A leves
Bobby Leng:
A leves
mese
Egyszer a jómódú városi rokon gondolt egyet, és ellátogatott a falusi rokonához. Gondolta, spórol egy kicsit, és egy ideig lenn a falun fog élni. Úgy vélte, hogy mivel ott minden megterem, jószág is van, hát lesz nagy dínom-dánom, eszem-iszom, neki meg egy petákjába se kerül. Majd visz valami kis semmiség ajándékot, hadd ájuljanak el a falusi bugrisok a városi flanctól, így már meg is ágyaz egyszersmind a jószándéknak, ha véletlen nem jószívvel fogadnák a váratlanul betoppanót.
No, amint elgondolta, úgy is tett. Bepakolt a bőröndjébe egy csomó holmit, váltóruhákat, fehérneműt, fogkefét, fogkrémet - gondolta, a falusiaknál úgyse lesz - aztán ajándékképpen leemelt a könyvespolcáról egy szép képeskönyvet, ami neki úgyse tetszett soha, mert nem érdekelte, amit abban írtak. Pedig igazán veretes volt, az ő városáról készült fényképek voltak benne, és hogy melyik kép mit ábrázol, meg hogy merre található a városban. No, dehát mivel ő úgyis ott élt, és úgy ismerte a városát, mint a tenyerét, gondolta, ezt nekiadja a jó rokonnak. Ő is úgy kapta valamikor ajándékba valakitől, már nem emlékszik, hogy kitől. De itt az ideje, hogy megszabaduljon tőle, itt a jó alkalom erre most.
Ilyetén előkészületekkel aztán szépen beszállt a nagyon drága, csillogó-villogó autójába, és nagy hetykén lesuhant falura.
A falusi rokonok nem voltak otthon. Ugyanis a munka dandárja most volt a határban, és ők ki se látszottak a sok munkából. Aratni, gyümölcsöt szedni, szőlőt kapálni, kacsolni, gazolni, ajjaj, úgy el szoktak fáradni estére kelve, hogy az csak no.
Dehát erről a városi rokonnak fogalma se volt. Hogy mennyi munkával jár a föld, hogy minden szépen megteremjen: minden, ami az asztalra való, és minden, ami a jószágnak egész évre, a következő aratásig, betakarításig.
Na, gondolta, amíg a rokonok hazaérnek, addig szétnéz a faluban. Hát, bizony, ez nem város. Csendes, nyugodt hely, alig van az utakon forgalom. Beült hát a kocsmába, kért egy italt, amiben nem volt semmiféle szesz, mert jobb vigyázni, a rendőr az itt is rendőr, gondolta, és ha megszondáztatja, amikor visszaül a kocsiba, akkor baj lesz. Nézelődött hát, és figyelt, fülelt. De semmi érdekeset nem tudott meg. Jöttek-mentek a fáradt, gyötört arcú emberek, néhányan leültek a sarokba, beszélgettek halkan, semmiségekről, majd azok is elmentek.
Na, végre este lett, gondolta, mostmár biztosan hazaértek a rokonok, megnézi, mert mostmár igencsak megehült, muszáj, hogy egyen. Beülhetett volna a kisvendéglőbe, ami a kocsma mellett volt, onnan még zene is szólt, szinte hívogatta, de majd bolond lesz fizetni a kajáért, amikor a rokonéknál ingyen ehet-ihat, amennyi beléfér.
Amikor fényes autójával a ház elé gördült, már épp hazaértek a gazdáék. Köszöntötték a váratlan, hívatlan vendéget illendően, de bizony, még nem értek rá foglalkozni vele, mert tanyán úgy mondják: első a jószág, aztán jön a gazda. És igen, előbb az éhes jószágot kell ellátni, mert azt már sötétben nem lehet. Azt világosban kell, még mielőtt a nap leszállna és beállna az alkonyat.
Amikor minden jószágot végül elláttak, a zavartan álldogáló vendéget betessékelték a házba. Majd kimosakodtak, ruhát váltottak, és akkor kezdtek el csak foglalkozni a vendéggel.
Leültették, kedvesen kérdezgették, közben a gazdasszony a reggel megfőzött ételt melegítgette a tűzhelyen: az lesz a vacsora. Közben az ember kenyeret vett elő a konyhaszekrényből, szeleteket vágott belőle, az asztalra tette kis fonott kosárkába, tiszta konyharuhával letakarta.
A gazdasszony közben mély tányérokat és kanalakat tett az asztalra, mindenkinek egyet. A városi rokon elcsodálkozott, hogy milyen szerény itt a terítés, nincsen lapos tányér a második-félének, nincsen villa, nincsen kés, hát itt csak leves lesz? No, akkor erre nagyon ráfázott, mert olyan éhes, hogy már szinte szikrázik a szeme az éhségtől, és jó nagyokat kordul a gyomra.
Végül megmelegedett az étel a tűzön, a gazdasszony kis vasrácsot tett az asztal közepére, arra tette a forró fazekat. Semmi faxni, semmi porcelántál, nahát - gondolta a városi rokon, hát mi azért meg szoktuk adni a módját - ez járt az eszében, és lekicsinylően mérte végig a megfáradt rokonokat.
No, szedjen magának - biztatták kedvesen a vendéget, mert úgy illik, hogy az ételből előbb a vendég szedhet.
A vendég felállt, hogy jól belelásson a magas szélű fazékba, és a merőkanalat jól belemerítette. Kavargatta-kavargatta bőszen, de abban bizony nem sok sűrejét talált. Volt benne krumpli, répa, hagyma, finom metélt tészta is, kevéske húsdarabkák, csontocskák, de nem olyan volt, mint amit ő megszokott. Ő ahhoz szokott, hogy olyan sűrű a leves, hogy megáll abban a kanál! És különben is, miféle étel ez, hogy ilyen piros a leve, paprikás? Ő a húslevest szerette, nem az ilyen vegyes izét. Hát, gondolta, lesz ami lesz, mer belőle kicsit, majd meglátja, ízlik-e neki. Ezzel szúrják ki a szemét ezek a bugris rokonok? Hát mit képzelnek ezek? Nem ilyen ételhez van ő szokva! Nagy húsok, tartalmas köretek, mártások, saláták, sütemények, jó borok, - nem ilyen szaladjlé, mint amilyen ez itt!
