Árvalányhaj legendája
Bobby Leng:
Árvalányhaj legendája
Hol volt, hol nem volt, valaha, egyszer régen
homokpuszták buckáinak sivár, kietlen ölében
nádfedeles kis házikó, gémeskút az udvaron
de nincs ott egy tyúk se, se malac, se barom.
A szegénység rátelepedett arra a kis házra
a sovány föld alig terem, dolgoznak mindhiába
a sok munkától, gondtól derekuk megroppan
s élelem alig csurran-cseppen, koppan.
Egyetlen gyermeket neveltek, egy lánykát
kis törékeny, tejfelszőke buksijú báránykát
vékonydongájú, vézna és nagyon soványka
ez a szegény, ártatlan kicsi szőke lányka.
Ám a nagy szegénység egészségüket kikezdte
s a két öreg a nincstelenségbe belebetegedve
a koplalásba belefáradva, elmentek egy éjjelen
belepusztultak, belehaltak egyszerre hirtelen.
A lányka magára maradt teljesen, szegényke
reggel az anyját hiába rázta, apját hiába kérte
hogy keljenek fel, már egyikőjük se mozdult
így hát a gyerek sorsa tragédiába fordult.
Elindult hát szegény, hogy élelmet keressen
mert a ládafiában nincs kenyér egy csepp sem
egy morzsikányi sincs, mit összekaparhatna
és nem ad többé enni már sem anyja, sem apja.
Elhagyta hát a kis düledező viskót a lányka
elindult valamerre a hatalmas vakvilágba
talán majd más tanyákon ennie adnak
nagyon örülne korgó gyomra minden falatnak.
Ment-ment a dűlőúton egyre
meztélláb lépkedett a szúrós tarlóra, gyepre
de mindhiába nézelődött körbe és jobbra meg balra
nem látott egyetlen házat sem se erre, se arra.
Este lett, és az idő is nagyon hűvösre fordult
a lányka éhes hasikója hatalmasat kordult
de hiába, mert enni az árva sehol se kaphat
nincs erre teremtett lélek, egy ház se, hol jóllakhat.
Sírva aludt el egy kiszáradt bokornak tövében
azt álmodta, hogy szüleivel osztoznak egy kenyéren
s mikor a nap első sugára megsimogatta
felébredt, - fázott és sajgott hólyagos talpa .
Megint elindult és ment, ment a réteken keresztül
fáradtan, de mégis meg volt győződve róla szentül
hogy valaki valahol majdcsak megszánja
és jut neki egy falat kenyér, vagy darab kalácska.
Így ment napokon át, étlen és szomjan szegény
és egyre jobban elszállt már minden remény
és fáradt, fájó lába a homokos földet tapodva
lassan haladt csak, fásultan, kábán és botladozva.
Cserepes ajkai közül már alig szállt sóhaj
nem hallatszott már tőle többé, hogy: ó,jaj
gyakran leült, mert gyenge volt a szegény pára
s ha kezét-lábát felsértette, már azt se bánta.
Tejfölszőke tincse a homlokára hullott
varkocsa kibomlott, mit az ág-bog is húzott
kócosra tépte, s a tüske szaggatta ruháját
sebesre szurkálta a tarló a talpát, a lábát.
Szép haja szálai lassacskán hullani kezdtek
a mezőn, úttalan utakon, merre a lábai mentek
tejfölszín szőkeség ezüsten csillogva elszáll
s bokrokon, fűszálon ottmaradt a sok-sok hajszál.
Végül már nem bírta tovább a soványka lába
lefeküdt a fűbe és sírt, sírt szegény árva
egyre csak folytak a könnyei szegénykének
lassacskán kihúnytak szeméből a fények.
Estére erőre kapott a hűvös szellőtől
éjjel meg zápor hullott rá egy felhőből
de ő csak sírt, és potyogott egyre a könnye
s sós könnye beszivárgott a szomjas földbe.
Feküdt ott, sápadtan, félholtan kuporgott
a gyomra mindegyre jobban és jobban korgott
felkelni nem tud már, ereje elfogyott, érzi
az ég is szomorún, könnyezve nézi.
Haját a szél tépi, borzolja, hordja a tájban
ajkai csukódnak, s maradnak örökre zártan
kis szíve dobbanni nem tud már többé
égszínkék szeme is csukva lesz már örökké.
Sós könnyeinek nyomán a föld kifehérlett
kihalt a fű és nem maradt semmi növényzet
hófehér finom por, sziksó borítja ott már a földet
mert a föld elivott annyi sok temérdek könnyet.
Hajszálait hol a szellő széthordta s lerakta
azóta növényke származott belőle, olyan fajta
amelynek levele nincs, csak sok libegő ezüst szála
az árva lányka hajának pontos, tökéletes e mása.
El is nevezték a messziről csillogó növénykét
„árvalányhaj”-nak, mert megtalálták végül szegénykét
pusztában járó dolgos parasztok, s ahol rátaláltak
oda temették, ott lett nyughelye szegély kislánynak.
A könnyétől elszikesedett a környéknek földje
ámde egy csodálatos színes virágtő nyílt ki fölötte
a hantján: sárga és rózsaszín, meg lila és fehér
sóvirág lett a neve, mert e szikes földben is megél.
A homokos réteken, mezőkön ma is, ha jársz-kelsz
az árvalányhajra is biztosan sokhelyütt rálelsz
s a sziksó borította táj messziről bármilyen kietlen
a sóvirág ott virít, forró széltől rezegtetetten.
A só virága épp oly szép akkor is, ha szárad
s megszáradva is eleven színe van e virágnak
így emlékeztet a szegény kislány árva sorsára
mint az árvalányhaj a lányka csillogó hajára.
