Jonathan
JONATHAN
Krimi
Tartalom:
Jonathan egy nagyon szegény ország nagyon szegény családjának sokadik gyermekeként született. Mindig arról álmodozott, hogy valaha gazdag lesz, hogy nem kell éhezniük, hogy nem kell félniük...
Felnőtt, és katona lett. A ranglétrán azonban szegény származása miatt nem juthatott feljebb, ezért egy nap társaival megszökött, át a határon.
Vajon mi lett a további sorsa, szerencse kísérte-e, vagy balszerencse?
JONATHAN
Krimi
Jonathan fél éve szabadult. Nem tudta, mihez kezdjen a rengeteg szabadidejével. Munkát nem kapott sehol, illetve csak elvétve, alkalmanként nyírt néha házaknál füvet, de a csekélyke kereset hamar elfogyott. Segélyt ugyan kapott, de annak is hamar a nyakára hágott: a legjobb italokat és ételeket vette. Úgy gondolta, eleget szűkölködött az elmúlt tíz év alatt, amit börtönben töltött.
Amúgy csendesen éldegélt egy belvárosi ötemeletes bérházban a legfelső szinten, az egyszobás kis manzárdszobában. A tetőbe ferdén vágott üvegablakon reggelente széles sugárban ömlött be a napfény, megvilágítva az amúgy eléggé szegényes berendezést, s a szoba közepén álló ágyban heverésző Jonathant. Erre mindig felébredt: zavarta a fény, de nem annyira, hogy függönyt szereljen fel az ablakra. Talán jó is volt ez így, hiszen az elmúlt években nemigen volt része ilyesmiben.
Minden reggel komótosan felöltözködött, megreggelizett - ha volt mit, - majd nézte a TV délelőtti műsorát. Ebédjét rendszerint maga készítette, bejárónőre nem futotta. Az ebédje mindig valamilyen márkás félkész étel volt, leginkább olasz húsos tészta, utána vörös vagy fehér bor, a legjobb évjárat. Délután munka után járt, este pedig betért kedvenc sörözőjébe a sarkon.
Jonathan általában itt is vacsorázott. A sörözőben mindig lehetett valamilyen különlegességet rendelni. Egyik nap birkasült fehér borban pácolva, másik nap ropogós malacpecsenye, különféle mártásokkal, vagy éppen gombával- sonkával-sajttal, szószokkal és olívával gazdagon hintett pizza különlegesség. Mindez persze nem volt éppen olcsó, de Jonathan önmagától soha nem sajnált semmit. "A legjobbnak a legjobbat" - szokta mondogatni, s ezen általában mindenki jót derült.
Így azonban hamar elfogyott a pénze, s utána leginkább nem tudta, mitévő legyen. A tíz év előtti balhéból nem lett pénz: a rendőrök az utolsó pillanatban kapcsolták le őket... de ez hosszú történet. Sóhajtozva szokott visszaemlékezni rá. Ha akkor minden jól sikerül, most nem kellene ebben a lyukban szorongania, élhetne valahol a tengerparton akár luxusszállodában, vagy saját nyaralójában, s futná a jó életre... Sajnos csak a kellemetlenebb rész, a börtönbüntetés leülése lett az egészből. S ami még rosszabb, hogy a haverok, akikkel a balhét csinálták, egyszerűen leléceltek, amikor szabadultak. Egyet se látott azóta sem.
Hogy mit is kezdjen az életével, maga sem tudta. Alig múlt negyven éves, és mégis úgy érezte, hogy a börtönben aggastyánná öregedett. Megérte? Sokszor kérdezte ezt önmagától.
Végül is persze, hiszen az azelőtti időben sok jó balhé sikeres volt, és bizony dúskált a banda a pénzben, folyt a jó ital, a nők meg csak úgy tapadtak rájuk... amíg tartott a dohány. Aztán mindig jött egy újabb balhé, s még egy és még egy... Azt hitték, sohasem fognak másként élni.
Mindaddig, míg azt a nagy fogást be nem tervezték. Hónapokig készültek rá. Beszereztek tervrajzot, a csatornahálózat rajzát, venniük kellett egy kisbuszt, meg jelmezeket, ruhákat, fegyvereket, eszközöket. S amikor már úgy hitték, minden készen áll, figyelni kezdték a félreeső kis bankot. Ezzel újabb heteket töltöttek el. Megfigyelték a pénzszállítók útvonalát, hogy mikor viszik és hozzák a pénzt, hány őr van a bankban, a szállítók hányan vannak, milyen a gépkocsijuk, satöbbi- satöbbi.
Meghányták-vetették, melyik módszer lenne jobb: az autót kipakolni valahol, vagy a bankba betörni. Eltérő véleményen voltak valahányan, végül amellett döntöttek, hogy a szállítóautót megtámadni mégiscsak egyszerűbb lenne. A menekülés útvonalát is százszor átgondolták: ezerféle ötletet kaptak fel és dobtak félre: csatornában menekülni le a tengerpartig, vagy váltott kocsikkal sikátorokon át a lehető legmesszebb jutni, vagy a pénzt betenni poggyászmegőrzőbe, s a vihar elültével érte menni, vagy repülővel elrepülni Vegasba vagy máshova, akárhova, meghúzni magukat...
Az utolsó nap reggelén, amikor végül utoljára összeültek az egyikük lakásában, arra az elhatározásra jutottak, hogy a pénzt váltott kocsikkal - hamis névvel bérelt kocsikkal - viszik ki a város legforgalmasabb főpályaudvarára, s beteszik négy különböző csomagmegőrző rekeszbe, melynek kulcsait elcserélik egymás között. Nem a bizalom hiánya, csak az átverés kizárása volt itt a fő tényező, s ebben mindannyian egyetértettek. Úgy gondolták, hogy majd amikor már jó pár hónap eltelt az akció végrehajtásától, s nyugalom lesz a téma körül, akkor mennek ki a pályaudvarra a pénzért, külön-külön, s ott találkoznak a megbeszélt időben a restiben, és egy időben veszik ki a pénzt és szállítják haza. Osztozás után pedig ki-ki szedi a sátorfáját, és elpályázik a városból, talán örökre. Így aztán a lebukás veszélye nélkül élhetnek nyugodtan a későbbiekben. Ekképpen elrendezték sorsukat, várták a percet, amikor indulni kell.
Elérkezett a várva várt nap. A banda tagjai - három férfi és egy nő (az egyik haver barátnője, belevaló csaj) - elfoglalták leshelyeiket az útvonalon, különböző helyeken. Úgy volt megbeszélve, hogy amikor az autó elhalad az első megfigyelő mellett, az követi, majd a második megfigyelő is ugyanígy, s végül a két utolsó megfigyelő, akik együtt várnak a négysávos út bejáratánál, elállják a pénzszállító furgon útját. Ekkor csatlakoznak a többiek is, akik a visszautat zárják el, s így az esélyük megnő arra, hogy megszerezzék a zsákmányt.
Az első megfigyelő nem volt más, mint Jonathan. A banktól nem messze parkolt le a járdaszegély mellett. Az ő szerepe volt megfigyelni, hogy mennyi pénz kerül berakodásra. A pénzszállító furgon járó motorral a bank bejáratánál állt. A sofőr nem szállt ki, az utcát figyelte. Az őrök a furgon ajtaját kinyitották, és a rakodás megkezdődött. A hatodik zsákot rakták be éppen, amikor elhaladt mellette egy rendőrautó. Rossz érzése támadt, de úgy gondolta, nem érdemes megváltoztatni emiatt a tervet. Hiszen a rendőrök valószínűleg csak véletlenül járnak erre, gondolta. Csak erre visz az útjuk, ne essünk pánikba - nyugtatgatta magát.
A rendőrautó befordult az egyik utcába, így ő is megnyugodott. Közben a berakodás befejeződött, összesen kilenc zsák került a furgonba. Az őrök is beszálltak a pénz mellé, a sofőr gázt adott és elindultak.
Amikor több száz méter előnyük volt, Jonathan lassan a nyomukba szegődött. Rengeteg piros lámpát kaptak, emiatt félt, hogy valami közbejön és nem tudják végrehajtani a tervüket. A második figyelő is csatlakozott. Már nem volt messze a négysávos út, látni lehetett a töltést, amin futott, s rajta a sok autót. Kiértek a házak közül, itt már nem volt forgalom, csak a sztrádán. Enyhén kanyarodott az út, s látni lehetett, amint a szürke furgonjuk az út mellett a füves árokszélen parkol. Még az elakadásjelzőt is kitették, s egyikük, a nő messziről integetett a pénzszállítónak, hogy álljon meg, segítsen - mintha nem látta volna hogy mi az, s hogy nem állhat meg - .
Amikor a pénzszállító lassítani kezdett, hogy kitérjen, a nő beugrott a kocsiba. Hirtelen gázt adtak, és a szállító elé kanyarodtak, elállva az utat. Amazok rögtön felmérték a helyzetet, és azonnal vissza akartak kanyarodni. Azonban akkor ért oda Jonathan és a másik autó, elállva az utat. A pénzszállító az ároknak hajtott, teljes gázzal, megpróbált áthajtani rajta. Az árok szerencséjükre nem volt mély, igy - bár majdnem felborultak - mégis át tudtak rajta ugrani, s a füves sík területen haladtak tovább, nagy sebességgel, amennyire ez lehetséges volt.
Amikor ezt a banda tagjai észrevették, kiugráltak a kocsikból és tüzet nyitottak a kerekekre. Ki is lőttek kettőt, amitől a furgon felborult. Az őrök kiugráltak hátul, de a sofőrnek nem volt ideje, igy a másik oldalon próbált meg kimászni. Az őrök viszonozták a tüzet, egyenesen Jonathanékra célozva. Egyik társuk megsebesült a combján, a többiek veszettül lövöldöztek, mostmár nem kímélve senkit. Közben futottak egyre közelebb, amennyire ezt a lövések engedték. Már majdnem odaértek, amikor szirénázás harsant a sztrádán: egy rendőrautó közeledett nagy sebességgel, mögötte még vagy másik három.
Valószínűleg a sofőr adta le a drótot CB-n, gondolták, másként nem lehet ilyen gyorsan ideérni. Nem valószínű, hogy ennyien éppen erre jártak, szirénázva - gondolták a bandatagok, és megpróbáltak elmenekülni.
A rendőrautók átvágtak az útszéli árkon, közrefogták a lövöldözőket. Az akció tehát nem sikerült. Senki sem halt meg, de mégis rosszul végződött: mindannyian tíz-tíz évet kaptak, még a női bandatag is. Végig tagadtak, a bíróságnak nem sikerült kideríteni, ki a felbujtó, az értelmi szerző, így egyenlő arányban részesültek a büntetésből. A sebesült társuk egész életére sánta marad, csontot talált el a golyó. Neki végződött a legrosszabbul az egész buli.
Később kiderült, hogy már a megfigyelések alatt kiszúrták őket, és értesítették a rendőröket. A rendőrautó nem véletlenül ment el ott éppen akkor, amikor a pénzt pakolták. Később a mellékutcában várakozott, társai pedig a sztrádán a bekötőúttól nem messze dekkoltak. Vártak rájuk.
Az is kiderült később, hogy a berakodott zsákokban nem pénz volt, hanem értékpapír. Azt pedig szinte lehetetlenség feltűnés nélkül pénzzé tenni.
Hát ennyit a nagy balhéról - kesergett Jonathan, s rosszkedvűen forgatta kezében a poharat, mint mindannyiszor, ha eszébe jutott az eset.
Még akkor eltökélte magában, hogy soha többé. Hogy rendes útra tér, új életet kezd, ha kiszabadul. Igen ám, de jó munkát nem kap sehol, úgyhogy igen nehéz a tervét valóra váltania.
Itt senki nem tudja róla, hogy miféle életet élt. Nem beszél senkivel, csak magában iszogat esténként.
A múltját nem ismerik. Nem is szívesen beszélne róla. Valamikor kommandós volt, elit csapatban, sok-sok bevetéssel a háta mögött. És ott tényleg ő volt a legjobb. A parancsot gondolkodás nélkül teljesíteni, még a leglehetetlenebb helyzetből is győztesen jönni ki, s nem kímélni az életet, senkiét, még a sajátját sem...
Harcedzett múltja csak arcán látszott: arckifejezése keményebb volt a szokásosnál. Szúrós tekintete elriasztotta a beszélgetni vágyókat. Így asztaltársasága nemigen akadt, de nem is vágyott rá. Szikár alakja nem mutatott rendkívüli erőt: nem voltak óriási izmai, de erős volt, s akarata még ennél is erősebb, kitartása pedig egyenesen csodálatra méltó. Ez a tulajdonsága az évek múlásával kissé megkopott: a börtönben töltött tíz év bizony éreztette hatását. Ezt önmagának is alig ismerte be, de ahogy múlt az idő, kénytelen-kelletlen elfogadta ezt a tényállást is, mint ahogyan el kellett fogadnia a szűkös életmódot...
-----
Mint mindig, egyik este is az ivóban a régmúlt időkről merengett, s iszogatta aznapi utolsó pohárka italát. Eszébe jutott gyermekkora, a kicsiny falu, ahol éltek nagy szegénységben.
Felderengett a múlt, anyja és testvérei beesett, beteges, sápadt arca, apja sok munkától kérges tenyere, alig hajló ujjai, amivel alig tudott simogatni... Felrémlett előtte, hányszor bújtak össze rettegve a kopott kalyiba sarkában, ahányszor csak harci bombázók hangját hallották a távolban... Az ország, ahol született, nem ilyen gazdag, mint ez itt. Még ma sem.