A tányérjára szedett egy merőkanálnyit. A gazdáék somolyogva nézték. No, majd szedsz te abból többet is, rokon, ha igazán éhes vagy! - gondolták.
A gazdasszony szedett az urának is a tányérjára, majd az övét is megmerte. Azután pedig vettek magukhoz egy-egy szelet finom fehér bélű, ropogós héjú kenyeret, és azt harapdálva, szorgalmasan kanalazták a finom levest.
A rokon csak nézegette a kenyeret, mert ő nem szokott ilyesmit enni, hanem csak rozskenyeret, barnakenyeret, vagy magvasat. De a fehér kenyér ártalmas az egészségre - így tartották városon.
Kikanalazta a kevéske levest a tányérjából. Ízlett neki, hogyne ízlett volna, hiszen finom volt nagyon. De ha még nem is lett volna olyan finom, akkor is ízlett volna neki, mert éhes hasnak minden jó - így tartják a régi öregek.
Aztán nem mert a merőkanál után nyúlni, úgy gondolta, kínálás nélkül nem illik. És a kenyeret is nézegette, szinte csorgott a nyála. A gazdáék látták, de pár percig nem szóltak: hadd szenvedjen a pökhendi rokon. Aztán megkönyörültek rajta, és mondták: vegyen még bátran.
Megmerte a tányérját jó alaposan. Kenyeret is vett hozzá, és falt, falt, mert annyira finomnak találta. Aztán, amikor jóllakott, hátradőlt a széken, kigombolta a nadrágja korcát, hogy a pocakban a kenyérrel felitatott leves jól elférjen, és jólesőn sóhajtott.
A háziak összenéztek, és huncutul hunyorítottak egymásra. No, jóllakott a rokon! - nyugtázták elégedetten.
A gazdasszony összeszedte a tányérokat, letörölte az asztalt, eltette az ételt, mert majd a maradék jó lesz reggel a kutyának-macskának, - azok már most előbb kaptak enni, mint a gazdáék, - és aztán elmosogatott. Közben a városi rokon és a gazda beszélgetni kezdtek. Előkerült egy kis kancsó is, benne borocska, ami itt termett a ház körül, és a gazda maga szűrte el tavaly. Szódavizet tettek az asztalra, mert a jó parasztember nem iszik színbort, hanem csak fröccsöt: ujjnyi bor a pohárban, reája a szóda, így lesz teli.
Jólesett a fröccs, az asszony is ivott néhány kortyocskát. Így szokták, emésztésjavítónak, minden étkezés után. Az a néhány korty nem árt meg, és rászokni se lehet. Mert a jó igazi bor nem okoz függőséget, ha ésszel isszuk.
A városi rokont elhelyezték a tisztaszobában, és ott olyan jót aludt, hogy ilyen jót még soha életében se. De reggel korán már hallotta, hogy a gazdáék felkelnek, és tesznek-vesznek. Bizony, a gazdasszonynak meg kellett főznie az ételt már korán, hogy mehessenek a földekre. És addig a gazda ellátta a jószágot, és összekészítette az este szépen lepucolt szerszámokat, amiket majd visznek a határba magukkal. De nemcsak összekészítette, hanem meg is élezte, amelyiket kellett.
Amikor mindennel végeztek, felkeltették a városi rokont. Szóltak neki, hogy a reggeli az asztalon, jöjjön, mert mindjárt indulni kell. Hová? Kérdezte az. Hát ki a határba, te is jössz velünk, itthon nem hagyhatunk egyedül, komám! Mit csinálnál itthon egyedül? Unnád csak magadat! - mondta a gazda.
No, nagy sóhajtva felkelt a városi rokon, neki még ez egy kicsit korán volt, mert ő bizony később szokott kényelmesen készülődni és munkába menni - egy hatalmas irodaházban dolgozott.
Nagy sóhajtozások közepette kikecmergett az ágyból, kimosta a csipát a szeméből, a csipával együtt az álmosságot is. Jólesően nyugtázta, hogy a fürdőszoba épp olyan, mint amilyennek lennie kell.
Átöltözött, és kiment a konyhába. Az asztalon kolbász, szalonna, paprika, paradicsom, kenyérke. A gazdáék köszöntötték, és a gazda megkérdezte: kér-e egy kis papramorgót? Vagyis pálinkát. Ők nem nagyon szoktak, csak ünnepekkor, de most vendég van, és így most elővették. A vendég gondolta, miért is ne, bírja ő az italt nagyon, állandóan mulatni és bulizni jár, és gondolta, attól talán felébred rendesen. Mert kávéval nem kínálták, az itten nem szokás, úgy látszik. Pedig ő mindig egy jó erős feketével kezdi a napot - igaz, hogy később úgy fáj tőle a gyomra, hogy még émelyeg is, és ezért ennie kell valamit, hogy felitassa a méregerős nedűt, ami marja a gyomrát.
Igen, kért egy kis pálinkát. A gazdasszony icipici, gyűszűnyi méretű pohárkákat tett az asztalra, a gazda abba töltött, de csak az aljára egy kicsit.
A vendég kikerekedett szemmel nézte: hát ennyire sajnálja? Aztán fancsali képpel felemelte a poharat, és felhörpintette. A gazda somolyogva figyelte: a vendégnek fennakadt a szeme, olyan erős volt a pálinka. Itt nem hígítják, mint a városon, ez valódi kisüsti, semmi csalás, ez jó erős kerítésszaggató - azért nevezik annak, mert a kocsmában, ha valaki jól bepálinkázott, akkor hazafelé olyan erősnek érzi magát, hogy fel tudná szaggatni a kerítésléceket is. És azért is hívják még kerítésszaggatónak, mert megkapaszkodnak a részegek a kerítés léceiben, de megállni nem tudnak a lábukon mert irtóra mozog a föld már ilyenkor a talpuk alatt - úgyhogy szegény kerítésléc megadja magát és kiszakad, a delikvens meg eldől, mint a zsák, oszt betakarózik a léccel, majd aztán ott alszik szép csendesen, míg el nem múlik a mámor belőle.
