis házat
Már rég elfelejtett mindent
Nem érez honvágyat.
Negyedikük pincér lett egy
Városi lebujban
Nem is akar tán sohasem
Eljönni már onnan.
Ötödikük kisgyerekek
Tanítója lészen
Óvodásokkal sétálgat
S vezet fogva kézen.
Hatodikuk elbújdosott
Barlangnak mélyében
A hetedik elkísérte
Egyedül ne légyen.
Velük tartott a nyolcadik
S kilencedik törpe
A tizedik settenkedett
Nyomukat követve.
A tíz apró kis emberke
Megtalálta célját
Mindegyik, ki erre s arra
Sok kalandot élt át.
Aztán egyszer egyik-másik
Hazavágyott újra
Visszajöttek ezek ketten
A kis falujukba.
Kérdezgették, mi is lett hát
A többi törpével
Elmesélték nekik, akik
Akkor még ott éltek.
Megtudták, hogy öt barátjuk
Lement a barlangba
Nem is jöttek ki már onnan
Tán kerültek bajba.
Gondolta hát a két törpe
Utánanéz ennek
Tarisznyáltak, s másnap reggel
Utánuk eredtek.
Meg is lelték mind az ötöt
Bányának mélyében
Mit csináltak, mit gondoltok
Odalent a mélyben?
Semmit! Csak úgy ücsörögtek
Ott a mélyedésben
Körülöttük úgy szikráztak
A kövek a fényben.
Milyen fényben? Gyertyafényben
Mert az volt még pár szál
Meg egy kevés élelmük is
S mind szomorú volt ám.
Amikor a két barátjuk
Rájuk akadt ott lent
Megörültek: jó, hogy jöttök
Rég nem láttunk embert!
Jól van, jól van, gyertek mostmár
Haza mindahányan
Dehogy megyünk, mondták azok
Hirtelen, nagy-bátran.
Soha többé, mert csak gúny lesz
Megvetés a sorsunk
Hiszen sose leszünk nagyok
Mindig kicsik voltunk.
Akkor jól van, maradjunk hát
De mit kéne tenni
Tán ha e szép köveket itt
Ki lehetne szedni!
Kiszedni a bánya falát
Kicsit kopácsolva
És sikerült összeszedni
Egy kisebb halomba.
Mostmár aztán mit kezdjenek
Ennyi fényes kinccsel?
Vajon mit kapnának érte
Vajon mivel ér fel?
A városban kaptak érte
Csákányt, bányászlámpát
Takarókat, sipkát, mécsest
Kolbászt, tortát, sonkát.
Visszamentek a barlangba
Lepakoltak mindent
De itt hideg volt egy kicsit
Vacogniuk kellett.
Építsünk egy kicsi házat
Így s úgy tanakodtak
Kimentek a hegyen túlra
Ahol erdők voltak.
Erdő közepén kis tisztás
Éppen ilyen hely kell
A kis ház gyorsan elkészült
Kerítéssel, kerttel.
Emeletet építettek
Gerendákból rája
Kéményt húztak, zsindelyt raktak
Fel a kicsi házra
Hét kis ágyat is faragtak
S asztalt, hét kis székkel
Kis szekrénykét - több bútor itt
Sajnos már nem fér el.
Minden kész lett. Elfáradtak
Lefeküdtek szépen
Ágyikókra hét kis ember
Elaludtak mélyen.
Másnap aztán kibányásztak
Néhány követ újra
Mostmár tálat, tányért, villát
S mást is vettek rajta.
A városban csodálkoztak
Fényes kövek láttán
Piros, sárga, kék s zöld kövek
Mesés csillogásán.
Amikor már minden megvolt
Mit szerettek volna
Ágyacskákba dunyhát, vánkost
Azt is vettek rajta.
Már csak ennyi, ami hátra
Van csupán a házban
Meg egy tűzhely, kandallócska
Sütni-főzni lázban.
Mikor ez is elkészült, már
Semmi nem kell: kész van
Mostmár itt fognak ők lakni
Az erdei házban.
Így is történt: innen mentek
A bányába, mélyre
És esténként megfáradtan
Ide tértek végre.