Ott nincsenek égbe szökő felhőkarcolók, olajfúró tornyok, sztrádák, csillogó-villogó üzletek... nincsenek luxusvillák, gazdag városnegyedek. Még ma is bivallyal szántják a köves, kavicsos domboldalakat, a silány talaj alig terem valamit, eső alig esik, s a kicsiny veteményest öntözni kell, ha a családnak enni kéne adni... Néhány baromfin kívül általában nemigen van háziállat, és erdő is csak a tartomány egyetlen, keskenyke folyója mellett található. A folyónál élők régen valamivel jobban éltek, de a duzzasztómű megépítésével ez is a múlté lett. Az áram kellett a fővárosnak, de mivel az messze van, alig-alig van olyan hét, hogy ne lenne több napos áramkimaradás, a rossz körülmények, a nem megfelelő berendezés, a nem szakértő karbantartás miatt. Az ezekre fordítható pénz annyira szűkös, hogy a város nemigen különbözik a falvaktól, alig van szilárd burkolatú útja, komfort nélküliek a házak is, csupán a közhivatalok dicsekedhetnek némi komforttal... És a por, a mindent beborító, ellepő por, amely észrevehetetlenül, állandóan szállong, nyomot hagyva mindenen: ételen, emberen, a sivár növényzeten, az állatokon... Lehet ezt elfelejteni?
Ő pedig... eredetileg nem is Jomathannak született... Az igazi neve... nem, az nem érdekes. A Johathan nevet már ebben az országban vette fel, mert a valódi nevét senki sem tudta rendesen kimondani... és hosszú is volt a neve, ő pedig unta már a magyarázatokat... Ezért vette fel a Jonathan nevet, s hozzá egy rövid vezetéknevet, egy mindennaposat, szokványosat... Bár arcberendezése és bőre színe elárulta, hogy nem itteni születésű... Azonban ebben a fura országban ezzel nem törődtek az emberek. Később rájött, miért: sok olyan emberrel találkozott, akik hasonlóan hozzá, nem itt születtek... Hát igen. Az új név felvételével kicsit úgy érezte, mintha megtagadná származását, de mit tehetett?...
A visszaemlékezés mindig felkavarta a lelkét, a régóta szunnyadó lelkiismeretét. Bár régebben igyekezett pénzzel támogatni az otthoniakat, mostanában ugye, ez már nem megy... Rossz érzés ez, bizony...
Emlékszik, régen, még odahaza, a hosszúra nyúlt háború végére testvérei közül alig néhányan maradtak életben.... Apja eltűnt a bombázásokban, anyja tüdővészben meghalt, és ő testvéreivel a fővárosba menekült. Ott egy pópa fogadta be őket szegényes templomába, ahol már amúgyis igen sok árván maradt gyermeket szállásolt el. Rossz rongyokon feküdtek a templom falai mentén, ahol megült a rossz szag, és a gyereksírás. A pópa a város lakóit látogatta adományért, hogy enni tudjon adni ezeknek a szegény kisgyerekeknek.
De a város lakóinak is alig volt mit enniük, így az adományok is igen szegényesek voltak. Így éldegéltek napról-napra, hétről-hétre, s lassanként elfogytak a gyerekek. Kit betegség vitt el, kit pedig "örökbe fogadott" egy-egy család a saját
elveszett, meghalt gyermeke helyett. Ő testvéreivel a pópánál maradt, és a szertartásokon segédkeztek az idős embernek. Ha kellett, kitakarították a templomot, segítettek az ételek főzésénél, tűzifát kerítettek, vagy a piacra jártak. Nem ritkán koldulniuk kellett, hogy legyen mit enniük. Nem pénzt kaptak ilyenkor - nem volt pénzük az embereknek - hanem egy-egy gyümölcsöt vagy zöldségfélét, nagyritkán baromfit, amit boldog örömmel vittek "haza".
Lassan teltek az évek, de végül mindannyian felnőttek. A sok viszontagság közepette is megmaradtak egymás mellett. A pópa időközben megbetegedett, és Jonathan egyik testvére vette át a helyét, megtanulva mindent, amit csak lehetett. A lánytestvérek férjhez mentek, s bár szegényen, de boldogan éltek új családjukkal. Jonathan katona szeretett volna lenni. Elment tehát az elöljáróságra, hogy megtudakolja, hogyan lehetne a tartomány katonája. Azt a tanácsot kapta, hogy a sok-sok mérföldre lévő tartományi laktanyát keresse fel, ahol a katonai kiképzés jelenleg is folyik.
Az országnak nincsen ma sem vasútvonala, személyautó alig alig van, néha, a hét bizonyos napjain van csupán buszközlekedés egyik várostól a másikig, ami mindig zsúfolásig megtelik, már előre elkelnek a jegyek, ezért igen nehéz feljutni rá. Ő mégis valahogy megszerzett annyit, hogy elutazhasson, és amikor elérkezett a várva-várt utazás napja, szomorúan, de ugyanakkor izgalommal búcsúzott el testvéreitől. Hiszen lehet, hogy soha nem tud ide visszatérni, lehet, ogy soha többé nem láthatják egymást... Az asszonyok sírtak, a férfiak erősen megszorították a kezét, megölelték, s titkolták a szemükbe szökő könnyeket...
Megérkezett a busz. A messziről jött emberek a hosszú utazás miatt sajgó csontjaikat egyengetve leszálltak róla, s ő máris ott termett. Beszállt és befurakodott a sofőr mögötti ülőhelyre, s eltökélte, le nem száll onnan, amíg meg nem érkezik a messzi városba.
Testvérei és ismerősei hosszasan integettek a busz után, de ő nem nézett vissza. Babonából. Félt, hogy ha visszanéz, fájó szíve, a testvéri szeretet azt parancsolja: ne menjen el.
-----
Az út nagyon hosszú volt. Aztán végre, sok-sok órahosszai utazás után megállt a busz. Azt hitte, nem tud felállni, annyira elzsibbadtak a lábai. Szédült. Talán az izgalom - nyugtatgatta magát, s leszállás után azonnal megkereste a helyőrséget és jelentkezett.
Kegyetlen volt a katonaélet, kemény, nehéz és szigorú. Sokat kellett tanulnia, mire mindent elsajátított. De néhány hónap után eldöntötte magában: mindent megtesz, hogy a ranglétrán feljebb kerüljön. Kiváló katona akart lenni, tiszt, a lehető legtöbb, amit egy ilyen szegény sorból származó fiatalember csak elérhet.
Telt-múlt az idő, és Jonathan keserűen vette tudomásul: bizony neki itt nem terem babér, hiába minden. Haragudott magára, a parancsnokaira, az egész világra: úgy érezte, lehetetlen, amire vállalkozott.
Ha néha alkalma nyílt rá, szívesen hallgatta a társai fecsegését, vagy a pihenőszobában lévő egyetlen rádiót. Ezekből azt szűrte le, hogy más országokban jobb lehet az élet, mint itt. Ahogy egyre kevésbé hitt már célja elérésében, egyre inkább megérlelődött benne: el innen, ebből a szegény országból, máshol szerencsét próbálni mindenáron. Néhány társa hasonlóképpen gondolkodott, ezért beszélgetéseik alkalmával gyakran terelődött a szó arra, hogyan lehetne innen "meglépni". Többen is azt hallották - mint mondták - hogy egy távoli, nagyon távoli gazdag idegen ország tárt karokkal várja az idegeneket. Eleinte kételkedett benne, hogy ez igaz lehet, de minél többször beszéltek erről, annál inkább beleélte magát, hagyta magát sodortatni a szép, csodás gondolatokkal. A mesebeli idegen föld, a jobb élet reménye egyre sürgetőbben hívogatta gondolatban.
Kimenőik alkalmával ismeretségeket kötöttek a sivár szórakozóhelyek kereskedőivel, akik el tudták mondani nekik, merre kell indulni a határ felé. Egyszer elérkezett az alkalom: a nyári száraz időszak alatt hosszabb szabadságot kaptak vagy ötvenen, s Jonathan is köztük volt barátaival. Útirányuk nem hazafelé vitt hát, hanem a határ felé. Eleinte lovas szekéren, majd gyalog a sziklás dombok között, úttalan utakon, a nagy hőség miatt keservesen, lassan előrehaladva jutottak el a határ menti városkába. Ott egy városszéli vályogkunyhóban némi pénzért civil ruhát, ennivalót szereztek, s egy alvással, pihenéssel töltött nap után, késő éjjel útnak indultak Jonathan és két társa a szép remények - ámde bizonytalan jövő - és a távoli idegen ország felé.
---
A hivatalos határátkelőt biztosan fegyveresek őrzik. De ők nem ott akartak átmenni, hiszen érvényes úti papírjuk nem volt. Szökniük kell.
A városkából kifelé haladtak. Sokáig mentek. Úgy érezték, eléggé eltávolodtak, mert nem látszott már se fény, se házak.
A határt nem jelölte semmi: mindenütt egyforma sziklás dombok, homok, por. Bokor- vagy fa nélküli táj, amerre a szem elláthatott.
Mentek-mentek, már úgy érezték, hogy kimennek a világból, az egyforma barátságtalan táj és a csillagtalan, sötét éjszakai égbolt semmilyen támpontot nem adott. Fáradni kezdtek. Képzeletükben már szinte csak körbe-körbe mentek, nem érezték, hogy haladnának.
Aztán egyszerre csak keleten meghasadt a látóhatár széle, és halovány rózsaszín keskeny csík jelezte az új nap jöttét. Lelkükben újra felerősödött a remény, s újult erővel gyorsítottak lépteiken. Közel-távol semmilyen települést nem láttak, csak mentek-mentek, előre, rendületlenül.
Amikor a nap delelőn állt és olyan forrón sütött, hogy lábbelijük talpán át is érezték a talaj forróságát, kerestek egy nagyobb sziklatömböt, melynek árnyékába letelepedtek és megpihentek, s ettek néhány falást.
Megegyeztek abban, hogy megvárják az estét, s csak a hűvös beálltával folytatják útjukat az idegen ország belseje felé.
Szerencséjük volt: az idegen ország városait sikerült elkerülniük, és a kis falvak lakói maradék pénzükért cserébe mindig ellátták őket ruhával, takaróval és élelemmel. Őrjárattal egyetlen egyszer sem találkoztak, szerencsére. A kietlen tájon nem volt mit őrizni, értéktelen, sivár, terméketlen: ez itt csak a szél és a homokviharok hazája.
Sok-sok napi bolyongás után - mely alatt mindig tartották a tervezett irányt - elérkeztek a tengerpartra. A sziklás tengerpart nem ígért semmilyen átkelési lehetőséget, kikötő közel-távolban nem látszott, s ekkor ismét úgy érezték, útjuknak vége, nem tudnak tovább menni. A part mentén haladtak a sziklák takarásában, lábukat néha megmártották a hűs tengervízben, meg is mártóztak benne, s felfrissülve folytatták útjukat.
Egyik reggel megpillantottak a vízen a távolban egy halászbárkát, és megpróbáltak jelt adni neki. Addig integettek ingüket lengetve, amíg az észre nem vette őket, s a part felé lavírozott. Amikor a közelbe ért, mindhárman begázoltak a vízbe, és úszva igyekeztek a hajóhoz. Felkapaszkodtak a kötélzeten, a fedélzeten leroskadtak a fáradtságtól. Amikor kifújták magukat, kézzel-lábbal mutogatva próbálták elmagyarázni, mi a szándékuk. A halász nem értette a nyelvüket, de végül sikerült vele megértetni, hogy mit szeretnének: átkelni a nagy vízen.
A halász csak a fejét rázta: itt nagyon széles a nagy víz, ilyen kicsi hajóval nem tudna átkelni rajta. De megértette velük, hogy elviszi őket egy kikötőbe, ahol nagyobb hajóra szállhatnak, amivel átjuthatnak az óceánon.
Bár eleinte ódzkodtak ettől, mert nem akartak lakott területre menni, de végül belátták: nincs más választásuk, ha nem akarnak ebben az országban letelepedni, meg kell fogadniuk a halász tanácsát. Beleegyeztek hát, és az elvitte őket egy távolabbi kikötőhöz, s itt kitette őket a partra. Már nem volt semmijük, amit odaadhattak volna neki. Egyikük nyakában vékonyka láncon kis medált hordott. Azt vette le, és a halásznak nyújtotta. Eleinte nem akarta elfogadni, de végül mégis ráállt, és a nyakába tette. Örült a szép holminak - ő is szegény volt.
A kikötő jól látszott a távolban. A halász elbúcsúzott, majd kis hajójával tovatűnt a szürkületben. Ők pedig elindultak megkeresni a megfelelő hajót - azt, ahol remélhetőleg nem kérnek papírokat, ahol munkáért ellátást is kapnak. Vagy potyautasként kell meghúzniuk magukat.
A kikötő szélén több olyan rozzant hajó, bárka is vesztegelt, amikről azt gondolná az ember: már nem kelnek többé útra. A rakparton felhalmozott bálák, ládák mögé félrehúzódtak, s várták, hátha valaki lejön vagy felmegy valamelyik hajóra, akivel beszélni lehetne. Szerencséjük volt, az egyik hajó pallójához két ember közeledett beszélgetve, dudolászva. Ruhájuk alapján nem tudták megállapítani, vajon matrózok-e vagy esetleg tisztek, de úgy gondolták, próba-szerencse, s csendben odaléptek hozzájuk. Azok kissé meghökkentek, de ezek a szájukra tett mutatóujjukkal jelezték: csendben kell lenni, mert nincs minden rendben. Mutogatással megértették, hogy fel szeretnének jutni a hajóra, de nincsenek papírjaik. A két matróz karonfogta őket és felvezette a hídon a hajóra. Ott levezették őket a hajófenékbe, a kazánokhoz, és mutatták: várjanak, majd elmentek. Nemsokára megjelent egy robusztus ember, vélhetően a kapitány, és neki is mutogatással elmagyarázták a helyzetet. Amaz a tenyerét tartotta az orruk elé: bizonyára azt jelezte, mennyit fizetnek, ha ő vállalja a kockázatot, s iratok nélkül elviszi őket.