No, amikor a vörösség elmúlt a vendég arcáról és végre kapott levegőt, akkor hozzáfoghattak végre a reggelizéshez. Jó alaposan belaktak, ami az asztalon volt, azt szinte mindent bedörgöltek, mert délig nem lesz megállj. A gazdasszony száraz élelmet csomagolt: kolbászt, szalonnát, vöröshagymát, erős hegyes zöldpaprikát, fehér paprikát és szép piros, érett de még kemény paradicsomot, no és kenyeret az ebédhez, mert délben nem jönnek haza, alkonyatig lesznek a határban.
Akkor befogott a gazda a lovaskocsiba, és felpakolták a vendéget is, felszállt a gazdasszony is és kifordultak a kapun. Majd a gazda leszállt és bezárkált, aztán elindultak a földek felé.
Messze volt a föld, ahová mentek. A vendég igen unta a zötykölődést a gödrös, homokos földes dűlőutakon, de nem szólt. Pedig legszívesebben visszakullogott volna már a városba. Bánta ezerszer, hogy belevágott ebbe a dologba.
A délelőtt valahogy még eltelt, a vendég kóstolgatta a fizikai munkát és nagyon sűrűn törölgette a homlokát, mert csak úgy szakadt róla az izzadság. A cipőjébe belement a föld a kapáláskor, a hátára tapadt az ing és a kukorica virágpora belehullott a nyakába és csípte. Nem idevaló ruhában jött, nem gondolta, hogy dolgoznia is kell. A földekre nem jövünk gálaruhában, hegyes orrú bőrcipőben, ide kényelmes holmi kell, lehet az kopott is, de a munkához kényelmes kell hogy legyen, hogy ne törje fel a lábat a cipő, és ne dörzsöljön a ruha. Dolgozni csak úgy lehet, ha kényelmes a ruházat és a lábbeli, meg, hogyha nem kell sajnálni, hogy tönkremegy.
Szóval, szégyen-nem szégyen, a városi vendég gyakran leült a tövek hűvösébe, alig bírt talpon maradni. A kezét feltörte a kapanyél, és elég sokáig tartott, amíg megtanulta, hogy is kell fogni, hogy is kell vele salamalálni, hogy jó legyen, és hogy semmi hasznosat ki ne vágjon.
Amikor végre délben megálltak enni és pihenni, már annyira el volt fáradva, hogy legszívesebben visszament volna a városba. Elég volt ennyi. Se jó kaja, se kényelem, semmi uraskodás, csak a meló - már nem is olyan kívánatos a falusi élet! Milyen naív volt, amikor azt hitte, hogy itt majd körbeugrálják, mint valami grófot, terülj-terülj asztalkám lesz meg szép lányok és folyik majd a bor, meg mulatni fognak, mert annyira örülnek majd neki, annyira respektálják, tisztelik majd, és annyira hajbókolnak majd előtte és csúsznak-másznak a gazdagsága előtt. Hát ezt hitte. Meg azt is, hogy itt minden szinte magától megy, és hogy milyen kényelmesen élnek itt, mert amikor keresztülszáguld egy-egy falucskán, azt látja, hogy a falusiak jönnek-mennek, kint ücsörögnek a kispadon a házak előtt és diskurálnak - hát úgy fest, hogy nem egészen ennyi csak a falusi élet.
A gazda délben ellátta, megitatta a lovat, amelyik a föld szélén kifogva egy fa árnyékában legelgetett eddig - a gazdasszony pedig leterített a földre egy régi rossz kabátot, arra egy konyharuhát, és arra kipakolta a kolbászt-kenyeret-paprikát. Utána a vendég kezébe nyomtak egy bicskát, hogy: no, koma, egyél! És szép komótosan nekiláttak.
Bizony, a vendég eleinte csak nézegette a bicskát, alig hitte, hogy ezzel kell majd ennie. Se tányér, se villa, se kés, se asztal, hát így hogyan egyék? Aztán leste, hogy a gazda hogy csinálja. Látta, hogy az a bal markába fogja a kenyérszeletet - no nem olyat, mint amilyet a vendéglőben az asztalra tesznek, hanem háromszor olyan vastag szeletet: ezt úgy hívják, hogy napszámos-kenyér, mert csak egyetlen szeletet kap a napszámos, egy tenyérnyi vastagot, ezt is most tudta meg - szóval ezt befogja a három ujjával a gazda a tenyeréhez, a hüvelyk-és mutatóujjával megfogintja a kolbászt vagy szalonnadarabot, a jobb kezében meg ott a bicsak, azzal meg vágogatja, és teszi a szájába a falatokat. Hát így kell enni kinn a határban, mostmár ezt is tudja. Kicsit bajlódott eleinte, de végül belejött, és mivel igen éhes volt, jól befalatázott. Megköszönte tisztességgel. A gazdasszony elpakolta a maradékot, utána pedig ki-ki a saját kabátját leterítette az árnyékba, és leheveredtek. No, most egy órácskát delelünk - mondták a vendégnek. Mert pihenni kell, anélkül nem menne a munka. A vendég sóhajtva bár, de mindent megcsinált, úgy, ahogy a gazdáéktól látta. Leheveredett, de bizony nagyon nyomták a göröngyök, hiába igazgatta folyvást a fekhelyét. Aztán nézegette a felhőket, a szikrázó kék eget, hallgatta, ahogy a lovacska harapdálja a füvet és a béklyót csörgeti a lábán, ahogy aprókat lépeget. Nézegette, ahogy a kukorica bugáját lengedezteti a szél, hallgatta, ahogy a kukoricaevelek csörögve összedörzsölőznek a szélben. Nézte a futkározó hangyákat, bogarakat, az éppen kibomló zöldesszőke fénylő kukoricabajuszt, a növekvő csöveket, a tövekhez húzott földkupacokat, az egyenes szép sorokat, a szépen álló töveket. Valahogy egy ismeretlen jóleső érzés, olyan nyugalom-féle szállta meg, és rátelepedett teljesen, úgyhogy elnyomta az álom.