VÉGE
Árvalányhaj legendája
Hol volt, hol nem volt, valaha, egyszer régen
homokpuszták buckáinak sivár, kietlen ölében
nádfedeles kis házikó, gémeskút az udvaron
de nincs ott egy tyúk se, se malac, se barom.
A szegénység rátelepedett arra a kis házra
a sovány föld alig terem, dolgoznak mindhiába
a sok munkától, gondtól derekuk megroppan
s élelem alig csurran-cseppen, koppan.
Egyetlen gyermeket neveltek, egy lánykát
kis törékeny, tejfelszőke buksijú báránykát
vékonydongájú, vézna és nagyon soványka
ez a szegény, ártatlan kicsi szőke lányka.
Ám a nagy szegénység egészségüket kikezdte
s a két öreg a nincstelenségbe belebetegedve
a koplalásba belefáradva, elmentek egy éjjelen
belepusztultak, belehaltak egyszerre hirtelen.
A lányka magára maradt teljesen, szegényke
reggel az anyját hiába rázta, apját hiába kérte
hogy keljenek fel, már egyikőjük se mozdult
így hát a gyerek sorsa tragédiába fordult.
Elindult hát szegény, hogy élelmet keressen
mert a ládafiában nincs kenyér egy csepp sem
egy morzsikányi sincs, mit összekaparhatna
és nem ad többé enni már sem anyja, sem apja.
Elhagyta hát a kis düledező viskót a lányka
elindult valamerre a hatalmas vakvilágba
talán majd más tanyákon ennie adnak
nagyon örülne korgó gyomra minden falatnak.
Ment-ment a dűlőúton egyre
meztélláb lépkedett a szúrós tarlóra, gyepre
de mindhiába nézelődött körbe és jobbra meg balra
nem látott egyetlen házat sem se erre, se arra.
Este lett, és az idő is nagyon hűvösre fordult
a lányka éhes hasikója hatalmasat kordult
de hiába, mert enni az árva sehol se kaphat
nincs erre teremtett lélek, egy ház se, hol jóllakhat.
Sírva aludt el egy kiszáradt bokornak tövében
azt álmodta, hogy szüleivel osztoznak egy kenyéren
s mikor a nap első sugára megsimogatta
felébredt, - fázott és sajgott hólyagos talpa .
Megint elindult és ment, ment a réteken keresztül
fáradtan, de mégis meg volt győződve róla szentül
hogy valaki valahol majdcsak megszánja
és jut neki egy falat kenyér, vagy darab kalácska.
Így ment napokon át, étlen és szomjan szegény
és egyre jobban elszállt már minden remény
és fáradt, fájó lába a homokos földet tapodva
lassan haladt csak, fásultan, kábán és botladozva.
Cserepes ajkai közül már alig szállt sóhaj
nem hallatszott már tőle többé, hogy: ó,jaj
gyakran leült, mert gyenge volt a szegény pára
s ha kezét-lábát felsértette, már azt se bánta.
Tejfölszőke tincse a homlokára hullott
varkocsa kibomlott, mit az ág-bog is húzott
kócosra tépte, s a tüske szaggatta ruháját
sebesre szurkálta a tarló a talpát, a lábát.
Szép haja szálai lassacskán hullani kezdtek
a mezőn, úttalan utakon, merre a lábai mentek
tejfölszín szőkeség ezüsten csillogva elszáll
s bokrokon, fűszálon ottmaradt a sok-sok hajszál.
Végül már nem bírta tovább a soványka lába
lefeküdt a fűbe és sírt, sírt szegény árva
egyre csak folytak a könnyei szegénykének
lassacskán kihúnytak szeméből a fények.
Estére erőre kapott a hűvös szellőtől
éjjel meg zápor hullott rá egy felhőből
de ő csak sírt, és potyogott egyre a könnye
s sós könnye beszivárgott a szomjas földbe.
Feküdt ott, sápadtan, félholtan kuporgott
a gyomra mindegyre jobban és jobban korgott
felkelni nem tud már, ereje elfogyott, érzi
az ég is szomorún, könnyezve nézi.
Haját a szél tépi, borzolja, hordja a tájban
ajkai csukódnak, s maradnak örökre zártan
kis szíve dobbanni nem tud már többé
égszínkék szeme is csukva lesz már örökké.
Sós könnyeinek nyomán a föld kifehérlett
kihalt a fű és nem maradt semmi növényzet
hófehér finom por, sziksó borítja ott már a földet
mert a föld elivott annyi sok temérdek könnyet.
Hajszálait hol a szellő széthordta s lerakta
azóta növényke származott belőle, olyan fajta
amelynek levele nincs, csak sok libegő ezüst szála
az árva lányka hajának pontos, tökéletes e mása.
El is nevezték a messziről csillogó növénykét
„árvalányhaj”-nak, mert megtalálták végül szegénykét
pusztában járó dolgos parasztok, s ahol rátaláltak
oda temették, ott lett nyughelye szegély kislánynak.
A könnyétől elszikesedett a környéknek földje
ámde egy csodálatos színes virágtő nyílt ki fölötte
a hantján: sárga és rózsaszín, meg lila és fehér
sóvirág lett a neve, mert e szikes földben is megél.
A homokos réteken, mezőkön ma is, ha jársz-kelsz
az árvalányhajra is biztosan sokhelyütt rálelsz
s a sziksó borította táj messziről bármilyen kietlen
a sóvirág ott virít, forró széltől rezegtetetten.
A só virága épp oly szép akkor is, ha szárad
s megszáradva is eleven színe van e virágnak
így emlékeztet a szegény kislány árva sorsára
mint az árvalányhaj a lányka csillogó hajára.
VÉGE