Kifordított tenyerüket mutatták: nincs semmijük. A kapitány fancsali képet vágott, de aztán mégis beleegyezett és a tenyerükbe csapott, jelezve, hogy minden rendben, és vállalja, hogy átjuttatja őket a túlsó partra. A kazánokra mutatott: dolgozniuk kell cserébe! Ők bólintottak, hogy megértették. Aztán a kapitány a sarokba mutatott, ahol zsákok, bálák, rongyok voltak halomba dobálva: az lesz a hálóhelyük - majd felment a lépcsőn, magukra hagyva őket. Ők pedig a sarokban leheveredtek, és mély álomba merültek. Arra sem ébredtek fel, hogy az éjszaka folyamán az ócska gőzös felszedte a horgonyt, és elindult.
----
A "partraszállás" simán ment, mert partközelbe érve még a kikötőtől távol a vízbe ereszkedtek és kievickéltek a partra. Itt a partot buja növényzet, bokrok és fák, dús fű borította. Furcsa volt ez pusztasághoz szokott szemüknek. Milyen gazdagsága ez a természetnek! Itt biztosan a földművesek is nagyon gazdagok lehetnek, hiszen itt minden megterem a jó földben! Milyen szerencsések az itt élők! - gondolták irigykedve. A haladás nehéz volt a sűrű növényzetben, de nem bánták, egyáltalán nem bánták. Szívük megtelt reménnyel a dús, termékeny föld láttán. Több napi bolyongás után egy dombhajlatban kisebb csoport apró házra leltek, ahol az emberek szívesen befogadták, megetették őket és szállást is adtak. Furcsa nyelven beszéltek, nem is értették meg egymást, de ők mutogattak kézzel-lábbal, és így sikerült velük valamiféle kapcsolatot teremteni.
Az itteni emberek kedvesek voltak, nevetősek. Ez érthető is - állapították meg magukban - hiszen a dús legelőkön kövér marhák legelésztek, az aprócska házak körül baromfik kapirgáltak, és a gyerekek falkában nyargalásztak az utcán tarka-barka kutyák kíséretében. A férfiak a falu közepén bővizű kút melletti óriási öblös vályúnál itatták barmaikat, az asszonyok korsókban, favödrökben vizet cipeltek a kútról. Jonathanék mindent jól megnéztek, s arra gondoltak: milyen más itt az élet, mint az ő országukban! Szívesen letelepednénk itt - mondták egymásnak.
Végül mégis másként döntöttek: másnap nagy hálálkodások közepette elindultak az ország belseje felé.
------
Az úttalan erdőkben, dús lombú fák hűvösében jólesett a járás: ismeretlen állatok és növények között haladtak, jó tempóban. Amikor elfáradtak, lepihentek a buja fűben, s elővették a falusiaktól kapott elemózsiát: sajtot, kenyeret és kulacsból hűs vizet is kortyoltak hozzá. Nem volt bennük félelem. Nem ismerték az itteni viszonyokat, nem tudták, van-e vagy nincs a sűrű erdőkben veszedelmes vad, amitől tartaniuk kellene... Nem is gondoltak rá.
Végre, több napi menetelés után kiértek az erdőből. Füves síkság terült el előttük, ameddig csak a szem ellát: távolabb nagyszámú marhacsorda legelészett, lovas emberek kerülgették a csordát ostoraikat pattogtatva. Ők megálltak és csak nézték a kövér barmokat, s képzeletükben összehasonlították őket az odahagyott sovány, horpadt oldalú kis teheneikkel...
Az egyik lovas ember észrevette őket és odavágtatott. Kérdezett valamit, de amikor látta: idegenekkel van dolga, intett, hogy kövessék. Jonathanék összenéztek: jó lesz ez? De végül ráálltak és elindultak a lovas után.
Néhány mérföldnyire lévő farmra értek, ahol egy szobába vezették őket. Megmutatták a fürdőt - itt az is volt - majd mutatták: pihenjenek le. Másnap reggel egy sötét bőrű idősebb asszony kopogtatott a szobaajtón. Egy tálcán sokféle ételt hozott, letette a szoba közepén álló asztalra, és csendben kiment.
Jóízűen falatoztak: szinte minden elfogyott. Ettől jókedvük kerekedett, vidáman beszélgettek. Később az a férfi, aki a farmra vezette őket előző nap, karjára vetett kezeslábas ruhaneműkkel, másik kezében csizmákkal érkezett. Mutatta: vegyék fel. Belebújtak a tiszta ruhákba, lábukra húzták a csizmákat. A férfi türelmesen várta, hogy elkészüljenek. Amikor végeztek az öltözéssel, intett, hogy kövessék.
Átvezette őket a tágas udvaron, egy óriási pajtaszerű nyitott marhaistállóba. Itt a sarokba támasztott sokféle szerszámra, majd a földet vastagon borító trágyás szalmára mutatott, megértetve velük: ezt kell kihordaniuk. Odahozott egy nagyméretű talicskát is, és a pajta mellett nem messzire lévő trágyarakásra mutatott, jelezve, hogy oda kell hordaniuk, amit felszednek. Aztán a férfi intett és elment.
Délre elkészültek a munkával. Akkor megint jött a férfi és visszakísérte őket a házhoz. Jelezte, hogy ruháikat és lábbelijüket ne vigyék be a szobába, hagyják az ajtó mellett kívül elhelyezett fogasnál. Megértették és úgy is cselekedtek.
Ismét meg kellett tisztálkodniuk. Nemsokára tálcán ebédet kaptak: forró levest tele húsdarabkákkal és zöldségekkel, hozzá puha kenyeret. Jóllaktak istenesen, s végigdőltek az ágyakon. Ilyen bőséges eledel nemigen jutott még osztályrészükül sehol sem, akármerre is jártak eddig.
Benne jártak már a délutánban, amikor a férfi újra megjelent: elegánsan volt öltözve, jól szabott zakója szépen állt termetén. Nagy karimájú kalapja árnyékot vetett arcára. Világoskék szeme vidáman csillogott. Intett: kövessék.
Az udvaron dzsip állt járó motorral. Mutatta: szálljanak fel hátra. Ők összenéztek: nem tudták, menjenek-e. Bizonytalanságukat látva a férfi mosolyogva, bátorítóan intett. Felszálltak hát: lesz, ami lesz.
A farmról jó minőségű, betonozott út vezetett messze a láthatár széle felé. Nem látszott a környéken város vagy más lakott település, Jonathanék el sem tudták képzelni, hová viszik őket.
Az út nyílegyenesen robogott a füves mezőkön át, az út mellett öles fák hajladoztak a szélben. Már jó ideje robogott velük a dzsip, amikor végre feltűnt a távolban a város. Égbe nyúló házak, füstölgő, óriási gyárkémények, hihetetlen méretű épületek sorakoztak az út mentén. Az út mellett kövezett járdákon elegáns emberek színes tömege nyüzsgött, az utcákon sok-sok gyors autó robogott, tömött buszok sűrűn követték egymást. Jelzőlámpák villóztak az utcák kereszteződésénél, megálljt vagy éppen indulást parancsolva a járműveknek és
gyalogosoknak. Jonathanék csak bámultak. Bámulták a színes kirakatokat, reklámfényeket, gyakorta egymásra néztek.
Végül a dzsip egy park közepén álló piros téglás épületkolosszus előtt fékezett és beállt a parkolóba. A férfi kiszállt és intett nekik is: kövessék. Jonathanék bizonytalankodva követték az épületbe: nem tudták, nem rendőrség kezére adják-e most őket. Mi lesz most? - rémüldöztek.
Vonakodva mentek a férfi nyomában. Az épületben egy szobába vezették őket, ahol sok hasonló embert láttak, mint ők, akik kis csoportokban, a nyolc-tíz íróasztal előtt ültek, az íróasztalok mögött egyenruhás férfiak és nők papírra írogattak és kérdezgették az előttük ülőket.
Egy ilyen íróasztalhoz vezették őket is. Itt az őket kísérő férfi néhány szót váltott az egyenruhással, majd kiment. Az egyenruhás - legnagyobb meglepetésükre - saját anyanyelvükön szólt hozzájuk. Pillanatnyi csend után válaszoltak. El kellett mondaniuk, honnan és hogyan érkeztek, mi a szándékuk, mihez értenek, mik a terveik, milyen papírokkal rendelkeznek.
Nevüket, családi állapotukat, életkorukat mind-mind feljegyezték. Ők elmondták, hogy katonák voltak, de megszöktek a jobb élet reményében, és ha lehet, akkor itt is szeretnének maradni, katonai kiképzést kapni és katonai pályán szeretnének maradni, érvényesülni. Az egyenruhás meghallgatta őket, közben jegyzetelt. Végül megkérte őket, hogy a folyosón várakozzanak.
A férfi itt várta őket. Bátorítóan mosolygott. Hosszas várakozás után nevükön szólították őket egy másik szobába. Itt igazolványt kaptak: minden adatuk szerepelt rajta. Aztán volt egy fehér papírlap is, amin az állt: ideiglenes munkavállalási engedély, és egy hónapi időtartam volt rábélyegezve. Volt ott még két kisebb papír is. Az egyiken az állt, hogy a menekültügyi főbiztosságon kell jelentkezniük másnap reggel, ahol a menekültstátusukat kérhetik, a másik papíron pedig az állt, hogy ha a menekültstásust megkapják, akkor az állam egyik nagyvárosában lévő katonai helyőrségénél kell záros határidőn belül jelentkezniük, hogy katonai állományba vegyék őket.
Amikor a kezükbe vették ezeket az iratokat, azt sem tudták, hogy sírjanak-e, vagy nevessenek. Szemükbe könny szökött, s megölelték egymást. A férfi felállt és mosolyogva nézte őket. Ők hozzáfordultak és őt is megölelték. Nem tiltakozott, csak mosolygott rendületlenül. Végül beszálltak a dzsipbe és az visszafuvarozta őket a farmra.
Másnap elvitték őket a terepjáróval a menekültügyi hivatalba, ahol szintén saját anyanyelvükön beszélhettek a hivatalnokkal tolmács segítségével. Elmesélték a sorsukat, a menekülésük történetét, és tervüket a katonai pályáról.
Itt megkapták a szükséges iratokat, ami ideiglenes engedély volt csupán, a végleges írásokra sokat kell még várniuk. De így is határtalanul boldogok voltak. Örömmel vetették bele magukat a farmon a munkába: bármit kellett elvégezniük, örömmel tették. Hálájukat nem tudták eléggé kifejezni, csak a munkájukkal, amit szorgalmasan mindig elvégeztek. Megszokták az itteni embereket, viselkedésüket, életmódjukat, az állatok ellátásának módját, amely lényegesen különbözött attól, ahogyan ők otthon csinálták. Általában minden nagyon különbözött attól, amit otthagytak. Néha elfogta őket a honvágy azok után, akik otthon maradtak, de örültek is, hiszen a reményük megvolt a jobb életre, a felívelő katonai pályára.
--------
--------
Jonathan a bárban poharát forgatva emlékezett. Szívesen gondolt ezekre az időkre, hiszen akkor még tele volt reménnyel, társai szintúgy. Amikor aztán kezükben volt minden szükséges irat és jelentkeztek a katonai intézményben, a szívükben az öröm és a reménység az egekig szárnyalt.
De a kiképzés hosszú és nagyon kemény volt: bizony minden akaraterejükre, kitartásukra szükség volt, hogy végigcsinálják. Sokkal keményebb volt ez, mint odahaza, pedig ott mostohább körülmények között éltek. Mégis...
Amikor aztán a kötelező szakasz után a kommandósokhoz, az elit alakulathoz kérték magukat, tapasztalhatták, hogy ez még sokkal embert próbálóbb, mint az előző volt. De már nem bánták, hiszen a kiképzés után olyan bevetéseken is részt vehettek, ahol megmutathatták tudásukat, és rengeteg kitüntetést kaptak.
A zsold elég szép summa volt, szépen gyarapodott a félretett pénzecskéjük, sőt, haza is tudtak küldeni övéiknek. Jonathan inkább csak a mának élt és nem vásárolt jó autót vagy szép házat, míg társai a bázishoz közel vásároltak maguknak lakást, az egyik egy felhőkarcoló negyvenedik emeletén, a másik egy kertes kis házat a külvárosban. Egyik társa megnősült és egy nagyon szép, nyúlánk indián származású lányt vett feleségül, azóta már született is egy kislányuk. A feleség családja népes, soha nincsenek egyedül, valaki mindig látogatóban van náluk. A család befogadta, szeretik és tisztelik, és ő is szereti őket. Imádja a kislányát és a feleségét, nagyon jól megvannak. Másik társa egyedül él, márkás autója van és furikázza az éjszakai pillangókat rajta, mulatozással tölti a szabadidejét. Jól érzi magát a bőrében, sok barátra tett szert és már nemigen gondol a hátrahagyott szegény évekre. Néha küld haza nagyobb összeget, úgy gondolja, ezzel letudja a rokoni szálakat.