Eltelt az egy órahossza, a gazdáék felszedelőzködtek, keresztet vetettek, és nekiláttak a munkának újra. A vendég meg csak durmolt tovább. A gazdáék nem ébresztették fel, mert délelőtt se sok hasznát látták szegénynek. Gondolták, addig sincs vele baj, amíg alszik.
Későn ébredt fel a vendég. A tiszta levegőn akkorát aludt, mint egy ház. Amikor feleszmélt, úgy érezte, hogy az ég a földdel majd’ összeszakad, olyan nehéz felkelni. Legalábbis neki nagyon de nagyon nehezére esett.
Látta, hogy a napocska már hanyatlik lefelé, és a gazdáék is ballagnak kifelé a kukoricásból vállukra vetett kapákkal. Igen elszégyellte magát, hogy mekkorát aludt, és hogy nem ébredt fel hamarabb. De ők csak mosolyogtak, nem haragudtak. Felszedelőzködtek, befogták a lovacskát, felcihelődtek a kocsira, és elindultak szépen, lassan, lépésben hazafelé.
Amikorra hazaértek, megértette a városi rokon a falusi élet lényegét. Az úton volt ideje gondolkodni rajta. Elszégyellte magát a felületessége miatt, meg, hogy lenézte a falusi életet, a falusi rokonokat, és azt gondolta eddig róluk, hogy bugrisok.
Rájött, hogy ez a munka mennyire fontos. Meg, hogy mennyire nehéz és felelősségteljes. Mulasztani itt nem lehet, annak nagy kárát látnák. És ha ők nem termelnek élelmet, a város mit is enne? Hiszen ott nem terem semmi, a dolgok nem a boltban teremnek, ahol ő mindent megkap, hanem itt, kint, a szabad ég alatt, kérges tenyér és sok verejték árán.
Amikor hazaértek, ő volt az első, aki leugrott a lovaskocsiról. Mindenben segített, amiben csak tudott. És bár este megint csak jó kis leveske volt puha kenyérkével, már nem meresztgette elégedetlenül a szemét, hanem bepakolt a pucorba rendesen, majd mindent hálásan megköszönt, és nyugovóra tértek csendesen.
Másnap reggel bejelentette, hogy visszamegy a városba. Csodálkoztak a falusiak, de gondolták, sok volt neki a tegnapi meló. Ő pedig nem vallotta be, hogy mi az igazi oka, hanem elővette a tárcáját, és egy halom bankót tett az asztalra. Hálás szívvel köszönte az ellátást és a nyugalmat, a türelmet, és elment.
A falusiak azt gondolták, hogy biztosan azért ment el, mert kevés volt neki a leves, és egy hotelba fog menni nyaralni. De nem így volt. A rokon visszament a városba, és ezentúl megváltoztatta az életét. Visszafogott lett, udvarias, és nem szórta többé a pénzt. Nem dobott ki többé ételt a kukába, hanem mindig csak annyit vett, amennyit elbírt fogyasztani.
És különösen sokra becsülte ezután a levest. Ha vendéglőben étkezett, akkor mindig levest kért, valami tartalmasat. Hiszen egészséges, mert mindenféle zöldség fő benne, meg hús. A leve pedig szükséges a szervezetnek, mert folyadék. És otthon, ha ő készített ételt saját magának, vagy a vendégeinek, vagy a családnak, mindig főzött levest is. Addig-addig művelte ezt, amíg mindenkit rá nem szoktatott a levesre. Mert a leves jó, melegséggel és boldogsággal tölti meg az ember gyomrát. Kevesebb második-féle kell, és sokkal jobb utána a közérzet, nem terheli meg annyira az emésztést az étkezés. Hiszen - mint ahogy mondottam volt - a levesbe belefő a sokféle zöldség vitaminja, íze, zamata, mellette pedig a napi folyadékszükséglet egy részét is megalapozza. És legfőképpen pedig finom, igen finom dolog. Ami azt illeti, hallotta, hogy az iskolákban és más, gyerekekkel foglalkozó intézményben el akarták törölni a levest, helyette gyümölcslevet rendeltek. Csakhogy a gyümölcslé sok gyomorsavat termel, és bár az igaz, hogy - épp emiatt - étvágyat csinál, de sok gyereknek sajnos égett tőle a gyomra.
Ő pedig a vacsorák vagy zsírosabb ebédek után mindig ivott egy kisfröccsöt. Persze, azt is megtanulta falun, hogy ezt csak fehér borból illik, mert a vöröset nem illik hígítani, abból csak néhány kortyot naponta, annyit szabad.
Ezután nem holmi pincs-pancs borokat vásárolt, hanem valódi, márkásakat, és abból is mindig csak kicsikét fogyasztott.
Ezekután elégedetten éldegélt. Úgy érezte, hogy sokat tanult falun. És hogyha a boltokat, szupermarketeket járta, hogy élelmet vegyen, akkor mindig eszébe jutott, hogy milyen sokat kell mindezért dolgozni kint a mezőkön, földeken. Hogy mennyi áldozatot hoznak azok az emberek ott kint, a szabad ég alatt, a természeti erőknek kitéve. Vállalják a kockázatot, hogy az egész termést elviheti az aszály, vagy egy árvíz, vagy jégverés, mert azt is megtanulta, hogy a szántástól-vetéstől, keléstől számítva igen sokszor kint alszik ám még a vetés! És a szőlő, és a gyümölcs, és zöldség, meg minden más is. Minden, ami azoknak az embereknek a vagyona. A mindene, az élete.
És megtanulta, hogy olykor egy kis leveske maga az élet.
