Bújtass el, napfény!
Bobby Leng:
Bújtass el, napfény!
mese
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen élt egy király és egy királyné. Volt nekik egy nagyon szép leánykájuk. Kedves volt, halovány arcocskája mindig mosolygott. Nagyon szerette mindenki.
Ám a palotában lakott egy öreg cselédasszony, aki már nagyon régen szolgálta a királyi családot. Az évek során megkeseredett, beleunt a szolgálatba. Elfáradt. Neki is volt egy hasonló korú leánykája, de sajnos az születésétől fogva szegényke nagyon csúnya volt. El is bújt az emberek szeme elől, nem szívesen mutatkozott. Az öregasszony elkeseredésében megátkozta a szép kis királylányt, hogy ő is legyen csúnya.
Az átok sajnos hatott, és a királylányka napról napra csúnyább lett. Hívtak hozzá különböző kuruzslókat, varázslókat, tudós orvosokat, de mindhiába, szegényke egyre csúfabb lett. Végül annyira megcsúnyult, hogy már a tükörbe se mert nézni. Naphosszat csak azon kesergett, mi lesz mostmár ővele.
A királyi család kupaktanácsot ült, elhatározták, hogy elrejtik egy toronyszobában, és majd csak akkor jöhet elő, ha valami gyógyír mégis kerülközik a megszépítésére.
A lányka hallotta ezt, de semmi kedve se volt bezárkózni örökre a toronyba, ezért gondolta, elbujdosik. Összeszedett néhány ruhát, meg egy kevés élelmet, és éjjel, amikor még az őrség is alszik strázsálás közben, állva, akkor kiosont a kapun.
Ment-ment, hegyeken-völgyeken át, ameddig csak a lába bírta. Akkor összeesett és elalélt.
Amikor ismét magához tért, már magasan járt a nap, és meleg sugaraival símogatta a leányka csúf arcát.
Megszólalt a Nap:
- Jaj, te szegény teremtés, de csúnya vagy, nahát! Hogyan tudnék segíteni rajtad?
Válaszolt a kis királyleányka:
- Annyira szégyellem csúnyaságomat, nem tudnál elbújtatni valahová?
Azt mondja erre a Nap:
- Nézz el arra a látóhatár felé! Ott láthatod csillogni az Üveghegyet. Abban elbújhatsz, az annyira csillog-villog, hogy senki se fog látni téged a nagy csillogástól.
A kis királyleányka megköszönte a Nap jóságát, és elindult arra, amerre az Üveghegyet csillogni látta a távolban.
El is érkezett oda, talált is egy barlangot, amelyik mélyen benyúlt az Üveghegy belsejébe, be egészen a gyomrába.
Ott elrejtőzött, és a kimerültségtől mélységes mély álomba szenderült.
Az Üveghegy már egy másik királyságban feküdt, de ezt a lányka nem tudhatta. Azt sem, hogy az Üveghegy egyik ormán, amely innen nem látszik, ott magasodik ennek a királyságnak a gyémántvára. De még azt se tudhatta, hogy ennek a királyságnak a hercege éppen hasonló korú, mint ő maga. Honnan is tudhatta volna? Ha még a Nap se tudta! Bár lehet, hogy az tudta, mert annak mindent látnia kell onnan fentről, csakhát valószínűleg elfelejtette mondani!
A gyémántkastélyban lakó királyi család mindig szomorú volt. Azért volt szomorú a király és a királyné is, de még a kis herceg is, mert a hercegecske születésétől fogva vak volt. Sajnos már így született.
Ezért sose engedték ki a gyémántpalotából. Féltették nagyon, nehogy valami baja essen.
Telt-múlt az idő, a hercegecske felcseperedett. Eközben a kisleányka az Üveghegy belsejében szunnyadt, lehet, hogy fel se ébred sohasem.
A herceg szolgája igen jólelkű ember volt. Kérte a királyt és királynét, hogy végre hadd mehessen ki a herceg a palotából, majd ő vigyáz rá.
El is indultak kettecskén, kisétáltak a palota kapuján. Lesétáltak az Üveghegy ormáról, keskeny ösvényen, le a völgybe. Ott más volt az illat, más volt az érzés, amit a herceg érzett - mivel látni nem láthatott semmit.
A szolga így szólt:
- Úgy sajnállak téged, herceg, hogy nem láthatod ezt a gyönyörű, csillogó Üveghegyet! Hogy nem láthatod a Napnak fényét, a fák zöld lombját, a színes, illatos virágokat a mezőn.