---
Jonathan merengve bámulta a poharat, s szomorkásan gondolt rá: hol vannak már azok a szép idők? Ővele csak egy gond volt: nem érezte már jól magát társai társaságában. Az egyiknél a család, a másiknál a léha élet... Nem az ő stílusa. Igy aztán sokszor egyedül ült be egy-egy szórakozóhelyre, s magányosan iszogatott vagy folyóiratokat böngészett. A laktanya volt az otthona, nem kellett neki se szálloda, se magánlakás, jól érezte magát a kötöttségben, nem kívánkozott máshová. Családra sem vágyott, még nem. Így alakult, hogy egyik éjjeli bárban egy társaság ült oda hozzá és megszólították. Látták rajta a terepszínű ruhát és gondolták, tudnák használni az ő felkészültségét. Hogy mire, az hamarosan kiderült.
--------
Jonathan megbotránkozott és otthagyta őket. De csak motoszkált benne a tenni akarás, a "ki ha én nem" gondolat, a "meg tudom én azt úgy csinálni hogy ne kapjanak el", mert ugye világos, hogy a társaság balhéba akarta belerángatni, nem is akármilyenbe: ékszerbolti rablásba. Nagy pénzt ígértek, ha beszáll, de neki nem volt pénzre szüksége, inkább csak a kaland vonzotta. Így lett tehát bandatag. A rablás sikerült, de ő nem kért belőle részt, a kellemes bizsergés, ami átjárta, az izgalom, az volt az ő fizetsége. De felettesei valahogyan megtudták, és felszólították: hagyja el a hadsereg kötelékét önszántából és akkor nem tesznek ellene feljelentést.
A lejtőn nem volt megállás. Egymást követték a kisebb-nagyobb rablások, betörések. Mivel elveszítette a biztos megélhetést nyújtó munkáját a seregnél, ezért bizony keményen kiharcolta részét minden zsákmányból, mert égető szüksége lett a pénzre. Tartaléka is fogytán-fogyott, az évek alatt félretett pénz
erősen megcsappant.
És akkor jött a "nagy balhé", legalábbis ők így nevezték egymás között a kitervelt bankrablást. Ami olyan balul sült el. Ami miatt most itt tart. Ami miatt befellegzett a szabad életnek, hiszen mostmár büntetett, úgymond: priuszos. Ha elkapják, súlyosabb büntetést sóznak a nyakába, mintha nem ült volna még. Bizony-bizony, vége a gondtalan életnek - sóhajtott, gondolataiba mélyedve.
--------
Merengéséből most hangos beszéd, nevetés riasztotta fel. Az ajtón egy öttagú társaság jött be hangoskodva. A társaságban két fiatal nő is volt, egyébként mindegyikük eléggé illuminált állapotban volt.
A társaság a pulthoz telepedett, az egyik lány éppen Jonathan mellé ült, feléje fordult és mosolygott. Italt rendeltek és ittak. A lányok vihorásztak, a férfiak hangosan beszélgettek, eléggé feltűnőek voltak. Később elvonultak egy asztalhoz, és újabb italokat rendeltek.
Jonathan megnézte a lányokat: alig lehetnek tizenöt-tizenhat évesek, erősen kifestve és kiöltözve. Látszott rajtuk a foglalkozásuk, ami - zsenge korukat tekintve - kicsit meg is botránkoztatta Jonathant. Csak nézte a lányokat elgondolkozva, és a hazájában élő fiatal lányokra gondolt. Mennyivel mások itt a lányok! Szabadabbak, szabadosabbak, nem köti őket semmiféle tradíció, azt teszik, amihez éppen kedvük van, éjjel is az utcán lehetnek... Nem úgy, mint övéi. Náluk szigorúak az apák, nem engedik a lányaikat ennyire szabadon, este már sehova nem mehetnek kíséret nélkül, és a kislányokat már gyerekkorukban odaígérik a kérőnek. Az apák döntenek a sorsukról.
Két család egyezségén dől el, hogy kihez kell férjhez menniük, amikor elérik a tizenhat évet... Ezek itt aligha fognak valaha is férjhez menni - gondolta Jonathan. Kinek kellenének feleségnek? Pedig a bőrük még hamvas, mosolyuk egészséges, de amit tesznek... ó, a férfiak, úgy látszik, mindig mindenütt egyformák... Ha nem ilyenek lennénk, nem lenne utcalány sem - gondolta Jonathan. - Ha nekem valaha lányom lesz, megóvom az ilyesmitől, az biztos! - gondolta.
Kiitta az utolsó kortyot is az aprócska pohárból, fizetett és elindult a kijárat felé. Szórakozottan visszanézett a részeg társaságra, majd kilépett az éjszakába.
-------
Hazatérve lezuhanyozott és lefeküdt, de álom nem jött a szemére. A ferde tetőablakon át látta a halvány csillagokat. Folyton a bárban látott fiatal lányok jártak az eszében. Mi vitte rá őket, hogy ezt a foglalkozást űzzék? Miért nem tanulnak, mint a hasonló korú lányok ebben az országban? Talán itt is van olyan szegénység, mint az ő hazájában, s ezek a lányok a megélhetésüket próbálják biztosítani ilyen módon?
Vagy elszöktek otthonról, s elragadta őket az éjszaka? Talán fel sem fogják, mennyire rossz az, amit önmagukkal, saját sorsukkal tesznek? Lehet, hogy most még tetszik nekik, hogy minden férfi körülrajongja őket, és még nem látják a jövőt, hogy az mennyire keserves tud lenni... Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak az eszében. Lassan álomba szenderült.
-------
Másnap későn ébredt, a nap már magasan járt. Nem volt kedve még felkelni, lustán hevert az ágyon, nézte a behulló fényben táncoló porszemeket.
Csengettek. Vajon ki lehet? Ide még soha nem jött látogató, amióta itt lakik. Gyorsan magára kapkodta ruháit és ajtót nyitott. Középkorú asszony állt az ajtóban Egyszerű ruhája, kontyba fésült haja, fáradt arca arra engedett következtetni, hogy az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel. Az asszony fáradtan állt egyik lábáról a másikra, de nem szólt.
- Tessék, asszonyom - mondta Jonathan.
- Mallerné vagyok - mutatkozott be az. - A fiamat keresem.
- Itt nincs - mondta meghökkenve Jonathan. - Miből gondolta, hogy itt találja?
- Ő mondta ezt a címet - válaszolta az asszony. - Azt mondta, itt megtalálom.
- Nem ismerem a fiát. Legalábbis ilyen nevűt nem ismerek. Nálam nem járt - mondta Jonathan, és becsukta az ajtót.
Kisvártatva ismét kopogtattak. Újra kinyitotta az ajtót. Az asszony még mindig ugyanott állt.
- Kérem, uram, segítsen nekem megkeresni a fiamat - mondta. - Félek, hogy valami rossz dologba keveredett. Eddig még soha nem maradt távol az otthonától ilyen hosszú ideig. Már egy hónapja nem láttam - mondta halkan, kérlelve.
A férfi fürkészően nézte a fáradt arcot, a pirosra sírt szürke szemeket. Egy másodpercre eszébe jutott a saját édesanyja, a családja, de elhessegette a kísértő gondolatokat. Sóhajtott.
- Van róla fényképe? - kérdezte.
Az asszony elővette táskájából a tárcáját, kotorászott benne. Végül elővett egy kicsiny képet, és Jonathan kezébe adta. A férfi megnézte. A képen lévő fiatalember az este látott társaság egyik tagjára emlékeztette, de nem volt bizonyos benne, hogy őt látta a bárban. Az asszonynak mindenesetre nem mondott erről semmit. Visszaadta a képet.
- Miből gondolja, hogy én megtalálnám a maga fiát? - mondta kétkedve a férfi. - Hiszen nem is ismerem... Azt sem tudom, hogy ő honnan ismer engem, honnan tudta a nevemet!
- Talán ha mégis segítene... - mondta bizonytalanul az asszony. -
- Azt sem tudom, miért pont ezt a címet mondta önnek - mondta méltatlankodva Jonathan. - Nem ismerem a fiát, hogyan tudnám megtalálni? Nem tudom, kikkel barátkozik, hova jár szórakozni... Egyáltalán, mivel foglalkozik a fia, asszonyom?
- Nekem azt mondta, kisebb-nagyobb üzleteket bonyolít, és abból van pénze. Nekem is adott néha egy keveset... -
- Nem sejti, miféle üzletek lehetnek azok? - kérdezte Jonathan.
- Nem, azt nem - mondta megtörten az asszony.
- Adja meg a címét, s ha megtudok valamit, értesítem - mondta Jonathan, csak hogy véget vessen a kilátástalan beszélgetésnek.
Az asszony a kép hátuljára írt valamit és odaadta a férfinak. Elköszönt és elment.
--------
Jonathant egész nap ez az eset foglalkoztatta. Nem értette, hogy hogyan került a címe a nő fiához, egyáltalán miért történt mindez. Semmit sem értett.
A nap egyébként eseménytelenül telt. Amikor aztán végül éjfél körül a bárból hazafelé tartott, meglátta a tegnap esti társaságot, amint hangosan nevetgélve, beszélgetve összekapaszkodva haladtak a járdán az ellenkező irányba. Már nem érte volna utol őket, befordultak az utcasarkon. Jonathan pár percig tétovázott, majd odaintett egy taxit. Ezek közül a járgányok közül mindig itt lebzsel néhány ezen a környéken: gyakran van fuvar, mert a bárból sokszor kell hazafuvaroznia erősen ittas állapotban valakit vagy kisebb társaságot valamelyik hotelba...
Mutatta a sofőrnek, hol forduljon be, és kérte: taposson a gázba.
Amikor a sarkon befordultak, látta, amint a kis társaság az utcában lévő kis motel felé tart. Mire utolérték volna őket, addigra be is mentek. Jonathan megállította a taxit, fizetett és kiszállt. Belépett ő is az üvegezett ajtón.
Az előtérben nem tartózkodott más, csak a társaság. Halvány fény derengett, a pultnál álmos recepciós tolta a társaság elé a vendégkönyvet. Jonathan megvárta, amíg végeznek, és elindultak felfelé a lépcsőn a szobakulcsokkal.
Akkor odalépett hozzájuk. Megszólította azt a fiatalembert, akit a képről felismerni vélt. Kérte, hogy néhány percre vonuljanak félre.
A fiatalember átadta a kulcsot az egyik lánynak, intett hogy menjenek fel nyugodtan, és Jonathanhoz fordult.
-------
Az előtérben több aprócska kerek asztalka volt, magas lábakkal, mellette három-négy színes bárszék. Az egyik ilyen asztalhoz invitálta Jonathan az ismeretlen fiatalembert. Leültek. A férfi elővette az asszonytól kapott képet, és a fiú elé tette az asztalkára.
Annak elnyílt a szeme, csodálkozva nézett hol a képre, hol a férfira.
- Honnan vette a képemet? - kérdezte.
- Az édesanyjától kaptam, hogy keressem meg magát - válaszolta a férfi.
A fiú legyintett, és fel akart állni a székről. Jonathan elkapta a karját és visszanyomta a székre.
- Nem mehet még el - mondta erélyesen. - Valamibe engem is megpróbált belekeverni. Az édesanyja eljött hozzám, mert maga az én címemet adta meg neki, hogy ott lakik. Ami nem igaz. Választ várok arra, miért tette, miért nem megy haza az anyjához, miért hagyja kétségek között? De ami a legjobban nyugtalanít: miért pont az én címem, honnan tudta, és igy tovább, és igy tovább, hallani akarom a választ, addig nem megy sehova! -
A fiú kényelmetlenül feszengett: látszott, nehezére esik bármit is mondani erről.
Végül kibökte:
- Mondanom kellett valamit, hogy mostanában hol dekkolok. Nem gondoltam, hogy nyomozni fog utánam. Igaz, hogy mostanában nemigen vagyok otthon, de már felnőtt vagyok, nem tudom, miért hiányzom neki. A magam útját járom és kész, nem is akarok már hazamenni. -
- De az édesanyja aggódik magáért - vetette közbe Jonathan. - Nem érzi úgy, hogy tartozik neki annyival, hogy megmondja, mi van? -
- Neeem... - nyújtotta a szót a fiú. - Ki maga, az apám, hogy igy faggat? Mi köze hozzá egyáltalán! Hagyjon engem békén, maga... maga... Azt hiszi, hogy beleavatkozhat az életembe?! - kiabálta, és el akart menni, de Jonathan erősen fogta a karját, nem engedte felkelni a székről.
- Fiatalember, jobban teszi, ha velem tisztelettel beszél, mert megjárhatja - közölte határozott hangon, erélyesen. - Úgyis kiszedem magából, amit tudni akarok, addig nem engedem el innen. Jobban teszi, ha önként mond el mindent, amit az édesanyjának tudnia kell. -
- Akkor azt javaslom, jöjjön fel a szobámba, ott nyugodtabban beszélgethetünk - válaszolta a fiú lehiggadva, és a pultnál könyökére támaszkodó, bóbiskoló személyzetre bökött állával. - Rendben. De semmi meggondolatlanság - emelte fel mutatóujját intően a férfi.
Elindultak a lépcsőn felfelé az emeletre, elöl a fiú, mutatva az utat.
--------
Jonathan megállapította: bizonyára törzsvendég lehet itt ez a fiatalember, olyan otthonosan mozog. A fiú a hosszú folyosó utolsó ajtaján kopogtatott. Az ajtó óvatosan, résnyire nyílt, egy szőke lányfej kukucskált ki a résen. Szemfestéke elmosódott, talán sírt - gondolta a férfi - arca piroslott, mint aki lázas.
Szó nélkül beengedte őket. Nem kérdezett semmit, hogy ki ő, és a többiek sem csodálkoztak. Lehet, hogy mindennapos a vendégjárás ebben a körben, ki tudja - gondolta a férfi.