VÉGE
A leves
mese
Egyszer a jómódú városi rokon gondolt egyet, és ellátogatott a falusi rokonához. Gondolta, spórol egy kicsit, és egy ideig lenn a falun fog élni. Úgy vélte, hogy mivel ott minden megterem, jószág is van, hát lesz nagy dínom-dánom, eszem-iszom, neki meg egy petákjába se kerül. Majd visz valami kis semmiség ajándékot, hadd ájuljanak el a falusi bugrisok a városi flanctól, így már meg is ágyaz egyszersmind a jószándéknak, ha véletlen nem jószívvel fogadnák a váratlanul betoppanót.
No, amint elgondolta, úgy is tett. Bepakolt a bőröndjébe egy csomó holmit, váltóruhákat, fehérneműt, fogkefét, fogkrémet - gondolta, a falusiaknál úgyse lesz - aztán ajándékképpen leemelt a könyvespolcáról egy szép képeskönyvet, ami neki úgyse tetszett soha, mert nem érdekelte, amit abban írtak. Pedig igazán veretes volt, az ő városáról készült fényképek voltak benne, és hogy melyik kép mit ábrázol, meg hogy merre található a városban. No, dehát mivel ő úgyis ott élt, és úgy ismerte a városát, mint a tenyerét, gondolta, ezt nekiadja a jó rokonnak. Ő is úgy kapta valamikor ajándékba valakitől, már nem emlékszik, hogy kitől. De itt az ideje, hogy megszabaduljon tőle, itt a jó alkalom erre most.
Ilyetén előkészületekkel aztán szépen beszállt a nagyon drága, csillogó-villogó autójába, és nagy hetykén lesuhant falura.
A falusi rokonok nem voltak otthon. Ugyanis a munka dandárja most volt a határban, és ők ki se látszottak a sok munkából. Aratni, gyümölcsöt szedni, szőlőt kapálni, kacsolni, gazolni, ajjaj, úgy el szoktak fáradni estére kelve, hogy az csak no.
Dehát erről a városi rokonnak fogalma se volt. Hogy mennyi munkával jár a föld, hogy minden szépen megteremjen: minden, ami az asztalra való, és minden, ami a jószágnak egész évre, a következő aratásig, betakarításig.
Na, gondolta, amíg a rokonok hazaérnek, addig szétnéz a faluban. Hát, bizony, ez nem város. Csendes, nyugodt hely, alig van az utakon forgalom. Beült hát a kocsmába, kért egy italt, amiben nem volt semmiféle szesz, mert jobb vigyázni, a rendőr az itt is rendőr, gondolta, és ha megszondáztatja, amikor visszaül a kocsiba, akkor baj lesz. Nézelődött hát, és figyelt, fülelt. De semmi érdekeset nem tudott meg. Jöttek-mentek a fáradt, gyötört arcú emberek, néhányan leültek a sarokba, beszélgettek halkan, semmiségekről, majd azok is elmentek.
Na, végre este lett, gondolta, mostmár biztosan hazaértek a rokonok, megnézi, mert mostmár igencsak megehült, muszáj, hogy egyen. Beülhetett volna a kisvendéglőbe, ami a kocsma mellett volt, onnan még zene is szólt, szinte hívogatta, de majd bolond lesz fizetni a kajáért, amikor a rokonéknál ingyen ehet-ihat, amennyi beléfér.
Amikor fényes autójával a ház elé gördült, már épp hazaértek a gazdáék. Köszöntötték a váratlan, hívatlan vendéget illendően, de bizony, még nem értek rá foglalkozni vele, mert tanyán úgy mondják: első a jószág, aztán jön a gazda. És igen, előbb az éhes jószágot kell ellátni, mert azt már sötétben nem lehet. Azt világosban kell, még mielőtt a nap leszállna és beállna az alkonyat.
Amikor minden jószágot végül elláttak, a zavartan álldogáló vendéget betessékelték a házba. Majd kimosakodtak, ruhát váltottak, és akkor kezdtek el csak foglalkozni a vendéggel.
Leültették, kedvesen kérdezgették, közben a gazdasszony a reggel megfőzött ételt melegítgette a tűzhelyen: az lesz a vacsora. Közben az ember kenyeret vett elő a konyhaszekrényből, szeleteket vágott belőle, az asztalra tette kis fonott kosárkába, tiszta konyharuhával letakarta.
A gazdasszony közben mély tányérokat és kanalakat tett az asztalra, mindenkinek egyet. A városi rokon elcsodálkozott, hogy milyen szerény itt a terítés, nincsen lapos tányér a második-félének, nincsen villa, nincsen kés, hát itt csak leves lesz? No, akkor erre nagyon ráfázott, mert olyan éhes, hogy már szinte szikrázik a szeme az éhségtől, és jó nagyokat kordul a gyomra.
Végül megmelegedett az étel a tűzön, a gazdasszony kis vasrácsot tett az asztal közepére, arra tette a forró fazekat. Semmi faxni, semmi porcelántál, nahát - gondolta a városi rokon, hát mi azért meg szoktuk adni a módját - ez járt az eszében, és lekicsinylően mérte végig a megfáradt rokonokat.
No, szedjen magának - biztatták kedvesen a vendéget, mert úgy illik, hogy az ételből előbb a vendég szedhet.
A vendég felállt, hogy jól belelásson a magas szélű fazékba, és a merőkanalat jól belemerítette. Kavargatta-kavargatta bőszen, de abban bizony nem sok sűrejét talált. Volt benne krumpli, répa, hagyma, finom metélt tészta is, kevéske húsdarabkák, csontocskák, de nem olyan volt, mint amit ő megszokott. Ő ahhoz szokott, hogy olyan sűrű a leves, hogy megáll abban a kanál! És különben is, miféle étel ez, hogy ilyen piros a leve, paprikás? Ő a húslevest szerette, nem az ilyen vegyes izét. Hát, gondolta, lesz ami lesz, mer belőle kicsit, majd meglátja, ízlik-e neki. Ezzel szúrják ki a szemét ezek a bugris rokonok? Hát mit képzelnek ezek? Nem ilyen ételhez van ő szokva! Nagy húsok, tartalmas köretek, mártások, saláták, sütemények, jó borok, - nem ilyen szaladjlé, mint amilyen ez itt!