Gyűjtögették a kincseket
Hatalmas halomba
Szép vörös kő, gyémánt, opál
Ottan gyűltek sorba’.
Majd ha kell, hát élelemért
Mindet elcserélik
Így gondolták, mert étel kell
Néhanap őnékik.
Aztán egyszer úgy gondolták:
Többé el nem mennek
A városba, oly messze van
Ilyen kis embernek.
Tán az erdő ad majd ételt
Mindent ami kellhet
Gomba, gyümölcs megterem itt
Mindent összeszednek.
Úgy is tettek: gyűjtögettek
Erdőnek gyümölcsét
Minden jót, mit erdő adhat
Sok-sok mindenfélét.
Aztán egyszer építettek
Jókora kemencét
Hogy süthessenek már végre
Benne jó kenyérkét.
Igen ám, de lisztjük nem volt
Be kell menni érte
A városba ismét, mégis
Sose lesz hát vége!
Sóhajtottak, de intézték
Kenyérkének sorsát
Mindig friss kenyeret sütnek
S ha akarnak: tortát.
Teltek-múltak szépen csendben
Sorra-egyre évek
Lassan-lassan szakálluk nőtt
Így lettek ők vének.
De még mindig járogatnak
A bánya mélyére
Pedig mostmár nem kellene
Annyit tettek félre.
Halomban áll minden szép kő:
Külön zöldek, kékek
Pirosak és gyémántosak
Jaj, annyira szépek!
Éldegélnek kicsi házban
Semmire nincs gondjuk
Ha baj akad, azt mondják, hogy:
„Majd ezt is megoldjuk!”
Éldegéltek, mondom, szépen
Csendes erdő-mélyben
Mindig más főz, más takarít
Mindig, minden héten.
Unalmas ez? Dehogy, dehogy!
Nem lehet elunni
Őzikéknek, nyuszikáknak
Hancúrját elnézni!
Kis madárkák, fakopáncsok
Szarkák cserregését
Apró tollas pici népek
Cinkék csicsergését.
Télen, hogyha hó borítja
Odakint a tájat
A kéményük eregethet
Szép füstkarikákat.
A legfiatalabb törpe
Nem volt még szakálla
Neki szóra sohase nyílt
Eddig még a szája.
Néma volt, egy szót se szólt még
Nem tudott beszélni
De ez nem bántotta őt, mert
Így is tudott élni.
Vidám fickó: mindig nevet
Mosolygós a szája
Nincs boldogabb pici ember
Erdőn-mezőn nála.
Mindegyik kis törpe boldog:
Mi bajuk is lenne
Együtt vannak, jóbarátok
Ez a legszebb benne.
A barátság nagyon fontos
Mindegyikük tudja
Az életet kinn az erdőn
Egyikük sem unja.
Azért néha, téli estén
Pipafüstöt nézve
Kalandozik gondolatuk
A faluba’, régre.
Eszükbe jut ilyenkor a
Papa, mama, lányok
Kandallónak melegében
Előjönnek álmok.
De a szívük mégse fáj, mert
Tudják: így jó nékik
A faluban a számukra
Csak rossz sorsot mérik.
Itt jó, így jó, így boldogok
Mindannyian tudják
Mindenki csak gonosz velük
Ezt jól megtanulták.
Alig érnek derékig csak
A többi embernek
Ezért kerülték el őket
Mindig a szerelmek.
De már nem fáj ezért a szív
Minden seb begyógyult
Olyan ez, mint a téli táj
Amelyre mély hó hullt.
Eltakarta a fájdalmas
Sok régi emléket
A sok esztendő, amit itt
Az erdőben éltek.
Ismét tavasz, aztán nyár lett
És boldogan éltek
De még nincsen itten vége
Ennek a mesének!
Mert egyszer csak az történt, hogy
Épp bányászni voltak
És fáradtan hazatértek
Most semmit se hoztak.
Belépve a hét törpének
Tátva maradt szája
Mert az asztalon az étel
Már meg volt dézsmálva.
Az egyik kis székecskének
Kitörött a lába
Valaki tán erre járt és
Aztán leült rája?
A pohár is üresen áll
Üres tányér mellett
Vajon ki evett és ivott
Vajon kinek kellett?