A fiú hellyel kínálta az egyik fotelban. A férfi mielőtt leült volna, körülnézett a szobában. Egyszerű bútorok, az ablakon sötétítőfüggöny, behúzva. A szobából keskeny ajtó nyílik valahová, valószínűleg mellékhelyiség, fürdőszoba, ilyesmi, esetleg gardróbszekrény.
A szoba közepén széles franciaágy, arany színű selyemmel letakarva. A takaró fodros széle a fehér színű puha szőnyegre ér. Ahogy az egyik lány idegesen, bizonytalanul járkált fel-alá, nyikorgott a meztelen talpa alatt a padló. Vajon miért
nincs rajta cipő - gondolta a férfi - aztán látta, hogy a lány cipője az ágy mellett hever, a másik lányé mellett. A fiúk ingben voltak, zakóik lazán az ágyra dobva, gyűrötten. Az ágy melletti szekrénykén félig égett gyertya mellett injekciós tűk hevertek, köröttük szétszórva, és egy kanálban barna por...
A szobában kellemetlen szag terjengett. A férfi már mindent értett. Legalábbis azt hitte. Nem kérdezett semmit, nem igazán érdekelte az egész. Kellemetlennek érezte a feladatot, amit az asszony rábízott. Megpróbált mégis eleget tenni a kérésének, s remélte, utána elfelejtheti ezt az egészet.
Kérdően nézett a fiúra.
Az áttessékelte a kissé már kába lányokat a mellékhelyiségbe. A fiúknak intett: üljenek le. Leültek az ágyra, ő pedig a férfi melletti fotelba telepedett.
Kínos csend következett. A férfi nem szólt, fürkészően nézett hol egyikre, hol másikra. Várta a magyarázatot. Szeretett volna már túllenni az egészen.
A fiú cigarettára gyújtott. Szaga erőteljes, kellemetlen...
"Biztosan ez is füves" - gondolta a férfi, és erőt vett magán, hogy végig tudja csinálni a megbízatást. Nem díjazta a kábszereseket. Ő soha nem élt kábítószerrel, nem érdekelte. A jó élet, az igen. De ez... Halványan fanyar mosolyra húzódott a szája egyik sarka. Inkább megvetés volt ebben a fintorszerű
mosolyban. A fiú észrevette, zavartan izgett-mozgott, de a cigarettát nem nyomta el.
Aztán megszólalt, fel sem nézve:
- Amikor otthonról eljöttem, úgy gondoltam, helyesen teszem. Nem akartam anyámat bármibe is belekeverni. Kábszerben utazunk a haverokkal. A környéken minden háztömbben van vevőnk, ismerünk minden zeg-zugot, padlásteret, ahol a srácok nyugodtan belőhetnek vagy szippanthatnak. A névtáblákat szoktuk böngészni, mert van, akit névről kell megkeresni, ha az árut hozzuk neki. Anyámnak bemondtam egy nevet, amit az egyik névtábláról olvastam le. Ennyi. - Elhallgatott. Közben végigégett a rossz szagú cigaretta, végre elnyomta.
A férfi felsóhajtott. Felállt. Néhány lépést tett az ajtó felé. A fiú felnézett rá, bizonytalanul, mint aki nem tudja, most mi következik.
A férfi egyetlen kérdést tett fel csupán:
- Mit mondjak az édesanyádnak, most hol laksz? -
- Hááát... - nyújtotta a szót amaz. - Most éppen a barátnőmnél lakom, de oda nem menetünk mindnyájan, a ház előkelő, a szülők pedig nem tűrnék meg a haverokat - mondta. - Anyámnak erről egy szót se - intett félkörben a szobára. - Mondja neki azt, hogy nem sikerült kiderítenie, hol lakom. -
- Az nem lesz jó. Mostantól nálam laksz - jelentette ki határozottan a férfi, és intett a fiúnak: kövesse.
A fiú tétován nézett a társaira, de végül ráállt és intett nekik, vette a kabátját, majd a férfi után indult.
Ő maga sem értette, miért megy a férfival. Nem értette, miért érzi úgy, mintha az apja lenne ez a fickó. Pedig az apja már... elment..., és ha élne is, soha nem lenne ilyen határozott, ellentmondást nem tűrő, tekintélyt parancsoló...
A fiú magának is alig merte bevallani, imponált neki ez a fellépés. Régi idők érzése bukkant fel benne egy pillanatra, és felmelegítette a szívét. "Ha ilyen lett volna az apám valaha is, soha nem hagytam volna el anyát" gondolta, miközben kilépett a bejáraton a férfi mögött a sötét éjszakába.
-----
Amikor a fiúk magukhoz tértek, behívták a lányokat a szobába, és megbeszélték, mitévők legyenek mostmár, hisz számolniuk kellett azzal, hogy a fiú nem tér vissza hozzájuk, nem fognak többé közös üzleteket véghezvinni... Úgy döntöttek, mindenki hazamegy egyelőre, a történtekről nem beszélnek senkinek, és az "üzletelés" is jobb, ha szünetel. Hogy ezt mennyire fogják tolerálni "odafönt", arról fogalmuk se volt, csak remélni tudták, hogy nem lesz gond. Saját ellátásukra megtartják a náluk lévő készletet, a pénzt odaadják, de új árut már nem vételeznek, és azt fogják mondani, bedugult a piac, új helyet kell keresni, és ez eltarthat egy ideig.
Remélték, beveszik a mesét "amazok", és megússzák ennyivel. Közben megpróbálnak olajra lépni, el a városból, s majd lesz valahogy... Amikor ezt ilyen szépen kifundálták, szedelőzködtek, s elindultak a hotelből, ki a néptelen utcára.
Lelombozódva bandukoltak egymás mellett a két fiú és a két lány. A történtek és a bizonytalan jövő rossz érzéssel töltötte el, lehangolta őket. A következő utcasarkon elköszöntek egymástól. Szinte mindegyik arra gondolt: lehet, hogy soha többé nem jönnek már össze, talán nem is fognak találkozni. Mindegyik úgy próbálja ezt megúszni, ahogy tudja.
----
Jonathan és a fiú eközben benyitottak a férfi lakásába. A fiút nem lepte meg a kép, valahogyan számított rá, hogy egy legénylakás ilyen szerény mind méretében, mind berendezésében. Azonban, mivel látta, hogy csak egyetlen ágy van a szobában, megkérdezte, hol fog aludni.
Jonathan nem szólt. A rengeteg kacatot, szétdobált ruhaneműt összeszedte, egy fotelba dobta. Kinyitotta a szekrényajtót, elővett egy összecsukható vendégágyat, és szétnyitotta. A fiú fanyalogva nézte, nem nagyon tetszett neki, kényelmesebb élethez volt szokva. A férfi nem törődött vele, hogy a fiúnak mi lehet a véleménye, matracot tett a keretre, tiszta lepedőt terített rá. Majd a szekrény mélyéről egy párnát és egy kopottas pokrócot szedett elő, és azt is odadobta.
A vendégágyat az ő fekhelye mellé állította, és rámutatott:
- Mostantól ez lesz a helyed, mindaddig, amíg meg nem oldjuk a helyzetedet - mondta.
Hogy ezt hogyan értette, nem fejtette ki bővebben. Bevonult a fürdőszobába, és magára húzta az ajtót. A fiú leült az ágya szélére. Kedvetlenül de kíváncsian nézelődött körbe. Belátta: jobb, ha belenyugszik, hogy mostantól itt legyen, neki is és az anyjának is jobb így... A haverok meg... csak haverok, nem igazi jó barátok, akikért az ember tűzbe megy... ismeretségeket akármikor köthet. Csak az "anyag" izgatta, hogy hogyan lesz ezután, hiszen pénzét ennek eladásából szerezte, sőt, ő maga is élvezőjévé vált. Fogalma sem volt, hogy a haverok, akik ottmaradtak a hotelban, hogyan döntöttek ebben a dologban, és olyan nagyon nem is érdekelte, hogy mi lesz velük ezután. Próbálta végiggondolni, miközben várakozott a fürdőre, hogy mitévő legyen. Nem jutott döntésre.
Könnyelműen úgy határozott, majd Jonathan segít kilábalni ebből, ha azt akarja, hogy vele maradjon. "Talán anya is segít"... gondolta egy pillanatra, de aztán elhessegette magától, mert rájött, hogy anyjának mégse mondhatja el, miből is volt neki pénze, miből is adott neki is...
Ledőlt az ágyra, és elnyomta az álom.
Jonathan később betakarta az ócska pléddel, és ő maga is lefeküdt. Feje alá kulcsolta a kezét, nézte a mennyezeti ablakon beszűrődő gyenge fényt, s lassan ő is álomba szenderült.
-----
Másnap Jonathan értesítette a fiú anyját. Az asszony eljött a megbeszélt időben. Találkozásuk nem volt éppen felhőtlen: félszegen álltak egymással szemben, szó alig jött ajkukra. De amikor feloldódtak, sokáig beszélgettek. Jonathan megértően elvonult, a konyhában tett-vett addig. Teltek-múltak az órák. A férfi már végzett minden munkával, türelmetlenül toporgott, végül belesett a résnyire nyitott ajtón. Az asszony már búcsúzott, majd elköszönt. A fiú letörten ült az ágy szélén, amikor a férfi a szobába lépett. Kérdezte, mi baj van. A fiú elmondta, hogy anyja azt szeretné, ha hazaköltözne, de ez lehetetlen, a drog miatt, persze ezt nem mondhatta meg neki egyenesen. Hiszen ha az elosztó megismeri a lakhelyét, az asszonyt is baj érheti... Jonathan nem tudott a dologban tanácsot adni, ezért hallgatott. A nap úgy telt el, hogy nem beszéltek egymással. Este aztán a férfi közölte: a helyzeten változtatni kell, nem maradhat igy örökké. A fiú érdeklődve figyelt. Jonathan elmondta: arra gondolt, hogy csináljanak együtt egy nagyobb balhét, és az abból származó tőkével a fiú és az anyja más városba költözhetne - persze ennek a feltétele, hogy a drog élvezetéről és terjesztéséről le kell mondani, felszámolni az összes kapcsolatot, még akkor is ha az élete forog kockán. Megígérte, hogy segít ebben, megvédelmezi a fiút ha kell, segít abban is, hogy valahol másutt új életet kezdjen.
A fiú beleegyezett, s a következő időszak azzal telt, hogy tervezni kezdték a "nagy balhé"-t.
---
Első lépésként a telefonkönyvből a várostérkép segítségével listát készítettek a számba jöhető bankokról. A listáról mindketten kiválasztottak találomra öt-öt bankot, és elindultak, hogy feltérképezzék a lehetőségeket. Az idő múlásával egyre gyűltek az adatok, s egyetlen bank maradt a listán, ami igazán érdekes lehet ebből a szempontból.
Jonathant egészen elkapta a hév: visszaemlékezett azokra az időkre, amikor olyan sok jó balhét csináltak...
Most nem szabad elszúrni! Most tökéletesen kell sikerülnie! - hajtogatta magában. A fiú meg az anyja jövője a tét! Milyen érdekes: most egy jó célért fog bűnt elkövetni. De emiatt most nem fájt a feje, az aggodalmas gondolatokat rendre elhessegette. Hiszen lenne-e más módja annak, hogy új életet kezdjenek? Aligha. Mindent számba vettek. Nagyon körültekintően jártak el, legalábbis ők azt hiték. Szereztek fegyvereket és alkalmas ruhákat, álarcokat. Kijelölték a napot is, és szereztek járművet, egy furgont. Azt tervezték, hogy a furgonnal a balhé után azonnal a reptér közelébe mennek, leparkolnak, taxival kimennek a repülőtérre, jegyet váltanak és el innen, azonnal... Csak egy valami nem volt még tiszta: az anyját hogyan veszik rá arra, hogy velük menjen. Törték a fejüket, végül egy mentőötletük támadt: az asszonyt rá kell venni, hogy utazzon el előre egy megbeszélt ország fővárosába, s ott várjon rájuk. Meg fogják beszélni az időpontot is, a helyszint is a találkozóra, s ha minden rendben megy, onnan együtt fognak továbbutazni, s a végcél lehet egy harmadik ország eldugott kis városkája, ahol senki nem fogja őket soha többé keresni, új életet kezdhetnek, teljesen újat, felhőtlent...
Nagyon tetszett nekik a terv, és ebben a tudatban tértek nyugovóra.
----
A kijelölt napon aztán minden cuccot bepakoltak egy óriási sporttáskába, majd a szomszéd utcában parkoló furgonba szálltak, és elhajtottak a megbeszélt bankhoz. Kis várakozás után aztán felvették a maszkokat, a ruhájuk alá rejtették a fegyvereket, fogták a sporttáskát és usgyi, be a bejáraton.
Az előtérben elég sok ügyfél várakozott. Lehettek úgy tizenöten is. Kiáltásuk "Fel a kezekkel" pánikot keltett közöttük, néhány nő sikoltozni kezdett, és egy asszony az öt év körüli kisfiát magához szorította, mert a gyerek sírni kezdett.
A bank biztonsági őre akkor jött elő - valószínűleg a mellékhelyiségben tartózkodhatott eddig - és előrántotta fegyverét. Ekkor dörrent a lövés - Jonathan meglepődött. Látta, amint a fiú többször is rálő az őrre, aki összeesett. Jonathan dühös lett, de nem szólt: nem akarta az időt ilyesmivel is húzni: bedobta a pénztárablakon a sporttáskát és fegyverét szó nélkül a pénztáros kisasszonyra szegezte. Az ijedten kezdte pakolni a pénzkötegeket a táskába. Jonathan elégedett volt: tele lett a táska. A nő kiadta az ablakon. Jonathan behúzta a táskán a zippzárat, intett a fiúnak, aki fegyverével sakkban tartotta az ügyfeleket. Sietve elindultak a kijárat felé. Ekkor történt...