A tányérjára szedett egy merőkanálnyit. A gazdáék somolyogva nézték. No, majd szedsz te abból többet is, rokon, ha igazán éhes vagy! - gondolták.
A gazdasszony szedett az urának is a tányérjára, majd az övét is megmerte. Azután pedig vettek magukhoz egy-egy szelet finom fehér bélű, ropogós héjú kenyeret, és azt harapdálva, szorgalmasan kanalazták a finom levest.
A rokon csak nézegette a kenyeret, mert ő nem szokott ilyesmit enni, hanem csak rozskenyeret, barnakenyeret, vagy magvasat. De a fehér kenyér ártalmas az egészségre - így tartották városon.
Kikanalazta a kevéske levest a tányérjából. Ízlett neki, hogyne ízlett volna, hiszen finom volt nagyon. De ha még nem is lett volna olyan finom, akkor is ízlett volna neki, mert éhes hasnak minden jó - így tartják a régi öregek.
Aztán nem mert a merőkanál után nyúlni, úgy gondolta, kínálás nélkül nem illik. És a kenyeret is nézegette, szinte csorgott a nyála. A gazdáék látták, de pár percig nem szóltak: hadd szenvedjen a pökhendi rokon. Aztán megkönyörültek rajta, és mondták: vegyen még bátran.
Megmerte a tányérját jó alaposan. Kenyeret is vett hozzá, és falt, falt, mert annyira finomnak találta. Aztán, amikor jóllakott, hátradőlt a széken, kigombolta a nadrágja korcát, hogy a pocakban a kenyérrel felitatott leves jól elférjen, és jólesőn sóhajtott.
A háziak összenéztek, és huncutul hunyorítottak egymásra. No, jóllakott a rokon! - nyugtázták elégedetten.
A gazdasszony összeszedte a tányérokat, letörölte az asztalt, eltette az ételt, mert majd a maradék jó lesz reggel a kutyának-macskának, - azok már most előbb kaptak enni, mint a gazdáék, - és aztán elmosogatott. Közben a városi rokon és a gazda beszélgetni kezdtek. Előkerült egy kis kancsó is, benne borocska, ami itt termett a ház körül, és a gazda maga szűrte el tavaly. Szódavizet tettek az asztalra, mert a jó parasztember nem iszik színbort, hanem csak fröccsöt: ujjnyi bor a pohárban, reája a szóda, így lesz teli.
Jólesett a fröccs, az asszony is ivott néhány kortyocskát. Így szokták, emésztésjavítónak, minden étkezés után. Az a néhány korty nem árt meg, és rászokni se lehet. Mert a jó igazi bor nem okoz függőséget, ha ésszel isszuk.
A városi rokont elhelyezték a tisztaszobában, és ott olyan jót aludt, hogy ilyen jót még soha életében se. De reggel korán már hallotta, hogy a gazdáék felkelnek, és tesznek-vesznek. Bizony, a gazdasszonynak meg kellett főznie az ételt már korán, hogy mehessenek a földekre. És addig a gazda ellátta a jószágot, és összekészítette az este szépen lepucolt szerszámokat, amiket majd visznek a határba magukkal. De nemcsak összekészítette, hanem meg is élezte, amelyiket kellett.
Amikor mindennel végeztek, felkeltették a városi rokont. Szóltak neki, hogy a reggeli az asztalon, jöjjön, mert mindjárt indulni kell. Hová? Kérdezte az. Hát ki a határba, te is jössz velünk, itthon nem hagyhatunk egyedül, komám! Mit csinálnál itthon egyedül? Unnád csak magadat! - mondta a gazda.
No, nagy sóhajtva felkelt a városi rokon, neki még ez egy kicsit korán volt, mert ő bizony később szokott kényelmesen készülődni és munkába menni - egy hatalmas irodaházban dolgozott.
Nagy sóhajtozások közepette kikecmergett az ágyból, kimosta a csipát a szeméből, a csipával együtt az álmosságot is. Jólesően nyugtázta, hogy a fürdőszoba épp olyan, mint amilyennek lennie kell.
Átöltözött, és kiment a konyhába. Az asztalon kolbász, szalonna, paprika, paradicsom, kenyérke. A gazdáék köszöntötték, és a gazda megkérdezte: kér-e egy kis papramorgót? Vagyis pálinkát. Ők nem nagyon szoktak, csak ünnepekkor, de most vendég van, és így most elővették. A vendég gondolta, miért is ne, bírja ő az italt nagyon, állandóan mulatni és bulizni jár, és gondolta, attól talán felébred rendesen. Mert kávéval nem kínálták, az itten nem szokás, úgy látszik. Pedig ő mindig egy jó erős feketével kezdi a napot - igaz, hogy később úgy fáj tőle a gyomra, hogy még émelyeg is, és ezért ennie kell valamit, hogy felitassa a méregerős nedűt, ami marja a gyomrát.
Igen, kért egy kis pálinkát. A gazdasszony icipici, gyűszűnyi méretű pohárkákat tett az asztalra, a gazda abba töltött, de csak az aljára egy kicsit.
A vendég kikerekedett szemmel nézte: hát ennyire sajnálja? Aztán fancsali képpel felemelte a poharat, és felhörpintette. A gazda somolyogva figyelte: a vendégnek fennakadt a szeme, olyan erős volt a pálinka. Itt nem hígítják, mint a városon, ez valódi kisüsti, semmi csalás, ez jó erős kerítésszaggató - azért nevezik annak, mert a kocsmában, ha valaki jól bepálinkázott, akkor hazafelé olyan erősnek érzi magát, hogy fel tudná szaggatni a kerítésléceket is. És azért is hívják még kerítésszaggatónak, mert megkapaszkodnak a részegek a kerítés léceiben, de megállni nem tudnak a lábukon mert irtóra mozog a föld már ilyenkor a talpuk alatt - úgyhogy szegény kerítésléc megadja magát és kiszakad, a delikvens meg eldől, mint a zsák, oszt betakarózik a léccel, majd aztán ott alszik szép csendesen, míg el nem múlik a mámor belőle.
