Tizenkét hónap
OROSZ MESE ALAPJÁN
Téli rege
Tizenkét hónap
Élt az erdő szélén egy kis házban egy asszony két lányával. Az egyik szőke volt, a másik fekete hajú. A lányok mostohatestvérek voltak: a szőke lány édesapja régen meghalt, nem sokkal azután, hogy új asszonyt hozott a házhoz. Ettől a naptól kezdve nagyon gonoszul bántak a szegény kis árvával. Nehéz munkákat kellett elvégeznie, míg ők csak cicomáskodtak naphosszat. Cselédként dolgoztatták, ő mégse panaszkodott, hanem mindent megcsinált, amit ráróttak.
Telt-múlt az idő, sok év eltelt. A lányok felnőttek, és a szőke leány nagyon szép lett, míg a fekete hajú csúnyácska maradt. Ezt aztán végképp nem nézhette jó szemmel a mostohaanya, elhatározta hát, hogy elpusztítja a szegény árvát valahogy.
Beköszöntött a hideg, fagyos tél. Nagy hó esett, az erdő és mező gyönyörűségesen szép volt.
A mostoha azt gondolta: no, itt az idő, kiküldi az erdőre a lányt, és ott biztosan megfagy, vagy megeszik a farkasok.
Magához hívta a lányt, kezébe adott egy kis kosarat, majd azt mondta neki, hogy menjen az erdőre, és szedjen virágot. Azt majd eladja a piacon, hogy legyen pénzük.
A lány váltig állította, hogy ilyenkor nincsen virág az erdőn, ilyenkor csak jégvirág van a kulipintyójuk ablakán, de a mostoha hajthatatlan volt, nem tágított, hanem a lány vállára dobott egy nagykendőt, és kitessékelte az ajtón. Utána kiáltott még: vissza ne jöjjön virág nélkül!
A lány elindult hát a magas hóban, fázósan összehúzta magán a kendőt. Ment, ment, egyenesen a sűrű erdőbe. Nem tudta, merre mehetne, virágot úgyse talál sehol. Már nagyon fázott, de visszafordulni nem mert.
A sűrű erdő felől valami fényt látott derengeni. Mintha tűz lenne amott. Gondolta, odamegy, és hátha megengedik neki, hogy megmelengesse fagyos tagjait a tűznél.
Oda is ért, és látta ám, hogy tizenkét férfi kuporog a tűz mellett, van köztük egészen fiatal is, meg egészen öreg is. Subájukba burkolóznak, és csendesen beszélgetnek a tűz körül.
Odament, bár nagyon félt. Megszólította őket, hogy engednék meg neki, hogy megmelegedjék egy kicsit a tűz mellett.
A férfiak nagyon elcsodálkoztak, hogy ilyenkor valaki jár az erdőn. Be is sötétedett közben, és a csillagok is feljöttek az égre. A csupasz ágak között meg-megcsillantak a fekete bársony égen.
Megengedték, hogyne engedték volna meg. Maguk közé engedték, ő lekuporodott és vörösre fagyott kezét a tűz lángjánál melengetni kezdte. Akkor a férfiak megkérdezték, hogy mi járatban ilyen későn, hiszen ma van Szilveszter éjszakája! Ilyenkor minden jótét lélek otthon alszik már!
A lány elmondta, hogy a mostohája virágért küldte az erdőre, és ráparancsolt, hogy virág nélkül ne merjen hazamenni.
No, ezen elcsodálkoztak nagyon. Kifaggatták, és megtudták, hogy nagyon gonosz a mostohája, és rájöttek, hogy el akarja a lányt pusztítani, azért küldte a fagyos erdőbe. Hogyan is élhetne túl egy ilyen rettenetes hideg éjszakát?
A lány megkérdezte, hogy kik ők. Elmondták neki, hogy ők a tizenkét hónap. A legfiatalabb Január, a legidősebb pedig a nagy fehér szakállú December.
A lány nagyon hálás volt nekik, hogy megengedték neki a tűz mellett, hogy felmelegedjen kissé. Szíves szóval megköszönte a jóságukat, és indulni akart.
Akkor az egyik férfi felállt. Megfogta a lányka kezét, és néhány lépésnyire távolabb vezette. Akkor lehúzta arany karikagyűrűjét, és a fák közé dobta a mély hóba. A gyűrű gurult-gurult, és amerre elgurult, ott egy szempillantás alatt elolvadt a hó, és szép színes virágok bújtak ki a földből. Mondta a lánynak: szedhetsz belőle, amennyi csak kell.