A herceg így válaszolt:
- Ha nem is láthatom, azért érzem. Érzem a Nap melegét, érzem a szél lengedezését, érzem a friss illatot, amely felém száll.
Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom meg a kedvesem arcát, aki majd tudom hogy eljön és a feleségem lesz egyszer.
A szolga könnycseppet törölt ki a szeméből, annyira sajnálta a szegény vak herceget.
Továbbmentek. Az Üveghegy aljában barlangnyílásra leltek. A szolga mondta, hogy itt pihenjenek meg a barlangban, majd utána folytatják a sétát, vagy esetleg visszafordulnak és hazamennek a gyémántpalotába.
Amint mondta, úgy is tettek. Bementek a hűvös barlangba. Letelepedtek, és szemüket lehunyva átadták magukat a pihenésnek.
Egyszer csak a herceg felkapta a fejét:
- Te nem hallasz semmit?
- Nem, hercegem. Te mit hallasz?
- Hát valami szuszogásfélét, arrólfelől ni - és botjával a barlang belseje felé mutatott.
A szolga elindult, hogy megkeresse, ki s mi szuszoghat odabenn.
Rátalált a vastag, puha mohaágyon nyugvó, mélyen alvó szegény csúf királyleányra.
Kiment, és elmondta a hercegnek, mit látott.
A herceg elindult, hogy ő is odamenjen. Amikor odaért, megérintette a lányt. A lány ettől felébredt, halkan sikoltott egyet, de látta, hogy nincs mitől félnie, ezért megnyugodott.
A herceg megkérdezte:
- Mit keresel itt, miért laksz itt a barlang mélyén?
A lány felelt:
- Elbujdostam királyapámtól, királyanyámtól, mert nagyon megcsúnyultam. Nem tudom miért. Talán valami betegség vagy valami átok, senki se tudott meggyógyítani. Megkértem a Napot, hogy rejtsen el az emberek szeme elől, mert nagyon szégyellem a csúfságomat. Kérlek titeket, menjetek el, hagyjatok magamra, békében meghalni itt.
És a lányka sírvafakadt. Zokogott szegény keservesen.
A herceg így szólt:
- Te nem lehetsz csúnya egész biztosan, mert a hangod olyan kedves. Gyere velem a kristálypalotába, királyapám s királyanyám biztosan örülni fognak neked, és én elveszlek feleségül.
A kis királylány nagyon elcsodálkozott ezeken a szavakon.
- Hát te nem látsz engem? Nem látod, hogy milyen rettentően csúnya vagyok? Szétszaladnak az emberek, ha meglátnak! Királyapád, s királyanyád is biztosan elzavarnak majd!
- Sajnos, én nem látok semmit, mert születésemtől vak vagyok. De te biztosan nagyon szép lehetsz, mert olyan kedves a hangod.
De a lányka csak mondta, mondogatta, hogy ő annyira csúnya, hogy nem mer innen sohase kimenni.
A herceg csak erősködött, hogy jöjjön velük. A szolga nem szólt semmit, de nagyon sajnálta a szegény leánykát is, mint a herceget.
No, addig-addig, hogy mégis elindultak a kristálypalotába, hogy bemutassa a herceg a kis királylányt, mint jövendőbeli feleségét.
Mikor megérkeztek a palotába, a király s királyné összecsapta a két kezét, annyira elszörnyűlködtek a csúf arcocska láttán.
De a vak herceg nem hitte el senkinek, hogy a lány csúnya. Mert ő csak a kedvességét érezte, ami a lány lényéből, szavaiból áradt.
No, nemsokára aztán megtartották a menyegzőt. A leányka megszerette a királyi családot, és szerelemmel szerette ifjú hitvesét. Annyira megszerették egymást, hogy sülve-főve együtt voltak. A lányka vezetgette a vak herceget, ki a kertbe, az erdőbe, a tó partjára, amely az Üveghegy lábánál terült el.
Ide gyakran lejöttek a gyémántpalotából, itt a szabadban jobban érezték magukat. Aztán egyszercsak azt vette észre a herceg, hogy látni kezd. Először csak szürkeséget, majd fényfoltokat, aztán már kevés színt is homályosan, végül pedig, sokadjára, amikoron lent jártak a tónál, akkor már mindent látott, szépen, tisztán. Rá is csodálkozott eme gyönyörűséges világra! Még képzelni se tudta volna, hogy ennyiféle, ennyire színes, ennyire csodálatosan szép!
A kis királylány pedig azt vette észre a tó tükrében, amikor belenézett sokadjára, hogy szépülni kezd az arca.
