Syuron.hu

Bobby Leng:
-idegen ötletből-
/Átdolgozás/
Fák
II.
Japánakácfa-sirató


A kis utcácskák járdái mellett sorban
Japánakácfák sorakoztak a porban
Fölöttük futott a villanyvezeték
Ágaik hegyétől messze volt az ég.
Folyton visszanyesték, mégis szépek voltak
Mind egyforma bubifrizurát hordtak
És ahol nem futott felettük a drót
Koronájuk nagyra nőtt, óriási volt.
Régen az utcákban fasorok sorjáztak
Vagy egyik, vagy mindkét oldalon őrt álltak
Ágaikra búgó vadgalambok szálltak
Éjjelente baglyok lombjukban tanyáztak.
Ez a fafaj szinte mindent elvisel
Épp ezért nekünk becsülni kell
És mégis lépten-nyomon azt látni
Hogy itt is, ott is elkezdték szanálni.

Miért? Miért?

Könnyem hull, a japánakácokat siratom.
Mert fáj, hogy veszni látom, fáj nagyon.

Szépek voltak, bölcsek, öles lett a törzsük
Kisgyermekként ott futkároztunk köztük
Nézz szét, alig van már csak itt-ott belőlük
Kopár a hely, ami egykor szép volt tőlük.
Bár sokhelyütt van már más ültetve helyébe
De nem egységes már így a falu képe
Hol vagytok, falucskák japánakácfái
Arra, mi megmaradt, nagyon kell vigyázni!
Mikor télen zúzmarától hófehérek az ágak
Az ember rabja lesz e csodaszép világnak
Tengerkék ég előtt szinte úgy világít
Percekig csodálom, annyira elámít.
Ha az öreg fáknak kérgét átöleled
És rátapasztod szorosan a füledet
Hallhatod, ahogy áramlik benne az élet
Hallod morajlását ágak közt a szélnek.
Egyszerre gyönyörű és félelmetes
Élni ő is szeret, nemcsak te szeretsz
Tanúja lehetsz annak a csodának
Amit eleink is éppen így csodáltak.
Becsületben őszült eleinknek hála
Mert ők gondot viseltek e fákra.
Ötven, száz év alatt szépen vastagodtak.
Hallgatag tanúi mindenféle kornak.
Tüskétlen ágaik lengenek a szélben
Hűs árnyékot adnak, ha süt a nap délben.

Van, hogy már mást ültettek a helyére.
Szép a levele, virága, s gyönyörű a kérge.
Itt ilyet tettek az utcába, ott olyat.
Minden ház előtt ma már más kép fogad.
Gazdag ház előtt drága, nyírt, gondozott.
Különleges, extra, külföldről behozott.
Ha kérded: miért cserélték ki erre
A válasz az, hogy így tartotta kedve
Vagy, mert túl magas volt már, meg öreg
Meg felborzolódtak már körötte a kövek
A gyökere nyomta már a járdát széjjel
Meg nagyon zúgott, ha fújt a szél éjjel
Meg eltakarta az ablakot és nem jött be a fény
Sötét a szoba, meg aggat, meg minden... ez a tény.
Én meg mondom: meg fogja majd bánni
Mert lehet, hogy mostmár ki lehet majd látni
De árnyékot se ad a forró cseréptetőnek
És nem állja majd útját se szélnek, se esőnek
És beszáll majd az ablakon az útnak pora
Hát így alkonyul be az oktondiak kora.

S amelyik helyére más kerül: nem szédít.
Én a japánakácot szeretem, azt a régit.
Téli kopasz törzsét, visszavágott ágát
Nyári leveleit, dús sárga virágát.
Virágpora, szirma a földre lehullva
Sárga takarót von vastagon a porba.
A sok méhecske a szirmok közé merül
Nehezülten zümmög, alacsonyan repül.
Egyéves ágaik még nem hoznak virágot
Azt ugyan lesheted, hiába is várod
Virágbugáktól csak többéves ág terhes
Roskadásig, s köztük sok dongó, méh repdes.
Egyetlen faj fogyasztja a bogyóit csupán
A gyönyörű, galambnyi csonttollú madár
Éhínség elől a nagy teleken ha menekül
Faluba, városba csapatosan berepül.
A lédús, ragacsos bogyókat lenyeli
A sok mag a fa alatt a földet belepi
Tavasszal aztán, ha jön a kikelet
Százszámra kikel és szépen megered.
Valaha, régesrég az érett bogyókat
Kislányok leszedték, s ha ügyesek voltak
Körmüket a magnak levével bekenték
Megszáradt, s csillogott, mint színtelen festék.

Mindenre vigyáztak régen a gyerekek
Nem dobálták el - mint ma - a szemetet
Nem törték le az ágakat, virágot
Mert vigyázni tanulták az egész világot.