A lány csodálkozott: hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy én vagyok Április - válaszolta a férfi, és mosolygott. Mosolya melegétől egészen elpirult a szép leányka. Nagyon szépen köszönte a jóságát, majd lehajolt, és szedett annyi virágot, amennyi a kosárkájába fért. Aztán a kendőjébe burkolta, nehogy megfagyjanak a nagy hidegben, ameddig hazaér, és elköszönt a férfiaktól.
Azok intettek neki, a lányka pedig szapora léptekkel, amennyire a mély hóban csak tudott, igyekezett hazafelé.
Amikor hazaért, a mostoha nem akart hinni a szemének. Félreállt a szája nagy dühében, hogy ezt az ostoba teremtést nem ették meg a farkasok, nem fagyott kékre a nagy hidegben! Ám amikor a lányka kicsavarta kendőjéből a kosárkát, akkor nézett csak igazán nagyot! Mert a kosárka telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal!
Odaszaladt a mostohatestvére is. Váltig kérdezgették, hogy mi történt, hogy történt, honnan szerezte a virágokat.
Ő pedig töviről-hegyire elmondott mindent.
A mostohát rögtön elkapta a kapzsiság. Szidni, korholni kezdte a lányt, hogy miért nem kért meleg bundát, ékszereket, aranyat és egyéb gazdagságot?!
No, majd ők! Fogott is rögtön egy nagyobb kosarat és lekapta a fogasról a legócskább bundát, a lányára terítette. Aztán maga is felkapott egy ócska, szakadt kabátot, és elindultak az erdőbe. Hiába tiltakozott a lánya, hogy így meg úgy, nem akar menni, semmi kedve fagyoskodni a jeges erdőben - az anyja hajthatatlan volt. Kézen kapta a lányát, és maga után húzva sietett be a jeges, vacogós, hideg erdőbe. Elhatározta, hogy új bundákat fog kérni a szakadt, kopott helyett, és a kosarat telitéteti arannyal, addig haza se jönnek.
Nagy sokára meg is találták a tűznél kuporgó atyafiakat, odamentek, s kérték, hogy megmelegedhessenek a tűznél.
Azok megengedték, és megkérdezték, hogy mi járatban vannak ilyenkor a hideg erdőn.
Ők meg elmondták, hogy az imént itt járt a másik lány, és hogy neki adtak virágot, akkor most nekik meg adjanak szép, drága és meleg bundákat és sok aranyat a kosarukba.
Tudták, hogy ők a tizenkét hónap, mert a másik leány mindent elmesélt. Ezért aztán azt is tudják, hogy varázserejük van.
A férfiak összenéztek, egymásra hunyorítottak. Április rögtön értette, mit kell tennie.
Felállt a tűz mellől. Levette válláról farkasbőr bundáját, és a lányra terítette. Aztán egy másikat az asszonyra.
A bundák nagyon súlyosak voltak és nagyon melegek. Le akarták venni, de nem tudták. Súlyuk alatt pedig egészen összegörnyedtek, le is kellett kuporodniuk, annyira nehéznek érezték. Hanem a bundák akkor annyira rájuk tapadtak, egészen rájuk nőttek, hogy levenni már nem is lehetett soha többé. Teljesen rájuk forrott, eggyé vált velük, beborította őket a fejük búbjától a lábuk ujja hegyéig. A bunda alatt mostmár farkassá váltak egészen.
Ez lett a büntetésük kevélységükért, gonoszságukért, kapzsiságukért.
A távoli hegyek orma felől félelmetes farkas vonítás hasított át a hideg éjszakán. Ott jár a farkas falka, éhesen, csattogó fogakkal, villogó szemekkel.
A farkassá lett mostoha meg a lánya összerezzent, de mindhiába, mert mostmár nincsen menekvés a számukra. Kérték volna a férfiakat, hogy változtassák őket vissza, és megbánták, amit tettek, de a férfiaknak híre-hamva se volt addigra, eltűntek, mintha ott se lettek volna. Még a tűz nyomát se találták, ami az imént még itt lobogott vidáman, melegen, pattogva, ropogva. Varázslat volt csupán az egész.
Így hát a gonosz mostoha és a lánya örökre farkasok maradtak.