Aztán most az emeletről
Mintha zaj szűrődne
Mintha horkolna valaki
Velük nem törődve.
Tanakodtak: mi legyen most
Mit kéne csinálni
Ki ült széken, ki evett, azt
Ki kéne találni.
De hiába kérdezgették
Egymást a kis árvák
Fel kéne menni a lépcsőn
Ezt jól kifundálták.
Csakhát ki mer fellopózni
Hátha ott egy sárkány
Tűzokádó, pikkelyes és
Olyan, mint a járvány!
Olyan veszélyes, és félnek
Szembenézni véle
Mert mi lesz, ha nekikront és
Felfalja ebédre?
De mégiscsak fel kell menni
Mindegyik kíváncsi
Recsegő lépcsőfokokon
Csendesen kell járni.
Fellopóztak, meg is nézték
Hogy mi lehet ottan
Szemük-szájuk tátva marad
S mind a földre pottyan.
Elámultak, pissz se hallik
Úgy bámultak rája
Mert a kicsi ágyikókon
Keresztben egy lányka!
Ott hever, és mélyen alszik
Tán fáradt szegényke
Kicsi párák megsajnálják
Nem keltik fel mégse.
Se nem sárkány, se nem tolvaj
Csak egy ifjú lányka
Piros ajkát, éjszín haját
Mindegyik csodálja.
Aztán lassan elhalványul
Bányászlámpa fénye
Kialszik, s az éj sötétje
Rájuk borul végre.
Mindegyik, ahol épp gubbaszt
Ott alszik el mostan
Tán majd holnap kiderül, hogy
Ki ő, és jött honnan.
Elalusznak békességben
Csend borul a házra
Ezt a kislányt, szegény kislányt
Itt senki se bántja.
Erre nem jár soha senki
Honnan jött a lányka
E mély erdő sűrűjében
Épp ide találva?
Mély álomba szenderülve
Már mindenki alszik
Erdő mélyén kicsi házban
Szuszogásuk hallik.
Nem tudják, hogy messzi várban
Királynő vadásza
Lőtt vad szívét ejti ottan
Asztalon a tálba.
Elhiteti asszonyával:
Ez kicsi lány szíve
Nem dobog már, nem fáj többé
Az erdőbe vitte.
Ott ölte meg, és elhozta
Kérésre a szívét
Tudta: reggel elbujdosik
Majd messzire innét.
Mert ha mégis a királynő
Rájön a csalásra
Neki aztán itt már nem lesz
Többé maradása.
Megöleti őt is majd a
Gonosz asszony-pára
Ezt pedig ő bizony mondom
Soha meg nem várja!
Éldegéljen csak a kislány
Az erdőnek mélyén
Jóra fordul majd a sorsa
Talán majd a végén.
A királynő arcán vigyor
Úgy örül a hírnek
A nevét is felejtheti
Majd Hófehérkének!
A többit már jól tudjátok:
Szegény Hófehérkét
Befogadták, megszerették
Az erdei törpék!
Tovább mostmár nem mesélem
Mert mindenki tudja
Hogy mi lett a kislánynak és
A törpéknek sorsa.
Hogy mit tett a mostoha, és
Mi történt a végén
Nem hiszem, hogy örülnétek
Ha most elmesélném!
VÉGE
A hét-nyolc-kilenc-tíz törpe
verses mese
A faluban tíz kisgyerek
Sose nőtt meg nagyra
A többi gyerekek mindig
Csak nevettek rajta.
Egyik lakott a falunak
Alsó fele részén
A második a közepén
Harmadik a végén.
A negyedik kisgyereknek
Messze volt a háza
Patakparton kiskunyhóban
Lakott szegény pára.
Ötödiknek szülőháza
Az erdő szélében
Szalmatetős kicsi házban
Ott laktak már régen.
Hatodik kis fiúcskának
Szatócs volt az apja
A hetediknek szabó, ki
Igen ügyes fajta.
Nyolcadikat édesanyja
Egyedül nevelte
Ha rossz volt, se bántotta és
Soha meg nem verte.
Kilencedik kisfiúcskát
Nagymamája várta
Nagyapóval ők nevelték
Mert szegényke árva.