Egy másodperc tört része alatt az egyik ügyfél idegei felmondták a szolgálatot, és hisztérikus rohamában eléjük ugrott. A nők felsikoltottak, a kisgyerek ismét sírni kezdett. Jonathan egy pillanatra megtorpant, de aztán nagy lendülettel rohant volna tovább. Látta azonban, hogy a fiú fegyverét a férfi hasához nyomja, és elsüti. Majd az ügyfelek felé fordult, és célzás nélkül, vaktában többször is rájuk lőtt.
Ez már sok volt Jonathannak, nem volt benne a tervben a lövöldözés. Ezért kivégeznek minket - gondolta, és megragadta a fiú csuklóját, elvette fegyverét és az ajtó felé kezdte rángatni. Az asszony a kisgyerekkel volt a legközelebb hozzá. Egy pillantást vetett a gyerekre, s egy másodpercre fojtogató emlékei előtörtek a múlt ködéből. A gyerek óriásira tágult szemében félelem, rettegés, a nő arcát eltorzította a gyermekéért való félelem, aggódás.
Jonathannak hirtelen minden eszébe jutott: gyermekkora, az örökös félelem, a létért való mindennapos küzdés... Gyomra felfordult, szédülni kezdett. Hirtelen elfogta az utálat önnön tette iránt: s amit ez a fiú művelt, attól egyenesen undorodott. De most nem törődhetett érzéseivel, sietniük kellett, ha élve meg akarják úszni ezt.
---
Amikor aztán már a furgonban voltak, egy pofont kevert le a fiúnak, és ő maga ült a volánhoz. A fiú szemei villámokat szórtak, de szólni nem mert: érezte, hogy ezt nagyon elszúrta.
Teljes gázzal mentek a megbeszélt utcáig, ott leparkoltak. Pillanatok alatt átöltöztek, a pénzt két diplomatatáskába tették, fogtak egy taxit és a reptérre mentek. Jegyet váltottak a megbeszélt ország megbeszélt városába, és felszálltak a gépre. Jonathan áldotta az eszét, hogy úgy időzített: a gép indulásáig rövid legyen az idő, csak éppen annyi, hogy már ne legyen a rendőrségnek ideje lezárni a városból kivezető utakat, reptereket. Így nem kellett attól tartani, hogy feltartóztatják őket.
----
Az úton végig, sőt a leszállás után is, végig rossz érzések uralták Jonathan lelkét. A gyerek ott a bankban... a szemében a félelem... saját gyermekkori önmagát látta, s ettől a képtől nem tudott szabadulni.
Egyre jobban eluralkodott rajta az érzés: undort érzett. Önnön múltjától megcsömörlött, s folyton azt kérdezgette magától: hogyan süllyedhetett ide...
A szállodában lifttel mentek fel az előre bérelt emeleti szobáikba. Azaz, amikor a liftből kiszálltak, Jonathan elbúcsúzott a fiútól és elindult a szobája felé, de amikor a fiú mögött becsukódott a szobája ajtaja, visszafordult és a lépcsőn lement a földszintre. A szálló szerencsére elég forgalmas volt, így nem volt nehéz az emberek között észrevétlen távoznia. A szobakulcsot se adta le, a zsebében maradt. Azt bedobta a szálló előtti kukába.
Intett egy taxinak, és kivitette magát a repülőtérre. Jegyet váltott és felszállt a leghamarabb induló gépre, nem érdekelte az sem, hogy éppen hova megy. Egyetlen szempont lebegett előtte: el innen, minél messzebb, önmagától is messze, egy új élet, egy másik, egy tisztább élet felé.
VÉGE
Krimi
Tartalom:
Jonathan egy nagyon szegény ország nagyon szegény családjának sokadik gyermekeként született. Mindig arról álmodozott, hogy valaha gazdag lesz, hogy nem kell éhezniük, hogy nem kell félniük...
Felnőtt, és katona lett. A ranglétrán azonban szegény származása miatt nem juthatott feljebb, ezért egy nap társaival megszökött, át a határon.
Vajon mi lett a további sorsa, szerencse kísérte-e, vagy balszerencse?
JONATHAN
Krimi
Jonathan fél éve szabadult. Nem tudta, mihez kezdjen a rengeteg szabadidejével. Munkát nem kapott sehol, illetve csak elvétve, alkalmanként nyírt néha házaknál füvet, de a csekélyke kereset hamar elfogyott. Segélyt ugyan kapott, de annak is hamar a nyakára hágott: a legjobb italokat és ételeket vette. Úgy gondolta, eleget szűkölködött az elmúlt tíz év alatt, amit börtönben töltött.
Amúgy csendesen éldegélt egy belvárosi ötemeletes bérházban a legfelső szinten, az egyszobás kis manzárdszobában. A tetőbe ferdén vágott üvegablakon reggelente széles sugárban ömlött be a napfény, megvilágítva az amúgy eléggé szegényes berendezést, s a szoba közepén álló ágyban heverésző Jonathant. Erre mindig felébredt: zavarta a fény, de nem annyira, hogy függönyt szereljen fel az ablakra. Talán jó is volt ez így, hiszen az elmúlt években nemigen volt része ilyesmiben.
Minden reggel komótosan felöltözködött, megreggelizett - ha volt mit, - majd nézte a TV délelőtti műsorát. Ebédjét rendszerint maga készítette, bejárónőre nem futotta. Az ebédje mindig valamilyen márkás félkész étel volt, leginkább olasz húsos tészta, utána vörös vagy fehér bor, a legjobb évjárat. Délután munka után járt, este pedig betért kedvenc sörözőjébe a sarkon.
Jonathan általában itt is vacsorázott. A sörözőben mindig lehetett valamilyen különlegességet rendelni. Egyik nap birkasült fehér borban pácolva, másik nap ropogós malacpecsenye, különféle mártásokkal, vagy éppen gombával- sonkával-sajttal, szószokkal és olívával gazdagon hintett pizza különlegesség. Mindez persze nem volt éppen olcsó, de Jonathan önmagától soha nem sajnált semmit. "A legjobbnak a legjobbat" - szokta mondogatni, s ezen általában mindenki jót derült.
Így azonban hamar elfogyott a pénze, s utána leginkább nem tudta, mitévő legyen. A tíz év előtti balhéból nem lett pénz: a rendőrök az utolsó pillanatban kapcsolták le őket... de ez hosszú történet. Sóhajtozva szokott visszaemlékezni rá. Ha akkor minden jól sikerül, most nem kellene ebben a lyukban szorongania, élhetne valahol a tengerparton akár luxusszállodában, vagy saját nyaralójában, s futná a jó életre... Sajnos csak a kellemetlenebb rész, a börtönbüntetés leülése lett az egészből. S ami még rosszabb, hogy a haverok, akikkel a balhét csinálták, egyszerűen leléceltek, amikor szabadultak. Egyet se látott azóta sem.
Hogy mit is kezdjen az életével, maga sem tudta. Alig múlt negyven éves, és mégis úgy érezte, hogy a börtönben aggastyánná öregedett. Megérte? Sokszor kérdezte ezt önmagától.
Végül is persze, hiszen az azelőtti időben sok jó balhé sikeres volt, és bizony dúskált a banda a pénzben, folyt a jó ital, a nők meg csak úgy tapadtak rájuk... amíg tartott a dohány. Aztán mindig jött egy újabb balhé, s még egy és még egy... Azt hitték, sohasem fognak másként élni.
Mindaddig, míg azt a nagy fogást be nem tervezték. Hónapokig készültek rá. Beszereztek tervrajzot, a csatornahálózat rajzát, venniük kellett egy kisbuszt, meg jelmezeket, ruhákat, fegyvereket, eszközöket. S amikor már úgy hitték, minden készen áll, figyelni kezdték a félreeső kis bankot. Ezzel újabb heteket töltöttek el. Megfigyelték a pénzszállítók útvonalát, hogy mikor viszik és hozzák a pénzt, hány őr van a bankban, a szállítók hányan vannak, milyen a gépkocsijuk, satöbbi- satöbbi.
Meghányták-vetették, melyik módszer lenne jobb: az autót kipakolni valahol, vagy a bankba betörni. Eltérő véleményen voltak valahányan, végül amellett döntöttek, hogy a szállítóautót megtámadni mégiscsak egyszerűbb lenne. A menekülés útvonalát is százszor átgondolták: ezerféle ötletet kaptak fel és dobtak félre: csatornában menekülni le a tengerpartig, vagy váltott kocsikkal sikátorokon át a lehető legmesszebb jutni, vagy a pénzt betenni poggyászmegőrzőbe, s a vihar elültével érte menni, vagy repülővel elrepülni Vegasba vagy máshova, akárhova, meghúzni magukat...
Az utolsó nap reggelén, amikor végül utoljára összeültek az egyikük lakásában, arra az elhatározásra jutottak, hogy a pénzt váltott kocsikkal - hamis névvel bérelt kocsikkal - viszik ki a város legforgalmasabb főpályaudvarára, s beteszik négy különböző csomagmegőrző rekeszbe, melynek kulcsait elcserélik egymás között. Nem a bizalom hiánya, csak az átverés kizárása volt itt a fő tényező, s ebben mindannyian egyetértettek. Úgy gondolták, hogy majd amikor már jó pár hónap eltelt az akció végrehajtásától, s nyugalom lesz a téma körül, akkor mennek ki a pályaudvarra a pénzért, külön-külön, s ott találkoznak a megbeszélt időben a restiben, és egy időben veszik ki a pénzt és szállítják haza. Osztozás után pedig ki-ki szedi a sátorfáját, és elpályázik a városból, talán örökre. Így aztán a lebukás veszélye nélkül élhetnek nyugodtan a későbbiekben. Ekképpen elrendezték sorsukat, várták a percet, amikor indulni kell.
Elérkezett a várva várt nap. A banda tagjai - három férfi és egy nő (az egyik haver barátnője, belevaló csaj) - elfoglalták leshelyeiket az útvonalon, különböző helyeken. Úgy volt megbeszélve, hogy amikor az autó elhalad az első megfigyelő mellett, az követi, majd a második megfigyelő is ugyanígy, s végül a két utolsó megfigyelő, akik együtt várnak a négysávos út bejáratánál, elállják a pénzszállító furgon útját. Ekkor csatlakoznak a többiek is, akik a visszautat zárják el, s így az esélyük megnő arra, hogy megszerezzék a zsákmányt.
Az első megfigyelő nem volt más, mint Jonathan. A banktól nem messze parkolt le a járdaszegély mellett. Az ő szerepe volt megfigyelni, hogy mennyi pénz kerül berakodásra. A pénzszállító furgon járó motorral a bank bejáratánál állt. A sofőr nem szállt ki, az utcát figyelte. Az őrök a furgon ajtaját kinyitották, és a rakodás megkezdődött. A hatodik zsákot rakták be éppen, amikor elhaladt mellette egy rendőrautó. Rossz érzése támadt, de úgy gondolta, nem érdemes megváltoztatni emiatt a tervet. Hiszen a rendőrök valószínűleg csak véletlenül járnak erre, gondolta. Csak erre visz az útjuk, ne essünk pánikba - nyugtatgatta magát.
A rendőrautó befordult az egyik utcába, így ő is megnyugodott. Közben a berakodás befejeződött, összesen kilenc zsák került a furgonba. Az őrök is beszálltak a pénz mellé, a sofőr gázt adott és elindultak.
Amikor több száz méter előnyük volt, Jonathan lassan a nyomukba szegődött. Rengeteg piros lámpát kaptak, emiatt félt, hogy valami közbejön és nem tudják végrehajtani a tervüket. A második figyelő is csatlakozott. Már nem volt messze a négysávos út, látni lehetett a töltést, amin futott, s rajta a sok autót. Kiértek a házak közül, itt már nem volt forgalom, csak a sztrádán. Enyhén kanyarodott az út, s látni lehetett, amint a szürke furgonjuk az út mellett a füves árokszélen parkol. Még az elakadásjelzőt is kitették, s egyikük, a nő messziről integetett a pénzszállítónak, hogy álljon meg, segítsen - mintha nem látta volna hogy mi az, s hogy nem állhat meg - .
Amikor a pénzszállító lassítani kezdett, hogy kitérjen, a nő beugrott a kocsiba. Hirtelen gázt adtak, és a szállító elé kanyarodtak, elállva az utat. Amazok rögtön felmérték a helyzetet, és azonnal vissza akartak kanyarodni. Azonban akkor ért oda Jonathan és a másik autó, elállva az utat. A pénzszállító az ároknak hajtott, teljes gázzal, megpróbált áthajtani rajta. Az árok szerencséjükre nem volt mély, igy - bár majdnem felborultak - mégis át tudtak rajta ugrani, s a füves sík területen haladtak tovább, nagy sebességgel, amennyire ez lehetséges volt.
Amikor ezt a banda tagjai észrevették, kiugráltak a kocsikból és tüzet nyitottak a kerekekre. Ki is lőttek kettőt, amitől a furgon felborult. Az őrök kiugráltak hátul, de a sofőrnek nem volt ideje, igy a másik oldalon próbált meg kimászni. Az őrök viszonozták a tüzet, egyenesen Jonathanékra célozva. Egyik társuk megsebesült a combján, a többiek veszettül lövöldöztek, mostmár nem kímélve senkit. Közben futottak egyre közelebb, amennyire ezt a lövések engedték. Már majdnem odaértek, amikor szirénázás harsant a sztrádán: egy rendőrautó közeledett nagy sebességgel, mögötte még vagy másik három.