VÉGE
Téli rege
Tizenkét hónap
Élt az erdő szélén egy kis házban egy asszony két lányával. Az egyik szőke volt, a másik fekete hajú. A lányok mostohatestvérek voltak: a szőke lány édesapja régen meghalt, nem sokkal azután, hogy új asszonyt hozott a házhoz. Ettől a naptól kezdve nagyon gonoszul bántak a szegény kis árvával. Nehéz munkákat kellett elvégeznie, míg ők csak cicomáskodtak naphosszat. Cselédként dolgoztatták, ő mégse panaszkodott, hanem mindent megcsinált, amit ráróttak.
Telt-múlt az idő, sok év eltelt. A lányok felnőttek, és a szőke leány nagyon szép lett, míg a fekete hajú csúnyácska maradt. Ezt aztán végképp nem nézhette jó szemmel a mostohaanya, elhatározta hát, hogy elpusztítja a szegény árvát valahogy.
Beköszöntött a hideg, fagyos tél. Nagy hó esett, az erdő és mező gyönyörűségesen szép volt.
A mostoha azt gondolta: no, itt az idő, kiküldi az erdőre a lányt, és ott biztosan megfagy, vagy megeszik a farkasok.
Magához hívta a lányt, kezébe adott egy kis kosarat, majd azt mondta neki, hogy menjen az erdőre, és szedjen virágot. Azt majd eladja a piacon, hogy legyen pénzük.
A lány váltig állította, hogy ilyenkor nincsen virág az erdőn, ilyenkor csak jégvirág van a kulipintyójuk ablakán, de a mostoha hajthatatlan volt, nem tágított, hanem a lány vállára dobott egy nagykendőt, és kitessékelte az ajtón. Utána kiáltott még: vissza ne jöjjön virág nélkül!
A lány elindult hát a magas hóban, fázósan összehúzta magán a kendőt. Ment, ment, egyenesen a sűrű erdőbe. Nem tudta, merre mehetne, virágot úgyse talál sehol. Már nagyon fázott, de visszafordulni nem mert.
A sűrű erdő felől valami fényt látott derengeni. Mintha tűz lenne amott. Gondolta, odamegy, és hátha megengedik neki, hogy megmelengesse fagyos tagjait a tűznél.
Oda is ért, és látta ám, hogy tizenkét férfi kuporog a tűz mellett, van köztük egészen fiatal is, meg egészen öreg is. Subájukba burkolóznak, és csendesen beszélgetnek a tűz körül.
Odament, bár nagyon félt. Megszólította őket, hogy engednék meg neki, hogy megmelegedjék egy kicsit a tűz mellett.
A férfiak nagyon elcsodálkoztak, hogy ilyenkor valaki jár az erdőn. Be is sötétedett közben, és a csillagok is feljöttek az égre. A csupasz ágak között meg-megcsillantak a fekete bársony égen.
Megengedték, hogyne engedték volna meg. Maguk közé engedték, ő lekuporodott és vörösre fagyott kezét a tűz lángjánál melengetni kezdte. Akkor a férfiak megkérdezték, hogy mi járatban ilyen későn, hiszen ma van Szilveszter éjszakája! Ilyenkor minden jótét lélek otthon alszik már!
A lány elmondta, hogy a mostohája virágért küldte az erdőre, és ráparancsolt, hogy virág nélkül ne merjen hazamenni.
No, ezen elcsodálkoztak nagyon. Kifaggatták, és megtudták, hogy nagyon gonosz a mostohája, és rájöttek, hogy el akarja a lányt pusztítani, azért küldte a fagyos erdőbe. Hogyan is élhetne túl egy ilyen rettenetes hideg éjszakát?
A lány megkérdezte, hogy kik ők. Elmondták neki, hogy ők a tizenkét hónap. A legfiatalabb Január, a legidősebb pedig a nagy fehér szakállú December.
A lány nagyon hálás volt nekik, hogy megengedték neki a tűz mellett, hogy felmelegedjen kissé. Szíves szóval megköszönte a jóságukat, és indulni akart.
Akkor az egyik férfi felállt. Megfogta a lányka kezét, és néhány lépésnyire távolabb vezette. Akkor lehúzta arany karikagyűrűjét, és a fák közé dobta a mély hóba. A gyűrű gurult-gurult, és amerre elgurult, ott egy szempillantás alatt elolvadt a hó, és szép színes virágok bújtak ki a földből. Mondta a lánynak: szedhetsz belőle, amennyi csak kell.