A tizedik kisgyereknek
Sok volt a testvére
De csak ő lett ilyen kicsi
Többi örömére.
Őt is mindig kigúnyolták
Sohasem szerették
Ha tehették, állandóan
Ütötték és verték.
E fiúcskák tán sohase
Nőnek már meg nagyra
El kell hagyniuk a falut
Ki erre, ki arra.
Nem jó nekik, ha gúny tárgya
Kis termetük mindig
Nevelőik úgy sajnálják
Hogy a szívük vérzik.
Elküldték hát mind a tízet
Más vidékre innen
Hátha másutt jobb sorsuk lesz
Mint amilyen itten.
Egyik jutott nagyvárosba
Cukrász lett belőle
Másikukat rég nem látták
Nem tudnak felőle.
Harmadikuk tenger partján
Épített kis házat
Már rég elfelejtett mindent
Nem érez honvágyat.
Negyedikük pincér lett egy
Városi lebujban
Nem is akar tán sohasem
Eljönni már onnan.
Ötödikük kisgyerekek
Tanítója lészen
Óvodásokkal sétálgat
S vezet fogva kézen.
Hatodikuk elbújdosott
Barlangnak mélyében
A hetedik elkísérte
Egyedül ne légyen.
Velük tartott a nyolcadik
S kilencedik törpe
A tizedik settenkedett
Nyomukat követve.
A tíz apró kis emberke
Megtalálta célját
Mindegyik, ki erre s arra
Sok kalandot élt át.
Aztán egyszer egyik-másik
Hazavágyott újra
Visszajöttek ezek ketten
A kis falujukba.
Kérdezgették, mi is lett hát
A többi törpével
Elmesélték nekik, akik
Akkor még ott éltek.
Megtudták, hogy öt barátjuk
Lement a barlangba
Nem is jöttek ki már onnan
Tán kerültek bajba.
Gondolta hát a két törpe
Utánanéz ennek
Tarisznyáltak, s másnap reggel
Utánuk eredtek.
Meg is lelték mind az ötöt
Bányának mélyében
Mit csináltak, mit gondoltok
Odalent a mélyben?
Semmit! Csak úgy ücsörögtek
Ott a mélyedésben
Körülöttük úgy szikráztak
A kövek a fényben.
Milyen fényben? Gyertyafényben
Mert az volt még pár szál
Meg egy kevés élelmük is
S mind szomorú volt ám.
Amikor a két barátjuk
Rájuk akadt ott lent
Megörültek: jó, hogy jöttök
Rég nem láttunk embert!
Jól van, jól van, gyertek mostmár
Haza mindahányan
Dehogy megyünk, mondták azok
Hirtelen, nagy-bátran.
Soha többé, mert csak gúny lesz
Megvetés a sorsunk
Hiszen sose leszünk nagyok
Mindig kicsik voltunk.
Akkor jól van, maradjunk hát
De mit kéne tenni
Tán ha e szép köveket itt
Ki lehetne szedni!
Kiszedni a bánya falát
Kicsit kopácsolva
És sikerült összeszedni
Egy kisebb halomba.
Mostmár aztán mit kezdjenek
Ennyi fényes kinccsel?
Vajon mit kapnának érte
Vajon mivel ér fel?
A városban kaptak érte
Csákányt, bányászlámpát
Takarókat, sipkát, mécsest
Kolbászt, tortát, sonkát.
Visszamentek a barlangba
Lepakoltak mindent
De itt hideg volt egy kicsit
Vacogniuk kellett.
Építsünk egy kicsi házat
Így s úgy tanakodtak
Kimentek a hegyen túlra
Ahol erdők voltak.
Erdő közepén kis tisztás
Éppen ilyen hely kell
A kis ház gyorsan elkészült
Kerítéssel, kerttel.
Emeletet építettek
Gerendákból rája
Kéményt húztak, zsindelyt raktak
Fel a kicsi házra
Hét kis ágyat is faragtak
S asztalt, hét kis székkel
Kis szekrénykét - több bútor itt
Sajnos már nem fér el.