Az történt, hogy amikor lejöttek a tó partjára, mindig megmosakodtak a tó friss vizében. Lehet, hogy a víztől gyógyultak volna meg? Ezt nem tudták.
Gyönyörűen sütött a Nap, a fény szikrázóan csillogott a tó tükrén. A szellő vidáman lengedezett, borzolta körülöttük a füvet ahogy ott ücsörögtek a tóparton, és lengette csendesen a fák ágait, zizegtette a faleveleket. Kis tajtékos hullámokat vetett a tó felszínén.
Egyszercsak egy hang szólította meg őket. Nem volt az más, mint a Nap!
Azt mondta:
- Ez a tó varázstó. Gyógyító erejű a vize. Ettől gyógyultatok meg mindketten, a herceg ettől kapta vissza a látását, és a királylány ettől szépült meg, és nyerte vissza eredeti szépségét.
Mostmár boldogan élhettek!
A herceg és a királylány nagyon megköszönték a Nap kedvességét, és azóta is boldogan élnek a gyémántkristálypalotában, ha meg nem haltak.
Ja, még azt el kell mesélnem, hogy a tó vizének varázsereje messzeföldön híres lett. Sokan jöttek, hogy vizétől visszanyerjék erejüket, vagy hogy meggyógyuljanak. Meghallotta ezt a másik királyság cselédje is, a vénasszony, akinek a csúnya lánya volt. Elvitte oda a lányát, és megmosdatta a tó vizében. A lány megszépült a víz varázserejének hála, és az öregasszony is megmosakodott, aztán ripsz-ropsz megfiatalodott. Na nem nagyon, csak egy kicsikét. De termete kiegyenesedett, hajlott fájó gerince meggyógyult és visszanyerte régi erejét. Bánta már, hogy megátkozta szegény kis királylánykát irigységből annakidején, pedig a lányka nem is ártott neki sohasem.
Szégyellte a dolgot, és világgá ment a megszépült lányával együtt. Messzeföldön telepedtek le egy harmadik királyság peremén, és keményen dolgoztak, hogy betevő falatjukat megteremtsék. De boldogok voltak, a lány is és az édesanyja is férjhez mentek egy-egy korban hozzájuk illő jóravaló emberhez, és azóta is ott élnek nagy boldogságban, és már nem gondolnak a régi rossz időkre sohasem.
Így van ez jól.
VÉGE
Bújtass el, napfény!
mese
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen élt egy király és egy királyné. Volt nekik egy nagyon szép leánykájuk. Kedves volt, halovány arcocskája mindig mosolygott. Nagyon szerette mindenki.
Ám a palotában lakott egy öreg cselédasszony, aki már nagyon régen szolgálta a királyi családot. Az évek során megkeseredett, beleunt a szolgálatba. Elfáradt. Neki is volt egy hasonló korú leánykája, de sajnos az születésétől fogva szegényke nagyon csúnya volt. El is bújt az emberek szeme elől, nem szívesen mutatkozott. Az öregasszony elkeseredésében megátkozta a szép kis királylányt, hogy ő is legyen csúnya.
Az átok sajnos hatott, és a királylányka napról napra csúnyább lett. Hívtak hozzá különböző kuruzslókat, varázslókat, tudós orvosokat, de mindhiába, szegényke egyre csúfabb lett. Végül annyira megcsúnyult, hogy már a tükörbe se mert nézni. Naphosszat csak azon kesergett, mi lesz mostmár ővele.
A királyi család kupaktanácsot ült, elhatározták, hogy elrejtik egy toronyszobában, és majd csak akkor jöhet elő, ha valami gyógyír mégis kerülközik a megszépítésére.
A lányka hallotta ezt, de semmi kedve se volt bezárkózni örökre a toronyba, ezért gondolta, elbujdosik. Összeszedett néhány ruhát, meg egy kevés élelmet, és éjjel, amikor még az őrség is alszik strázsálás közben, állva, akkor kiosont a kapun.
Ment-ment, hegyeken-völgyeken át, ameddig csak a lába bírta. Akkor összeesett és elalélt.
Amikor ismét magához tért, már magasan járt a nap, és meleg sugaraival símogatta a leányka csúf arcát.
Megszólalt a Nap:
- Jaj, te szegény teremtés, de csúnya vagy, nahát! Hogyan tudnék segíteni rajtad?
Válaszolt a kis királyleányka:
- Annyira szégyellem csúnyaságomat, nem tudnál elbújtatni valahová?
Azt mondja erre a Nap:
- Nézz el arra a látóhatár felé! Ott láthatod csillogni az Üveghegyet. Abban elbújhatsz, az annyira csillog-villog, hogy senki se fog látni téged a nagy csillogástól.