Minden megváltozott. Mi is, a világ is.
Kinek mi az érték, bizony, az is látszik.
Sok embernek csupán tűzrevaló a fa.
Nem törődik vele, ki ültette valaha.
Nem értik, nem érzik, ezért nem is látják
Nem jut az eszükbe: régen kik vigyázták
Ezeket az öles, hatalmatos fákat
Amik szerte mindenfelé élnek, állnak.
Saját őseinknek izzadsága bánta
Kérges tenyerüknek, szorgalmuknak hála
Hogy most annyi szép nagy faóriás állhat
Vigyázzák a határt, földeket, a házat.
Utak mellett sorfal a nyári melegben
Árnyékával áld, véd, ha forróság rekken
Aztán jön valaki, láncfűrésze dörren
Kivágja, ellopja, s meg se rezzen közben.
Ész nélkül való ez, én mondom. Hiába.
Inkább ültetnél a földedre, te gyáva
S annak ágát vágnád évente le télre
De nem... Mit művelsz hát, mondd, az égre?!
Ha valaki szert tesz egy kis öreg házra
Nemcsak hogy lebontja: a fát is kivágja
Semmi nem kell neki, ami régről maradt
Neki minden szemét, limlom, no meg kacat.
Pedig atyáink, eleink a fát úgy ültették:
Alatta játszhatnak unokák, csemeték
Termését, gyümölcsét is őnekik szánták
Nekik, akik most az egészet kivágják.
Nem érték már, legyen tűzrevaló
Hiába volt ötven évig árnyékot adó
Hiába bírt ki annyi hőt, zivatart
Fagyos éjszakákat, méteres havat...
Különben is: kell a hely az új autónak
A fa helyét lebetonozzák parkolónak...
Forgácsok hullanak a favágók hajába
Senki sincs, aki a szegényt megszánja.
Ó, ti derékban elvágott tő-csonkok
Az új tavasz már hiába dob felétek csókot
Hiába hoz oldalatok még új meg új rügyeket
A gazdátok mindig letöri, levágja ezeket...
Végül kérgetek lehámlik, tuskótok kiszárad
Ereitekben többé élet már nem árad
Éltető fényt nem szívtok magatokba
Száraz tuskótoknak sose lesz már lombja.
Oxigént nem termelnek többé a világnak
Fotoszintézissel a levágott ágak
Nem állja útját már a lomb a pornak
Száraz, korhadt törzsébe gombák hatolnak.

És ez itt már a vég. Az életének vége.
Hullik, hullik szerte a forgácsa, kérge.

Ha majd ültetsz, aki most e fát kivágod
S azt képzeled, emléknek hagyod a világod
Hát nem: fiad, unokád tőled tanulta azt
Hogy ne becsülje meg, mi az ősöktől maradt.
Tudom, hogy minden változik idővel
S közben új meg új generáció nő fel
Hogy hogyan élnek majd, a mi felelősségünk
Ha a tiszteletet megtanulják tőlünk.
Tisztelni kell a fát. A természetet.
Minden kis élőlényt, mi belőle ered.
Kikelt, él, növekszik. Így gondolj a fára.
Hogyha ültetsz egy fát, nem éltél hiába!

Akik utak mellett tavasszal hogyha járnak
Láthatnak avartüzet, parázsló törzsű fákat
Nem vigyáz rá senki... a tűz meg csak éget...
Tönkremegy a szép fa, és elszáll az élet...
Látom én is, és fáj. A szívembe markol.
Egyszerűen érzem: a tűz bennem tombol.
Ki a hibás, ki volt, ki gyújtotta őt fel?
Mit művelt, gyalázat, gyilkos két kezével?
Gyerekkori vers jut ilyenkor eszembe
És egyszerre könnycsepp szökik a szemembe
NE BÁNTSD A FÁT, MERT Ő IS ÉREZ
Sebéből nedve foly: könnyezik és vérez.
A fák állva halnak. A fájdalmuk néma.
Nem jajonganak ők zokogva és sírva.
Csendben meghalnak csak, jajszavuk, az nincsen
Csak a galamb sír, hogy: jaj, mi történt itten?
Megégve, kivágva, kínozva, halottan.
Ötven-száz év fekszik előtted a porban.
Sok-sok év alatt nőtt hatalmasra, nagyra
S pár perc alatt ím hogy omlik az avarba.
Itthagyni készül ezt a nyomorult világot
Soha többé nem hoz már illatos virágot
Szép törzsű platánok, dús lombú olajfák
Együtt siratják a haldokló akácfát.
Gyászolom testének minden porcikáját
Fűrészről lehulló porát és forgácsát
Reccsenő, lehulló, leveletlen ágát
Mikor öles törzsét láncfűrészek rágják.
Annyira fájdalmas oktalan bukása
Annyira hiányzó lesz az űr utána
Elsiratom - éppen, mint egy jóbarátot
Aki vén szemével oly sok mindent látott...
Nem tépi már többé orkán, vad viharok
Nem zúg, nem nyikorog, s nem is recseg-ropog
Sohase lesz többé, akárhogy is lesed
Hűlt helye van csupán, hiába keresed.
Kisgyermeked sose bújhat már mögéje
Nem támaszkodhatsz már a mohos törzsére
Nem símíthatod meg szeretettel kérgét
Nem szedi ki harkály soha többé férgét...

Űr lesz csak utána, tátongó, mély, üres
Csak a kályha lesz majd a fájától tüzes
Pattogó tűz fénye pírt csal az orcákra...
...De egy vadgalamb-pár lesz miatta árva.
Fészkük semmivé lett, és a törzs odúja
Mit kismadár lakott, és a harkály fúrta
Az sincs mostmár többé. Összedaraboltan
Apróra hasítva hullt szerte a porban.
Nem hajt ki már többé tavasszal. Nem, soha.
Az, aki kivágta, nem is gondolt oda
Hogy amit a fája oxigént megtermelt
Azzal éppen neki a tüdeje betelt!
Jövőre annyival kevesebb ózon lesz
Nemcsak neki: mindenkinek gond ez
Nem tudatosul még ostoba agyába’
Hogy ezzel mekkora lett a Világ kára!
Minél jobban irtják a fát, bokrot, füvet
Azt annál nagyobb baj: ózonhiány követ
Futballpályányi zöld: ez az ember-kvóta
Mégis egyre csak fogy oly ostoba-módra.
Ezt a dolgot is szabályozottá kell tenni
Engedélyek nélkül ne vágjon ki senki
Egyetlenegy fát se. S ha elkerülhetetlen
Ültetni cserébe tízszeresét kelljen!
Így talán még éppen menteni lehetne
Ami még menthető: ültetnénk helyette!



VÉGE