No, amikor a vörösség elmúlt a vendég arcáról és végre kapott levegőt, akkor hozzáfoghattak végre a reggelizéshez. Jó alaposan belaktak, ami az asztalon volt, azt szinte mindent bedörgöltek, mert délig nem lesz megállj. A gazdasszony száraz élelmet csomagolt: kolbászt, szalonnát, vöröshagymát, erős hegyes zöldpaprikát, fehér paprikát és szép piros, érett de még kemény paradicsomot, no és kenyeret az ebédhez, mert délben nem jönnek haza, alkonyatig lesznek a határban.
Akkor befogott a gazda a lovaskocsiba, és felpakolták a vendéget is, felszállt a gazdasszony is és kifordultak a kapun. Majd a gazda leszállt és bezárkált, aztán elindultak a földek felé.
Messze volt a föld, ahová mentek. A vendég igen unta a zötykölődést a gödrös, homokos földes dűlőutakon, de nem szólt. Pedig legszívesebben visszakullogott volna már a városba. Bánta ezerszer, hogy belevágott ebbe a dologba.
A délelőtt valahogy még eltelt, a vendég kóstolgatta a fizikai munkát és nagyon sűrűn törölgette a homlokát, mert csak úgy szakadt róla az izzadság. A cipőjébe belement a föld a kapáláskor, a hátára tapadt az ing és a kukorica virágpora belehullott a nyakába és csípte. Nem idevaló ruhában jött, nem gondolta, hogy dolgoznia is kell. A földekre nem jövünk gálaruhában, hegyes orrú bőrcipőben, ide kényelmes holmi kell, lehet az kopott is, de a munkához kényelmes kell hogy legyen, hogy ne törje fel a lábat a cipő, és ne dörzsöljön a ruha. Dolgozni csak úgy lehet, ha kényelmes a ruházat és a lábbeli, meg, hogyha nem kell sajnálni, hogy tönkremegy.
Szóval, szégyen-nem szégyen, a városi vendég gyakran leült a tövek hűvösébe, alig bírt talpon maradni. A kezét feltörte a kapanyél, és elég sokáig tartott, amíg megtanulta, hogy is kell fogni, hogy is kell vele salamalálni, hogy jó legyen, és hogy semmi hasznosat ki ne vágjon.
Amikor végre délben megálltak enni és pihenni, már annyira el volt fáradva, hogy legszívesebben visszament volna a városba. Elég volt ennyi. Se jó kaja, se kényelem, semmi uraskodás, csak a meló - már nem is olyan kívánatos a falusi élet! Milyen naív volt, amikor azt hitte, hogy itt majd körbeugrálják, mint valami grófot, terülj-terülj asztalkám lesz meg szép lányok és folyik majd a bor, meg mulatni fognak, mert annyira örülnek majd neki, annyira respektálják, tisztelik majd, és annyira hajbókolnak majd előtte és csúsznak-másznak a gazdagsága előtt. Hát ezt hitte. Meg azt is, hogy itt minden szinte magától megy, és hogy milyen kényelmesen élnek itt, mert amikor keresztülszáguld egy-egy falucskán, azt látja, hogy a falusiak jönnek-mennek, kint ücsörögnek a kispadon a házak előtt és diskurálnak - hát úgy fest, hogy nem egészen ennyi csak a falusi élet.
A gazda délben ellátta, megitatta a lovat, amelyik a föld szélén kifogva egy fa árnyékában legelgetett eddig - a gazdasszony pedig leterített a földre egy régi rossz kabátot, arra egy konyharuhát, és arra kipakolta a kolbászt-kenyeret-paprikát. Utána a vendég kezébe nyomtak egy bicskát, hogy: no, koma, egyél! És szép komótosan nekiláttak.
Bizony, a vendég eleinte csak nézegette a bicskát, alig hitte, hogy ezzel kell majd ennie. Se tányér, se villa, se kés, se asztal, hát így hogyan egyék? Aztán leste, hogy a gazda hogy csinálja. Látta, hogy az a bal markába fogja a kenyérszeletet - no nem olyat, mint amilyet a vendéglőben az asztalra tesznek, hanem háromszor olyan vastag szeletet: ezt úgy hívják, hogy napszámos-kenyér, mert csak egyetlen szeletet kap a napszámos, egy tenyérnyi vastagot, ezt is most tudta meg - szóval ezt befogja a három ujjával a gazda a tenyeréhez, a hüvelyk-és mutatóujjával megfogintja a kolbászt vagy szalonnadarabot, a jobb kezében meg ott a bicsak, azzal meg vágogatja, és teszi a szájába a falatokat. Hát így kell enni kinn a határban, mostmár ezt is tudja. Kicsit bajlódott eleinte, de végül belejött, és mivel igen éhes volt, jól befalatázott. Megköszönte tisztességgel. A gazdasszony elpakolta a maradékot, utána pedig ki-ki a saját kabátját leterítette az árnyékba, és leheveredtek. No, most egy órácskát delelünk - mondták a vendégnek. Mert pihenni kell, anélkül nem menne a munka. A vendég sóhajtva bár, de mindent megcsinált, úgy, ahogy a gazdáéktól látta. Leheveredett, de bizony nagyon nyomták a göröngyök, hiába igazgatta folyvást a fekhelyét. Aztán nézegette a felhőket, a szikrázó kék eget, hallgatta, ahogy a lovacska harapdálja a füvet és a béklyót csörgeti a lábán, ahogy aprókat lépeget. Nézegette, ahogy a kukorica bugáját lengedezteti a szél, hallgatta, ahogy a kukoricaevelek csörögve összedörzsölőznek a szélben. Nézte a futkározó hangyákat, bogarakat, az éppen kibomló zöldesszőke fénylő kukoricabajuszt, a növekvő csöveket, a tövekhez húzott földkupacokat, az egyenes szép sorokat, a szépen álló töveket. Valahogy egy ismeretlen jóleső érzés, olyan nyugalom-féle szállta meg, és rátelepedett teljesen, úgyhogy elnyomta az álom.