A kis királyleányka megköszönte a Nap jóságát, és elindult arra, amerre az Üveghegyet csillogni látta a távolban.
El is érkezett oda, talált is egy barlangot, amelyik mélyen benyúlt az Üveghegy belsejébe, be egészen a gyomrába.
Ott elrejtőzött, és a kimerültségtől mélységes mély álomba szenderült.
Az Üveghegy már egy másik királyságban feküdt, de ezt a lányka nem tudhatta. Azt sem, hogy az Üveghegy egyik ormán, amely innen nem látszik, ott magasodik ennek a királyságnak a gyémántvára. De még azt se tudhatta, hogy ennek a királyságnak a hercege éppen hasonló korú, mint ő maga. Honnan is tudhatta volna? Ha még a Nap se tudta! Bár lehet, hogy az tudta, mert annak mindent látnia kell onnan fentről, csakhát valószínűleg elfelejtette mondani!
A gyémántkastélyban lakó királyi család mindig szomorú volt. Azért volt szomorú a király és a királyné is, de még a kis herceg is, mert a hercegecske születésétől fogva vak volt. Sajnos már így született.
Ezért sose engedték ki a gyémántpalotából. Féltették nagyon, nehogy valami baja essen.
Telt-múlt az idő, a hercegecske felcseperedett. Eközben a kisleányka az Üveghegy belsejében szunnyadt, lehet, hogy fel se ébred sohasem.
A herceg szolgája igen jólelkű ember volt. Kérte a királyt és királynét, hogy végre hadd mehessen ki a herceg a palotából, majd ő vigyáz rá.
El is indultak kettecskén, kisétáltak a palota kapuján. Lesétáltak az Üveghegy ormáról, keskeny ösvényen, le a völgybe. Ott más volt az illat, más volt az érzés, amit a herceg érzett - mivel látni nem láthatott semmit.
A szolga így szólt:
- Úgy sajnállak téged, herceg, hogy nem láthatod ezt a gyönyörű, csillogó Üveghegyet! Hogy nem láthatod a Napnak fényét, a fák zöld lombját, a színes, illatos virágokat a mezőn.
A herceg így válaszolt:
- Ha nem is láthatom, azért érzem. Érzem a Nap melegét, érzem a szél lengedezését, érzem a friss illatot, amely felém száll.
Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom meg a kedvesem arcát, aki majd tudom hogy eljön és a feleségem lesz egyszer.
A szolga könnycseppet törölt ki a szeméből, annyira sajnálta a szegény vak herceget.
Továbbmentek. Az Üveghegy aljában barlangnyílásra leltek. A szolga mondta, hogy itt pihenjenek meg a barlangban, majd utána folytatják a sétát, vagy esetleg visszafordulnak és hazamennek a gyémántpalotába.
Amint mondta, úgy is tettek. Bementek a hűvös barlangba. Letelepedtek, és szemüket lehunyva átadták magukat a pihenésnek.
Egyszer csak a herceg felkapta a fejét:
- Te nem hallasz semmit?
- Nem, hercegem. Te mit hallasz?
- Hát valami szuszogásfélét, arrólfelől ni - és botjával a barlang belseje felé mutatott.
A szolga elindult, hogy megkeresse, ki s mi szuszoghat odabenn.
Rátalált a vastag, puha mohaágyon nyugvó, mélyen alvó szegény csúf királyleányra.
Kiment, és elmondta a hercegnek, mit látott.
A herceg elindult, hogy ő is odamenjen. Amikor odaért, megérintette a lányt. A lány ettől felébredt, halkan sikoltott egyet, de látta, hogy nincs mitől félnie, ezért megnyugodott.
A herceg megkérdezte:
- Mit keresel itt, miért laksz itt a barlang mélyén?
A lány felelt:
- Elbujdostam királyapámtól, királyanyámtól, mert nagyon megcsúnyultam. Nem tudom miért. Talán valami betegség vagy valami átok, senki se tudott meggyógyítani. Megkértem a Napot, hogy rejtsen el az emberek szeme elől, mert nagyon szégyellem a csúfságomat. Kérlek titeket, menjetek el, hagyjatok magamra, békében meghalni itt.
És a lányka sírvafakadt. Zokogott szegény keservesen.
A herceg így szólt:
- Te nem lehetsz csúnya egész biztosan, mert a hangod olyan kedves. Gyere velem a kristálypalotába, királyapám s királyanyám biztosan örülni fognak neked, és én elveszlek feleségül.