Valószínűleg a sofőr adta le a drótot CB-n, gondolták, másként nem lehet ilyen gyorsan ideérni. Nem valószínű, hogy ennyien éppen erre jártak, szirénázva - gondolták a bandatagok, és megpróbáltak elmenekülni.
A rendőrautók átvágtak az útszéli árkon, közrefogták a lövöldözőket. Az akció tehát nem sikerült. Senki sem halt meg, de mégis rosszul végződött: mindannyian tíz-tíz évet kaptak, még a női bandatag is. Végig tagadtak, a bíróságnak nem sikerült kideríteni, ki a felbujtó, az értelmi szerző, így egyenlő arányban részesültek a büntetésből. A sebesült társuk egész életére sánta marad, csontot talált el a golyó. Neki végződött a legrosszabbul az egész buli.
Később kiderült, hogy már a megfigyelések alatt kiszúrták őket, és értesítették a rendőröket. A rendőrautó nem véletlenül ment el ott éppen akkor, amikor a pénzt pakolták. Később a mellékutcában várakozott, társai pedig a sztrádán a bekötőúttól nem messze dekkoltak. Vártak rájuk.
Az is kiderült később, hogy a berakodott zsákokban nem pénz volt, hanem értékpapír. Azt pedig szinte lehetetlenség feltűnés nélkül pénzzé tenni.
Hát ennyit a nagy balhéról - kesergett Jonathan, s rosszkedvűen forgatta kezében a poharat, mint mindannyiszor, ha eszébe jutott az eset.
Még akkor eltökélte magában, hogy soha többé. Hogy rendes útra tér, új életet kezd, ha kiszabadul. Igen ám, de jó munkát nem kap sehol, úgyhogy igen nehéz a tervét valóra váltania.
Itt senki nem tudja róla, hogy miféle életet élt. Nem beszél senkivel, csak magában iszogat esténként.
A múltját nem ismerik. Nem is szívesen beszélne róla. Valamikor kommandós volt, elit csapatban, sok-sok bevetéssel a háta mögött. És ott tényleg ő volt a legjobb. A parancsot gondolkodás nélkül teljesíteni, még a leglehetetlenebb helyzetből is győztesen jönni ki, s nem kímélni az életet, senkiét, még a sajátját sem...
Harcedzett múltja csak arcán látszott: arckifejezése keményebb volt a szokásosnál. Szúrós tekintete elriasztotta a beszélgetni vágyókat. Így asztaltársasága nemigen akadt, de nem is vágyott rá. Szikár alakja nem mutatott rendkívüli erőt: nem voltak óriási izmai, de erős volt, s akarata még ennél is erősebb, kitartása pedig egyenesen csodálatra méltó. Ez a tulajdonsága az évek múlásával kissé megkopott: a börtönben töltött tíz év bizony éreztette hatását. Ezt önmagának is alig ismerte be, de ahogy múlt az idő, kénytelen-kelletlen elfogadta ezt a tényállást is, mint ahogyan el kellett fogadnia a szűkös életmódot...
-----
Mint mindig, egyik este is az ivóban a régmúlt időkről merengett, s iszogatta aznapi utolsó pohárka italát. Eszébe jutott gyermekkora, a kicsiny falu, ahol éltek nagy szegénységben.
Felderengett a múlt, anyja és testvérei beesett, beteges, sápadt arca, apja sok munkától kérges tenyere, alig hajló ujjai, amivel alig tudott simogatni... Felrémlett előtte, hányszor bújtak össze rettegve a kopott kalyiba sarkában, ahányszor csak harci bombázók hangját hallották a távolban... Az ország, ahol született, nem ilyen gazdag, mint ez itt. Még ma sem.
Ott nincsenek égbe szökő felhőkarcolók, olajfúró tornyok, sztrádák, csillogó-villogó üzletek... nincsenek luxusvillák, gazdag városnegyedek. Még ma is bivallyal szántják a köves, kavicsos domboldalakat, a silány talaj alig terem valamit, eső alig esik, s a kicsiny veteményest öntözni kell, ha a családnak enni kéne adni... Néhány baromfin kívül általában nemigen van háziállat, és erdő is csak a tartomány egyetlen, keskenyke folyója mellett található. A folyónál élők régen valamivel jobban éltek, de a duzzasztómű megépítésével ez is a múlté lett. Az áram kellett a fővárosnak, de mivel az messze van, alig-alig van olyan hét, hogy ne lenne több napos áramkimaradás, a rossz körülmények, a nem megfelelő berendezés, a nem szakértő karbantartás miatt. Az ezekre fordítható pénz annyira szűkös, hogy a város nemigen különbözik a falvaktól, alig van szilárd burkolatú útja, komfort nélküliek a házak is, csupán a közhivatalok dicsekedhetnek némi komforttal... És a por, a mindent beborító, ellepő por, amely észrevehetetlenül, állandóan szállong, nyomot hagyva mindenen: ételen, emberen, a sivár növényzeten, az állatokon... Lehet ezt elfelejteni?
Ő pedig... eredetileg nem is Jomathannak született... Az igazi neve... nem, az nem érdekes. A Johathan nevet már ebben az országban vette fel, mert a valódi nevét senki sem tudta rendesen kimondani... és hosszú is volt a neve, ő pedig unta már a magyarázatokat... Ezért vette fel a Jonathan nevet, s hozzá egy rövid vezetéknevet, egy mindennaposat, szokványosat... Bár arcberendezése és bőre színe elárulta, hogy nem itteni születésű... Azonban ebben a fura országban ezzel nem törődtek az emberek. Később rájött, miért: sok olyan emberrel találkozott, akik hasonlóan hozzá, nem itt születtek... Hát igen. Az új név felvételével kicsit úgy érezte, mintha megtagadná származását, de mit tehetett?...
A visszaemlékezés mindig felkavarta a lelkét, a régóta szunnyadó lelkiismeretét. Bár régebben igyekezett pénzzel támogatni az otthoniakat, mostanában ugye, ez már nem megy... Rossz érzés ez, bizony...
Emlékszik, régen, még odahaza, a hosszúra nyúlt háború végére testvérei közül alig néhányan maradtak életben.... Apja eltűnt a bombázásokban, anyja tüdővészben meghalt, és ő testvéreivel a fővárosba menekült. Ott egy pópa fogadta be őket szegényes templomába, ahol már amúgyis igen sok árván maradt gyermeket szállásolt el. Rossz rongyokon feküdtek a templom falai mentén, ahol megült a rossz szag, és a gyereksírás. A pópa a város lakóit látogatta adományért, hogy enni tudjon adni ezeknek a szegény kisgyerekeknek.
De a város lakóinak is alig volt mit enniük, így az adományok is igen szegényesek voltak. Így éldegéltek napról-napra, hétről-hétre, s lassanként elfogytak a gyerekek. Kit betegség vitt el, kit pedig "örökbe fogadott" egy-egy család a saját
elveszett, meghalt gyermeke helyett. Ő testvéreivel a pópánál maradt, és a szertartásokon segédkeztek az idős embernek. Ha kellett, kitakarították a templomot, segítettek az ételek főzésénél, tűzifát kerítettek, vagy a piacra jártak. Nem ritkán koldulniuk kellett, hogy legyen mit enniük. Nem pénzt kaptak ilyenkor - nem volt pénzük az embereknek - hanem egy-egy gyümölcsöt vagy zöldségfélét, nagyritkán baromfit, amit boldog örömmel vittek "haza".
Lassan teltek az évek, de végül mindannyian felnőttek. A sok viszontagság közepette is megmaradtak egymás mellett. A pópa időközben megbetegedett, és Jonathan egyik testvére vette át a helyét, megtanulva mindent, amit csak lehetett. A lánytestvérek férjhez mentek, s bár szegényen, de boldogan éltek új családjukkal. Jonathan katona szeretett volna lenni. Elment tehát az elöljáróságra, hogy megtudakolja, hogyan lehetne a tartomány katonája. Azt a tanácsot kapta, hogy a sok-sok mérföldre lévő tartományi laktanyát keresse fel, ahol a katonai kiképzés jelenleg is folyik.
Az országnak nincsen ma sem vasútvonala, személyautó alig alig van, néha, a hét bizonyos napjain van csupán buszközlekedés egyik várostól a másikig, ami mindig zsúfolásig megtelik, már előre elkelnek a jegyek, ezért igen nehéz feljutni rá. Ő mégis valahogy megszerzett annyit, hogy elutazhasson, és amikor elérkezett a várva-várt utazás napja, szomorúan, de ugyanakkor izgalommal búcsúzott el testvéreitől. Hiszen lehet, hogy soha nem tud ide visszatérni, lehet, ogy soha többé nem láthatják egymást... Az asszonyok sírtak, a férfiak erősen megszorították a kezét, megölelték, s titkolták a szemükbe szökő könnyeket...
Megérkezett a busz. A messziről jött emberek a hosszú utazás miatt sajgó csontjaikat egyengetve leszálltak róla, s ő máris ott termett. Beszállt és befurakodott a sofőr mögötti ülőhelyre, s eltökélte, le nem száll onnan, amíg meg nem érkezik a messzi városba.
Testvérei és ismerősei hosszasan integettek a busz után, de ő nem nézett vissza. Babonából. Félt, hogy ha visszanéz, fájó szíve, a testvéri szeretet azt parancsolja: ne menjen el.
-----
Az út nagyon hosszú volt. Aztán végre, sok-sok órahosszai utazás után megállt a busz. Azt hitte, nem tud felállni, annyira elzsibbadtak a lábai. Szédült. Talán az izgalom - nyugtatgatta magát, s leszállás után azonnal megkereste a helyőrséget és jelentkezett.
Kegyetlen volt a katonaélet, kemény, nehéz és szigorú. Sokat kellett tanulnia, mire mindent elsajátított. De néhány hónap után eldöntötte magában: mindent megtesz, hogy a ranglétrán feljebb kerüljön. Kiváló katona akart lenni, tiszt, a lehető legtöbb, amit egy ilyen szegény sorból származó fiatalember csak elérhet.
Telt-múlt az idő, és Jonathan keserűen vette tudomásul: bizony neki itt nem terem babér, hiába minden. Haragudott magára, a parancsnokaira, az egész világra: úgy érezte, lehetetlen, amire vállalkozott.
Ha néha alkalma nyílt rá, szívesen hallgatta a társai fecsegését, vagy a pihenőszobában lévő egyetlen rádiót. Ezekből azt szűrte le, hogy más országokban jobb lehet az élet, mint itt. Ahogy egyre kevésbé hitt már célja elérésében, egyre inkább megérlelődött benne: el innen, ebből a szegény országból, máshol szerencsét próbálni mindenáron. Néhány társa hasonlóképpen gondolkodott, ezért beszélgetéseik alkalmával gyakran terelődött a szó arra, hogyan lehetne innen "meglépni". Többen is azt hallották - mint mondták - hogy egy távoli, nagyon távoli gazdag idegen ország tárt karokkal várja az idegeneket. Eleinte kételkedett benne, hogy ez igaz lehet, de minél többször beszéltek erről, annál inkább beleélte magát, hagyta magát sodortatni a szép, csodás gondolatokkal. A mesebeli idegen föld, a jobb élet reménye egyre sürgetőbben hívogatta gondolatban.
Kimenőik alkalmával ismeretségeket kötöttek a sivár szórakozóhelyek kereskedőivel, akik el tudták mondani nekik, merre kell indulni a határ felé. Egyszer elérkezett az alkalom: a nyári száraz időszak alatt hosszabb szabadságot kaptak vagy ötvenen, s Jonathan is köztük volt barátaival. Útirányuk nem hazafelé vitt hát, hanem a határ felé. Eleinte lovas szekéren, majd gyalog a sziklás dombok között, úttalan utakon, a nagy hőség miatt keservesen, lassan előrehaladva jutottak el a határ menti városkába. Ott egy városszéli vályogkunyhóban némi pénzért civil ruhát, ennivalót szereztek, s egy alvással, pihenéssel töltött nap után, késő éjjel útnak indultak Jonathan és két társa a szép remények - ámde bizonytalan jövő - és a távoli idegen ország felé.
---
A hivatalos határátkelőt biztosan fegyveresek őrzik. De ők nem ott akartak átmenni, hiszen érvényes úti papírjuk nem volt. Szökniük kell.
A városkából kifelé haladtak. Sokáig mentek. Úgy érezték, eléggé eltávolodtak, mert nem látszott már se fény, se házak.
A határt nem jelölte semmi: mindenütt egyforma sziklás dombok, homok, por. Bokor- vagy fa nélküli táj, amerre a szem elláthatott.
Mentek-mentek, már úgy érezték, hogy kimennek a világból, az egyforma barátságtalan táj és a csillagtalan, sötét éjszakai égbolt semmilyen támpontot nem adott. Fáradni kezdtek. Képzeletükben már szinte csak körbe-körbe mentek, nem érezték, hogy haladnának.
Aztán egyszerre csak keleten meghasadt a látóhatár széle, és halovány rózsaszín keskeny csík jelezte az új nap jöttét. Lelkükben újra felerősödött a remény, s újult erővel gyorsítottak lépteiken. Közel-távol semmilyen települést nem láttak, csak mentek-mentek, előre, rendületlenül.
Amikor a nap delelőn állt és olyan forrón sütött, hogy lábbelijük talpán át is érezték a talaj forróságát, kerestek egy nagyobb sziklatömböt, melynek árnyékába letelepedtek és megpihentek, s ettek néhány falást.
Megegyeztek abban, hogy megvárják az estét, s csak a hűvös beálltával folytatják útjukat az idegen ország belseje felé.