Minden kész lett. Elfáradtak
Lefeküdtek szépen
Ágyikókra hét kis ember
Elaludtak mélyen.
Másnap aztán kibányásztak
Néhány követ újra
Mostmár tálat, tányért, villát
S mást is vettek rajta.
A városban csodálkoztak
Fényes kövek láttán
Piros, sárga, kék s zöld kövek
Mesés csillogásán.
Amikor már minden megvolt
Mit szerettek volna
Ágyacskákba dunyhát, vánkost
Azt is vettek rajta.
Már csak ennyi, ami hátra
Van csupán a házban
Meg egy tűzhely, kandallócska
Sütni-főzni lázban.
Mikor ez is elkészült, már
Semmi nem kell: kész van
Mostmár itt fognak ők lakni
Az erdei házban.
Így is történt: innen mentek
A bányába, mélyre
És esténként megfáradtan
Ide tértek végre.
Gyűjtögették a kincseket
Hatalmas halomba
Szép vörös kő, gyémánt, opál
Ottan gyűltek sorba’.
Majd ha kell, hát élelemért
Mindet elcserélik
Így gondolták, mert étel kell
Néhanap őnékik.
Aztán egyszer úgy gondolták:
Többé el nem mennek
A városba, oly messze van
Ilyen kis embernek.
Tán az erdő ad majd ételt
Mindent ami kellhet
Gomba, gyümölcs megterem itt
Mindent összeszednek.
Úgy is tettek: gyűjtögettek
Erdőnek gyümölcsét
Minden jót, mit erdő adhat
Sok-sok mindenfélét.
Aztán egyszer építettek
Jókora kemencét
Hogy süthessenek már végre
Benne jó kenyérkét.
Igen ám, de lisztjük nem volt
Be kell menni érte
A városba ismét, mégis
Sose lesz hát vége!
Sóhajtottak, de intézték
Kenyérkének sorsát
Mindig friss kenyeret sütnek
S ha akarnak: tortát.
Teltek-múltak szépen csendben
Sorra-egyre évek
Lassan-lassan szakálluk nőtt
Így lettek ők vének.
De még mindig járogatnak
A bánya mélyére
Pedig mostmár nem kellene
Annyit tettek félre.
Halomban áll minden szép kő:
Külön zöldek, kékek
Pirosak és gyémántosak
Jaj, annyira szépek!
Éldegélnek kicsi házban
Semmire nincs gondjuk
Ha baj akad, azt mondják, hogy:
„Majd ezt is megoldjuk!”
Éldegéltek, mondom, szépen
Csendes erdő-mélyben
Mindig más főz, más takarít
Mindig, minden héten.
Unalmas ez? Dehogy, dehogy!
Nem lehet elunni
Őzikéknek, nyuszikáknak
Hancúrját elnézni!
Kis madárkák, fakopáncsok
Szarkák cserregését
Apró tollas pici népek
Cinkék csicsergését.
Télen, hogyha hó borítja
Odakint a tájat
A kéményük eregethet
Szép füstkarikákat.
A legfiatalabb törpe
Nem volt még szakálla
Neki szóra sohase nyílt
Eddig még a szája.
Néma volt, egy szót se szólt még
Nem tudott beszélni
De ez nem bántotta őt, mert
Így is tudott élni.
Vidám fickó: mindig nevet
Mosolygós a szája
Nincs boldogabb pici ember
Erdőn-mezőn nála.
Mindegyik kis törpe boldog:
Mi bajuk is lenne
Együtt vannak, jóbarátok
Ez a legszebb benne.
A barátság nagyon fontos
Mindegyikük tudja
Az életet kinn az erdőn
Egyikük sem unja.
Azért néha, téli estén
Pipafüstöt nézve
Kalandozik gondolatuk
A faluba’, régre.
Eszükbe jut ilyenkor a
Papa, mama, lányok
Kandallónak melegében
Előjönnek álmok.
De a szívük mégse fáj, mert
Tudják: így jó nékik
A faluban a számukra
Csak rossz sorsot mérik.
Itt jó, így jó, így boldogok
Mindannyian tudják
Mindenki csak gonosz velük
Ezt jól megtanulták.
Alig érnek derékig csak
A többi embernek
Ezért kerülték el őket
Mindig a szerelmek.