A kis királylány nagyon elcsodálkozott ezeken a szavakon.
- Hát te nem látsz engem? Nem látod, hogy milyen rettentően csúnya vagyok? Szétszaladnak az emberek, ha meglátnak! Királyapád, s királyanyád is biztosan elzavarnak majd!
- Sajnos, én nem látok semmit, mert születésemtől vak vagyok. De te biztosan nagyon szép lehetsz, mert olyan kedves a hangod.
De a lányka csak mondta, mondogatta, hogy ő annyira csúnya, hogy nem mer innen sohase kimenni.
A herceg csak erősködött, hogy jöjjön velük. A szolga nem szólt semmit, de nagyon sajnálta a szegény leánykát is, mint a herceget.
No, addig-addig, hogy mégis elindultak a kristálypalotába, hogy bemutassa a herceg a kis királylányt, mint jövendőbeli feleségét.
Mikor megérkeztek a palotába, a király s királyné összecsapta a két kezét, annyira elszörnyűlködtek a csúf arcocska láttán.
De a vak herceg nem hitte el senkinek, hogy a lány csúnya. Mert ő csak a kedvességét érezte, ami a lány lényéből, szavaiból áradt.
No, nemsokára aztán megtartották a menyegzőt. A leányka megszerette a királyi családot, és szerelemmel szerette ifjú hitvesét. Annyira megszerették egymást, hogy sülve-főve együtt voltak. A lányka vezetgette a vak herceget, ki a kertbe, az erdőbe, a tó partjára, amely az Üveghegy lábánál terült el.
Ide gyakran lejöttek a gyémántpalotából, itt a szabadban jobban érezték magukat. Aztán egyszercsak azt vette észre a herceg, hogy látni kezd. Először csak szürkeséget, majd fényfoltokat, aztán már kevés színt is homályosan, végül pedig, sokadjára, amikoron lent jártak a tónál, akkor már mindent látott, szépen, tisztán. Rá is csodálkozott eme gyönyörűséges világra! Még képzelni se tudta volna, hogy ennyiféle, ennyire színes, ennyire csodálatosan szép!
A kis királylány pedig azt vette észre a tó tükrében, amikor belenézett sokadjára, hogy szépülni kezd az arca.
Az történt, hogy amikor lejöttek a tó partjára, mindig megmosakodtak a tó friss vizében. Lehet, hogy a víztől gyógyultak volna meg? Ezt nem tudták.
Gyönyörűen sütött a Nap, a fény szikrázóan csillogott a tó tükrén. A szellő vidáman lengedezett, borzolta körülöttük a füvet ahogy ott ücsörögtek a tóparton, és lengette csendesen a fák ágait, zizegtette a faleveleket. Kis tajtékos hullámokat vetett a tó felszínén.
Egyszercsak egy hang szólította meg őket. Nem volt az más, mint a Nap!
Azt mondta:
- Ez a tó varázstó. Gyógyító erejű a vize. Ettől gyógyultatok meg mindketten, a herceg ettől kapta vissza a látását, és a királylány ettől szépült meg, és nyerte vissza eredeti szépségét.
Mostmár boldogan élhettek!
A herceg és a királylány nagyon megköszönték a Nap kedvességét, és azóta is boldogan élnek a gyémántkristálypalotában, ha meg nem haltak.
Ja, még azt el kell mesélnem, hogy a tó vizének varázsereje messzeföldön híres lett. Sokan jöttek, hogy vizétől visszanyerjék erejüket, vagy hogy meggyógyuljanak. Meghallotta ezt a másik királyság cselédje is, a vénasszony, akinek a csúnya lánya volt. Elvitte oda a lányát, és megmosdatta a tó vizében. A lány megszépült a víz varázserejének hála, és az öregasszony is megmosakodott, aztán ripsz-ropsz megfiatalodott. Na nem nagyon, csak egy kicsikét. De termete kiegyenesedett, hajlott fájó gerince meggyógyult és visszanyerte régi erejét. Bánta már, hogy megátkozta szegény kis királylánykát irigységből annakidején, pedig a lányka nem is ártott neki sohasem.
Szégyellte a dolgot, és világgá ment a megszépült lányával együtt. Messzeföldön telepedtek le egy harmadik királyság peremén, és keményen dolgoztak, hogy betevő falatjukat megteremtsék. De boldogok voltak, a lány is és az édesanyja is férjhez mentek egy-egy korban hozzájuk illő jóravaló emberhez, és azóta is ott élnek nagy boldogságban, és már nem gondolnak a régi rossz időkre sohasem.
Így van ez jól.
VÉGE