A lány csodálkozott: hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy én vagyok Április - válaszolta a férfi, és mosolygott. Mosolya melegétől egészen elpirult a szép leányka. Nagyon szépen köszönte a jóságát, majd lehajolt, és szedett annyi virágot, amennyi a kosárkájába fért. Aztán a kendőjébe burkolta, nehogy megfagyjanak a nagy hidegben, ameddig hazaér, és elköszönt a férfiaktól.
Azok intettek neki, a lányka pedig szapora léptekkel, amennyire a mély hóban csak tudott, igyekezett hazafelé.
Amikor hazaért, a mostoha nem akart hinni a szemének. Félreállt a szája nagy dühében, hogy ezt az ostoba teremtést nem ették meg a farkasok, nem fagyott kékre a nagy hidegben! Ám amikor a lányka kicsavarta kendőjéből a kosárkát, akkor nézett csak igazán nagyot! Mert a kosárka telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal!
Odaszaladt a mostohatestvére is. Váltig kérdezgették, hogy mi történt, hogy történt, honnan szerezte a virágokat.
Ő pedig töviről-hegyire elmondott mindent.
A mostohát rögtön elkapta a kapzsiság. Szidni, korholni kezdte a lányt, hogy miért nem kért meleg bundát, ékszereket, aranyat és egyéb gazdagságot?!
No, majd ők! Fogott is rögtön egy nagyobb kosarat és lekapta a fogasról a legócskább bundát, a lányára terítette. Aztán maga is felkapott egy ócska, szakadt kabátot, és elindultak az erdőbe. Hiába tiltakozott a lánya, hogy így meg úgy, nem akar menni, semmi kedve fagyoskodni a jeges erdőben - az anyja hajthatatlan volt. Kézen kapta a lányát, és maga után húzva sietett be a jeges, vacogós, hideg erdőbe. Elhatározta, hogy új bundákat fog kérni a szakadt, kopott helyett, és a kosarat telitéteti arannyal, addig haza se jönnek.
Nagy sokára meg is találták a tűznél kuporgó atyafiakat, odamentek, s kérték, hogy megmelegedhessenek a tűznél.
Azok megengedték, és megkérdezték, hogy mi járatban vannak ilyenkor a hideg erdőn.
Ők meg elmondták, hogy az imént itt járt a másik lány, és hogy neki adtak virágot, akkor most nekik meg adjanak szép, drága és meleg bundákat és sok aranyat a kosarukba.
Tudták, hogy ők a tizenkét hónap, mert a másik leány mindent elmesélt. Ezért aztán azt is tudják, hogy varázserejük van.
A férfiak összenéztek, egymásra hunyorítottak. Április rögtön értette, mit kell tennie.
Felállt a tűz mellől. Levette válláról farkasbőr bundáját, és a lányra terítette. Aztán egy másikat az asszonyra.
A bundák nagyon súlyosak voltak és nagyon melegek. Le akarták venni, de nem tudták. Súlyuk alatt pedig egészen összegörnyedtek, le is kellett kuporodniuk, annyira nehéznek érezték. Hanem a bundák akkor annyira rájuk tapadtak, egészen rájuk nőttek, hogy levenni már nem is lehetett soha többé. Teljesen rájuk forrott, eggyé vált velük, beborította őket a fejük búbjától a lábuk ujja hegyéig. A bunda alatt mostmár farkassá váltak egészen.
Ez lett a büntetésük kevélységükért, gonoszságukért, kapzsiságukért.
A távoli hegyek orma felől félelmetes farkas vonítás hasított át a hideg éjszakán. Ott jár a farkas falka, éhesen, csattogó fogakkal, villogó szemekkel.
A farkassá lett mostoha meg a lánya összerezzent, de mindhiába, mert mostmár nincsen menekvés a számukra. Kérték volna a férfiakat, hogy változtassák őket vissza, és megbánták, amit tettek, de a férfiaknak híre-hamva se volt addigra, eltűntek, mintha ott se lettek volna. Még a tűz nyomát se találták, ami az imént még itt lobogott vidáman, melegen, pattogva, ropogva. Varázslat volt csupán az egész.
Így hát a gonosz mostoha és a lánya örökre farkasok maradtak.
VÉGE