De már nem fáj ezért a szív
Minden seb begyógyult
Olyan ez, mint a téli táj
Amelyre mély hó hullt.
Eltakarta a fájdalmas
Sok régi emléket
A sok esztendő, amit itt
Az erdőben éltek.
Ismét tavasz, aztán nyár lett
És boldogan éltek
De még nincsen itten vége
Ennek a mesének!
Mert egyszer csak az történt, hogy
Épp bányászni voltak
És fáradtan hazatértek
Most semmit se hoztak.
Belépve a hét törpének
Tátva maradt szája
Mert az asztalon az étel
Már meg volt dézsmálva.
Az egyik kis székecskének
Kitörött a lába
Valaki tán erre járt és
Aztán leült rája?
A pohár is üresen áll
Üres tányér mellett
Vajon ki evett és ivott
Vajon kinek kellett?
Aztán most az emeletről
Mintha zaj szűrődne
Mintha horkolna valaki
Velük nem törődve.
Tanakodtak: mi legyen most
Mit kéne csinálni
Ki ült széken, ki evett, azt
Ki kéne találni.
De hiába kérdezgették
Egymást a kis árvák
Fel kéne menni a lépcsőn
Ezt jól kifundálták.
Csakhát ki mer fellopózni
Hátha ott egy sárkány
Tűzokádó, pikkelyes és
Olyan, mint a járvány!
Olyan veszélyes, és félnek
Szembenézni véle
Mert mi lesz, ha nekikront és
Felfalja ebédre?
De mégiscsak fel kell menni
Mindegyik kíváncsi
Recsegő lépcsőfokokon
Csendesen kell járni.
Fellopóztak, meg is nézték
Hogy mi lehet ottan
Szemük-szájuk tátva marad
S mind a földre pottyan.
Elámultak, pissz se hallik
Úgy bámultak rája
Mert a kicsi ágyikókon
Keresztben egy lányka!
Ott hever, és mélyen alszik
Tán fáradt szegényke
Kicsi párák megsajnálják
Nem keltik fel mégse.
Se nem sárkány, se nem tolvaj
Csak egy ifjú lányka
Piros ajkát, éjszín haját
Mindegyik csodálja.
Aztán lassan elhalványul
Bányászlámpa fénye
Kialszik, s az éj sötétje
Rájuk borul végre.
Mindegyik, ahol épp gubbaszt
Ott alszik el mostan
Tán majd holnap kiderül, hogy
Ki ő, és jött honnan.
Elalusznak békességben
Csend borul a házra
Ezt a kislányt, szegény kislányt
Itt senki se bántja.
Erre nem jár soha senki
Honnan jött a lányka
E mély erdő sűrűjében
Épp ide találva?
Mély álomba szenderülve
Már mindenki alszik
Erdő mélyén kicsi házban
Szuszogásuk hallik.
Nem tudják, hogy messzi várban
Királynő vadásza
Lőtt vad szívét ejti ottan
Asztalon a tálba.
Elhiteti asszonyával:
Ez kicsi lány szíve
Nem dobog már, nem fáj többé
Az erdőbe vitte.
Ott ölte meg, és elhozta
Kérésre a szívét
Tudta: reggel elbujdosik
Majd messzire innét.
Mert ha mégis a királynő
Rájön a csalásra
Neki aztán itt már nem lesz
Többé maradása.
Megöleti őt is majd a
Gonosz asszony-pára
Ezt pedig ő bizony mondom
Soha meg nem várja!
Éldegéljen csak a kislány
Az erdőnek mélyén
Jóra fordul majd a sorsa
Talán majd a végén.
A királynő arcán vigyor
Úgy örül a hírnek
A nevét is felejtheti
Majd Hófehérkének!
A többit már jól tudjátok:
Szegény Hófehérkét
Befogadták, megszerették
Az erdei törpék!
Tovább mostmár nem mesélem
Mert mindenki tudja
Hogy mi lett a kislánynak és
A törpéknek sorsa.
Hogy mit tett a mostoha, és
Mi történt a végén
Nem hiszem, hogy örülnétek
Ha most elmesélném!
VÉGE