A fásult
Bobby Leng:
A fásult
vers
Nem érdekli a pókháló a falon
És, hogy hogy nő a gaz az udvaron
Nincsen kedve egyáltalán semmihez
Akár nap süt, vagy eső permetez
Neki minden rossz, szörnyű és bántó
Minden gondolata keserű és vádló
Megadással tűri, mit a sorsa ráró
Elég lenne talán kis kedvesség, pár szó
Mi letargiájából kizökkentené
S életét akkor másképpen élhetné
Talán elvinni kéne még rosszabb helyekre
Például ember- s állatmenhelyekre
Számkivetett sorsú állat-gyűjtőhelyekre
Ha látná, a szeme ott nyílna kerekre
Hogy láthassa: van az övénél rosszabb sors
Van, kinek a sors még kevesebbet adott
Akiknek szüksége van más szeretetére
Ahol a saját érdekeket mind rakjuk félre
Saját gondjainkkal itt nem foglalkozunk
Csak gondoskodunk, szeretetet adunk
Ahol oly nagy szükség van a megértésre
A toleranciára, odaadásra, segítségre
Ilyen helyre kellene vinni vagy küldeni
Mostoha sorsokat mutassuk meg neki
Hogy lássa a szemekben a mélységes bánatot
A fájdalmat, a magányt, a kínt, a haragot
Síró és szűkölő, rettegő állatot
Kiknek a sorsa szörnyű és hányatott
Akiket kínoztak, eldobtak, feledtek
De Amazok utána épp úgy élnek, s nevetnek
Nincs se lelkük, se lelkiismeretük
De a sors egyszer majd leszámol velük.
Ember vagy állat az, aki terád szorul
Kinek a sorsa oly rosszul alakul
Jóságodban bízik, alamizsnát nem kér
De hálás minden szóért és mosolyért
Szemében ott a múlt, a bánat, fájdalom
De a te kezed a számára oltalom
Szemének tükrében láthatod magadat
Nyisd ki a szívedet, add jóságodat.
Elfásult lelkű sok ember, nem vitás
Kinek szívében nagy a bú, nagy a gyász
Mások bajára immunis az ilyen
Menhelyre küldeni az ilyet azért kell
Mostoha sorsokat mutassuk meg neki
Hogy a szemét végre igenis nyissa ki
Hadd lássa: az övé korántsem mostoha
Hát vigyük el, küldjük el mihamarabb oda
Remélve, hogy mit lát, egyszerre felrázza
S nem érzi már magát többé megalázva
Mellőzve, ellökve, szeretetlenségben
Mert szánalom, szeretet lehet a szívében
Mindenki szívében van, csak rejtve van
És a szív soha nem kinyithatatlan
Elfásult, elhiszem, sok gondtól, bajoktól
De mégis adhatunk, adhatunk magunkból
Nem kerül semmibe, ha nyújtod a kezed
Simogass, kezedben ott van a szeretet
Hálás lesz, akiről majd gondoskodol
Akár ember, állat, akihez szíved szól
Ne gubbassz magadban, menj ki a szabadba
Mások öröme nem kerül csupán egy szavadba
Egy ölelés, kézfogás, csak egy kis mozdulat
S rögtön te is jobban érzed majd magadat.
VÉGE
A fásult
vers
Nem érdekli a pókháló a falon
És, hogy hogy nő a gaz az udvaron
Nincsen kedve egyáltalán semmihez
Akár nap süt, vagy eső permetez
Neki minden rossz, szörnyű és bántó
Minden gondolata keserű és vádló
Megadással tűri, mit a sorsa ráró
Elég lenne talán kis kedvesség, pár szó
Mi letargiájából kizökkentené
S életét akkor másképpen élhetné
Talán elvinni kéne még rosszabb helyekre
Például ember- s állatmenhelyekre
Számkivetett sorsú állat-gyűjtőhelyekre
Ha látná, a szeme ott nyílna kerekre
Hogy láthassa: van az övénél rosszabb sors
Van, kinek a sors még kevesebbet adott
Akiknek szüksége van más szeretetére
Ahol a saját érdekeket mind rakjuk félre
Saját gondjainkkal itt nem foglalkozunk
Csak gondoskodunk, szeretetet adunk
Ahol oly nagy szükség van a megértésre
A toleranciára, odaadásra, segítségre
Ilyen helyre kellene vinni vagy küldeni
Mostoha sorsokat mutassuk meg neki
Hogy lássa a szemekben a mélységes bánatot
A fájdalmat, a magányt, a kínt, a haragot
Síró és szűkölő, rettegő állatot
Kiknek a sorsa szörnyű és hányatott
Akiket kínoztak, eldobtak, feledtek
De Amazok utána épp úgy élnek, s nevetnek
Nincs se lelkük, se lelkiismeretük
De a sors egyszer majd leszámol velük.
Ember vagy állat az, aki terád szorul
Kinek a sorsa oly rosszul alakul
Jóságodban bízik, alamizsnát nem kér
De hálás minden szóért és mosolyért
Szemében ott a múlt, a bánat, fájdalom
De a te kezed a számára oltalom
Szemének tükrében láthatod magadat
Nyisd ki a szívedet, add jóságodat.
Elfásult lelkű sok ember, nem vitás
Kinek szívében nagy a bú, nagy a gyász
Mások bajára immunis az ilyen
Menhelyre küldeni az ilyet azért kell
Mostoha sorsokat mutassuk meg neki
Hogy a szemét végre igenis nyissa ki
Hadd lássa: az övé korántsem mostoha
Hát vigyük el, küldjük el mihamarabb oda
Remélve, hogy mit lát, egyszerre felrázza
S nem érzi már magát többé megalázva
Mellőzve, ellökve, szeretetlenségben
Mert szánalom, szeretet lehet a szívében
Mindenki szívében van, csak rejtve van
És a szív soha nem kinyithatatlan
Elfásult, elhiszem, sok gondtól, bajoktól
De mégis adhatunk, adhatunk magunkból
Nem kerül semmibe, ha nyújtod a kezed
Simogass, kezedben ott van a szeretet
Hálás lesz, akiről majd gondoskodol
Akár ember, állat, akihez szíved szól
Ne gubbassz magadban, menj ki a szabadba
Mások öröme nem kerül csupán egy szavadba
Egy ölelés, kézfogás, csak egy kis mozdulat
S rögtön te is jobban érzed majd magadat.
VÉGE