Eltelt az egy órahossza, a gazdáék felszedelőzködtek, keresztet vetettek, és nekiláttak a munkának újra. A vendég meg csak durmolt tovább. A gazdáék nem ébresztették fel, mert délelőtt se sok hasznát látták szegénynek. Gondolták, addig sincs vele baj, amíg alszik.
Későn ébredt fel a vendég. A tiszta levegőn akkorát aludt, mint egy ház. Amikor feleszmélt, úgy érezte, hogy az ég a földdel majd’ összeszakad, olyan nehéz felkelni. Legalábbis neki nagyon de nagyon nehezére esett.
Látta, hogy a napocska már hanyatlik lefelé, és a gazdáék is ballagnak kifelé a kukoricásból vállukra vetett kapákkal. Igen elszégyellte magát, hogy mekkorát aludt, és hogy nem ébredt fel hamarabb. De ők csak mosolyogtak, nem haragudtak. Felszedelőzködtek, befogták a lovacskát, felcihelődtek a kocsira, és elindultak szépen, lassan, lépésben hazafelé.
Amikorra hazaértek, megértette a városi rokon a falusi élet lényegét. Az úton volt ideje gondolkodni rajta. Elszégyellte magát a felületessége miatt, meg, hogy lenézte a falusi életet, a falusi rokonokat, és azt gondolta eddig róluk, hogy bugrisok.
Rájött, hogy ez a munka mennyire fontos. Meg, hogy mennyire nehéz és felelősségteljes. Mulasztani itt nem lehet, annak nagy kárát látnák. És ha ők nem termelnek élelmet, a város mit is enne? Hiszen ott nem terem semmi, a dolgok nem a boltban teremnek, ahol ő mindent megkap, hanem itt, kint, a szabad ég alatt, kérges tenyér és sok verejték árán.
Amikor hazaértek, ő volt az első, aki leugrott a lovaskocsiról. Mindenben segített, amiben csak tudott. És bár este megint csak jó kis leveske volt puha kenyérkével, már nem meresztgette elégedetlenül a szemét, hanem bepakolt a pucorba rendesen, majd mindent hálásan megköszönt, és nyugovóra tértek csendesen.
Másnap reggel bejelentette, hogy visszamegy a városba. Csodálkoztak a falusiak, de gondolták, sok volt neki a tegnapi meló. Ő pedig nem vallotta be, hogy mi az igazi oka, hanem elővette a tárcáját, és egy halom bankót tett az asztalra. Hálás szívvel köszönte az ellátást és a nyugalmat, a türelmet, és elment.
A falusiak azt gondolták, hogy biztosan azért ment el, mert kevés volt neki a leves, és egy hotelba fog menni nyaralni. De nem így volt. A rokon visszament a városba, és ezentúl megváltoztatta az életét. Visszafogott lett, udvarias, és nem szórta többé a pénzt. Nem dobott ki többé ételt a kukába, hanem mindig csak annyit vett, amennyit elbírt fogyasztani.
És különösen sokra becsülte ezután a levest. Ha vendéglőben étkezett, akkor mindig levest kért, valami tartalmasat. Hiszen egészséges, mert mindenféle zöldség fő benne, meg hús. A leve pedig szükséges a szervezetnek, mert folyadék. És otthon, ha ő készített ételt saját magának, vagy a vendégeinek, vagy a családnak, mindig főzött levest is. Addig-addig művelte ezt, amíg mindenkit rá nem szoktatott a levesre. Mert a leves jó, melegséggel és boldogsággal tölti meg az ember gyomrát. Kevesebb második-féle kell, és sokkal jobb utána a közérzet, nem terheli meg annyira az emésztést az étkezés. Hiszen - mint ahogy mondottam volt - a levesbe belefő a sokféle zöldség vitaminja, íze, zamata, mellette pedig a napi folyadékszükséglet egy részét is megalapozza. És legfőképpen pedig finom, igen finom dolog. Ami azt illeti, hallotta, hogy az iskolákban és más, gyerekekkel foglalkozó intézményben el akarták törölni a levest, helyette gyümölcslevet rendeltek. Csakhogy a gyümölcslé sok gyomorsavat termel, és bár az igaz, hogy - épp emiatt - étvágyat csinál, de sok gyereknek sajnos égett tőle a gyomra.
Ő pedig a vacsorák vagy zsírosabb ebédek után mindig ivott egy kisfröccsöt. Persze, azt is megtanulta falun, hogy ezt csak fehér borból illik, mert a vöröset nem illik hígítani, abból csak néhány kortyot naponta, annyit szabad.
Ezután nem holmi pincs-pancs borokat vásárolt, hanem valódi, márkásakat, és abból is mindig csak kicsikét fogyasztott.
Ezekután elégedetten éldegélt. Úgy érezte, hogy sokat tanult falun. És hogyha a boltokat, szupermarketeket járta, hogy élelmet vegyen, akkor mindig eszébe jutott, hogy milyen sokat kell mindezért dolgozni kint a mezőkön, földeken. Hogy mennyi áldozatot hoznak azok az emberek ott kint, a szabad ég alatt, a természeti erőknek kitéve. Vállalják a kockázatot, hogy az egész termést elviheti az aszály, vagy egy árvíz, vagy jégverés, mert azt is megtanulta, hogy a szántástól-vetéstől, keléstől számítva igen sokszor kint alszik ám még a vetés! És a szőlő, és a gyümölcs, és zöldség, meg minden más is. Minden, ami azoknak az embereknek a vagyona. A mindene, az élete.
És megtanulta, hogy olykor egy kis leveske maga az élet.
VÉGE