Szerencséjük volt: az idegen ország városait sikerült elkerülniük, és a kis falvak lakói maradék pénzükért cserébe mindig ellátták őket ruhával, takaróval és élelemmel. Őrjárattal egyetlen egyszer sem találkoztak, szerencsére. A kietlen tájon nem volt mit őrizni, értéktelen, sivár, terméketlen: ez itt csak a szél és a homokviharok hazája.
Sok-sok napi bolyongás után - mely alatt mindig tartották a tervezett irányt - elérkeztek a tengerpartra. A sziklás tengerpart nem ígért semmilyen átkelési lehetőséget, kikötő közel-távolban nem látszott, s ekkor ismét úgy érezték, útjuknak vége, nem tudnak tovább menni. A part mentén haladtak a sziklák takarásában, lábukat néha megmártották a hűs tengervízben, meg is mártóztak benne, s felfrissülve folytatták útjukat.
Egyik reggel megpillantottak a vízen a távolban egy halászbárkát, és megpróbáltak jelt adni neki. Addig integettek ingüket lengetve, amíg az észre nem vette őket, s a part felé lavírozott. Amikor a közelbe ért, mindhárman begázoltak a vízbe, és úszva igyekeztek a hajóhoz. Felkapaszkodtak a kötélzeten, a fedélzeten leroskadtak a fáradtságtól. Amikor kifújták magukat, kézzel-lábbal mutogatva próbálták elmagyarázni, mi a szándékuk. A halász nem értette a nyelvüket, de végül sikerült vele megértetni, hogy mit szeretnének: átkelni a nagy vízen.
A halász csak a fejét rázta: itt nagyon széles a nagy víz, ilyen kicsi hajóval nem tudna átkelni rajta. De megértette velük, hogy elviszi őket egy kikötőbe, ahol nagyobb hajóra szállhatnak, amivel átjuthatnak az óceánon.
Bár eleinte ódzkodtak ettől, mert nem akartak lakott területre menni, de végül belátták: nincs más választásuk, ha nem akarnak ebben az országban letelepedni, meg kell fogadniuk a halász tanácsát. Beleegyeztek hát, és az elvitte őket egy távolabbi kikötőhöz, s itt kitette őket a partra. Már nem volt semmijük, amit odaadhattak volna neki. Egyikük nyakában vékonyka láncon kis medált hordott. Azt vette le, és a halásznak nyújtotta. Eleinte nem akarta elfogadni, de végül mégis ráállt, és a nyakába tette. Örült a szép holminak - ő is szegény volt.
A kikötő jól látszott a távolban. A halász elbúcsúzott, majd kis hajójával tovatűnt a szürkületben. Ők pedig elindultak megkeresni a megfelelő hajót - azt, ahol remélhetőleg nem kérnek papírokat, ahol munkáért ellátást is kapnak. Vagy potyautasként kell meghúzniuk magukat.
A kikötő szélén több olyan rozzant hajó, bárka is vesztegelt, amikről azt gondolná az ember: már nem kelnek többé útra. A rakparton felhalmozott bálák, ládák mögé félrehúzódtak, s várták, hátha valaki lejön vagy felmegy valamelyik hajóra, akivel beszélni lehetne. Szerencséjük volt, az egyik hajó pallójához két ember közeledett beszélgetve, dudolászva. Ruhájuk alapján nem tudták megállapítani, vajon matrózok-e vagy esetleg tisztek, de úgy gondolták, próba-szerencse, s csendben odaléptek hozzájuk. Azok kissé meghökkentek, de ezek a szájukra tett mutatóujjukkal jelezték: csendben kell lenni, mert nincs minden rendben. Mutogatással megértették, hogy fel szeretnének jutni a hajóra, de nincsenek papírjaik. A két matróz karonfogta őket és felvezette a hídon a hajóra. Ott levezették őket a hajófenékbe, a kazánokhoz, és mutatták: várjanak, majd elmentek. Nemsokára megjelent egy robusztus ember, vélhetően a kapitány, és neki is mutogatással elmagyarázták a helyzetet. Amaz a tenyerét tartotta az orruk elé: bizonyára azt jelezte, mennyit fizetnek, ha ő vállalja a kockázatot, s iratok nélkül elviszi őket.
Kifordított tenyerüket mutatták: nincs semmijük. A kapitány fancsali képet vágott, de aztán mégis beleegyezett és a tenyerükbe csapott, jelezve, hogy minden rendben, és vállalja, hogy átjuttatja őket a túlsó partra. A kazánokra mutatott: dolgozniuk kell cserébe! Ők bólintottak, hogy megértették. Aztán a kapitány a sarokba mutatott, ahol zsákok, bálák, rongyok voltak halomba dobálva: az lesz a hálóhelyük - majd felment a lépcsőn, magukra hagyva őket. Ők pedig a sarokban leheveredtek, és mély álomba merültek. Arra sem ébredtek fel, hogy az éjszaka folyamán az ócska gőzös felszedte a horgonyt, és elindult.
----
A "partraszállás" simán ment, mert partközelbe érve még a kikötőtől távol a vízbe ereszkedtek és kievickéltek a partra. Itt a partot buja növényzet, bokrok és fák, dús fű borította. Furcsa volt ez pusztasághoz szokott szemüknek. Milyen gazdagsága ez a természetnek! Itt biztosan a földművesek is nagyon gazdagok lehetnek, hiszen itt minden megterem a jó földben! Milyen szerencsések az itt élők! - gondolták irigykedve. A haladás nehéz volt a sűrű növényzetben, de nem bánták, egyáltalán nem bánták. Szívük megtelt reménnyel a dús, termékeny föld láttán. Több napi bolyongás után egy dombhajlatban kisebb csoport apró házra leltek, ahol az emberek szívesen befogadták, megetették őket és szállást is adtak. Furcsa nyelven beszéltek, nem is értették meg egymást, de ők mutogattak kézzel-lábbal, és így sikerült velük valamiféle kapcsolatot teremteni.
Az itteni emberek kedvesek voltak, nevetősek. Ez érthető is - állapították meg magukban - hiszen a dús legelőkön kövér marhák legelésztek, az aprócska házak körül baromfik kapirgáltak, és a gyerekek falkában nyargalásztak az utcán tarka-barka kutyák kíséretében. A férfiak a falu közepén bővizű kút melletti óriási öblös vályúnál itatták barmaikat, az asszonyok korsókban, favödrökben vizet cipeltek a kútról. Jonathanék mindent jól megnéztek, s arra gondoltak: milyen más itt az élet, mint az ő országukban! Szívesen letelepednénk itt - mondták egymásnak.
Végül mégis másként döntöttek: másnap nagy hálálkodások közepette elindultak az ország belseje felé.
------
Az úttalan erdőkben, dús lombú fák hűvösében jólesett a járás: ismeretlen állatok és növények között haladtak, jó tempóban. Amikor elfáradtak, lepihentek a buja fűben, s elővették a falusiaktól kapott elemózsiát: sajtot, kenyeret és kulacsból hűs vizet is kortyoltak hozzá. Nem volt bennük félelem. Nem ismerték az itteni viszonyokat, nem tudták, van-e vagy nincs a sűrű erdőkben veszedelmes vad, amitől tartaniuk kellene... Nem is gondoltak rá.
Végre, több napi menetelés után kiértek az erdőből. Füves síkság terült el előttük, ameddig csak a szem ellát: távolabb nagyszámú marhacsorda legelészett, lovas emberek kerülgették a csordát ostoraikat pattogtatva. Ők megálltak és csak nézték a kövér barmokat, s képzeletükben összehasonlították őket az odahagyott sovány, horpadt oldalú kis teheneikkel...
Az egyik lovas ember észrevette őket és odavágtatott. Kérdezett valamit, de amikor látta: idegenekkel van dolga, intett, hogy kövessék. Jonathanék összenéztek: jó lesz ez? De végül ráálltak és elindultak a lovas után.
Néhány mérföldnyire lévő farmra értek, ahol egy szobába vezették őket. Megmutatták a fürdőt - itt az is volt - majd mutatták: pihenjenek le. Másnap reggel egy sötét bőrű idősebb asszony kopogtatott a szobaajtón. Egy tálcán sokféle ételt hozott, letette a szoba közepén álló asztalra, és csendben kiment.
Jóízűen falatoztak: szinte minden elfogyott. Ettől jókedvük kerekedett, vidáman beszélgettek. Később az a férfi, aki a farmra vezette őket előző nap, karjára vetett kezeslábas ruhaneműkkel, másik kezében csizmákkal érkezett. Mutatta: vegyék fel. Belebújtak a tiszta ruhákba, lábukra húzták a csizmákat. A férfi türelmesen várta, hogy elkészüljenek. Amikor végeztek az öltözéssel, intett, hogy kövessék.
Átvezette őket a tágas udvaron, egy óriási pajtaszerű nyitott marhaistállóba. Itt a sarokba támasztott sokféle szerszámra, majd a földet vastagon borító trágyás szalmára mutatott, megértetve velük: ezt kell kihordaniuk. Odahozott egy nagyméretű talicskát is, és a pajta mellett nem messzire lévő trágyarakásra mutatott, jelezve, hogy oda kell hordaniuk, amit felszednek. Aztán a férfi intett és elment.
Délre elkészültek a munkával. Akkor megint jött a férfi és visszakísérte őket a házhoz. Jelezte, hogy ruháikat és lábbelijüket ne vigyék be a szobába, hagyják az ajtó mellett kívül elhelyezett fogasnál. Megértették és úgy is cselekedtek.
Ismét meg kellett tisztálkodniuk. Nemsokára tálcán ebédet kaptak: forró levest tele húsdarabkákkal és zöldségekkel, hozzá puha kenyeret. Jóllaktak istenesen, s végigdőltek az ágyakon. Ilyen bőséges eledel nemigen jutott még osztályrészükül sehol sem, akármerre is jártak eddig.
Benne jártak már a délutánban, amikor a férfi újra megjelent: elegánsan volt öltözve, jól szabott zakója szépen állt termetén. Nagy karimájú kalapja árnyékot vetett arcára. Világoskék szeme vidáman csillogott. Intett: kövessék.
Az udvaron dzsip állt járó motorral. Mutatta: szálljanak fel hátra. Ők összenéztek: nem tudták, menjenek-e. Bizonytalanságukat látva a férfi mosolyogva, bátorítóan intett. Felszálltak hát: lesz, ami lesz.
A farmról jó minőségű, betonozott út vezetett messze a láthatár széle felé. Nem látszott a környéken város vagy más lakott település, Jonathanék el sem tudták képzelni, hová viszik őket.
Az út nyílegyenesen robogott a füves mezőkön át, az út mellett öles fák hajladoztak a szélben. Már jó ideje robogott velük a dzsip, amikor végre feltűnt a távolban a város. Égbe nyúló házak, füstölgő, óriási gyárkémények, hihetetlen méretű épületek sorakoztak az út mentén. Az út mellett kövezett járdákon elegáns emberek színes tömege nyüzsgött, az utcákon sok-sok gyors autó robogott, tömött buszok sűrűn követték egymást. Jelzőlámpák villóztak az utcák kereszteződésénél, megálljt vagy éppen indulást parancsolva a járműveknek és
gyalogosoknak. Jonathanék csak bámultak. Bámulták a színes kirakatokat, reklámfényeket, gyakorta egymásra néztek.
Végül a dzsip egy park közepén álló piros téglás épületkolosszus előtt fékezett és beállt a parkolóba. A férfi kiszállt és intett nekik is: kövessék. Jonathanék bizonytalankodva követték az épületbe: nem tudták, nem rendőrség kezére adják-e most őket. Mi lesz most? - rémüldöztek.
Vonakodva mentek a férfi nyomában. Az épületben egy szobába vezették őket, ahol sok hasonló embert láttak, mint ők, akik kis csoportokban, a nyolc-tíz íróasztal előtt ültek, az íróasztalok mögött egyenruhás férfiak és nők papírra írogattak és kérdezgették az előttük ülőket.
Egy ilyen íróasztalhoz vezették őket is. Itt az őket kísérő férfi néhány szót váltott az egyenruhással, majd kiment. Az egyenruhás - legnagyobb meglepetésükre - saját anyanyelvükön szólt hozzájuk. Pillanatnyi csend után válaszoltak. El kellett mondaniuk, honnan és hogyan érkeztek, mi a szándékuk, mihez értenek, mik a terveik, milyen papírokkal rendelkeznek.
Nevüket, családi állapotukat, életkorukat mind-mind feljegyezték. Ők elmondták, hogy katonák voltak, de megszöktek a jobb élet reményében, és ha lehet, akkor itt is szeretnének maradni, katonai kiképzést kapni és katonai pályán szeretnének maradni, érvényesülni. Az egyenruhás meghallgatta őket, közben jegyzetelt. Végül megkérte őket, hogy a folyosón várakozzanak.
A férfi itt várta őket. Bátorítóan mosolygott. Hosszas várakozás után nevükön szólították őket egy másik szobába. Itt igazolványt kaptak: minden adatuk szerepelt rajta. Aztán volt egy fehér papírlap is, amin az állt: ideiglenes munkavállalási engedély, és egy hónapi időtartam volt rábélyegezve. Volt ott még két kisebb papír is. Az egyiken az állt, hogy a menekültügyi főbiztosságon kell jelentkezniük másnap reggel, ahol a menekültstátusukat kérhetik, a másik papíron pedig az állt, hogy ha a menekültstásust megkapják, akkor az állam egyik nagyvárosában lévő katonai helyőrségénél kell záros határidőn belül jelentkezniük, hogy katonai állományba vegyék őket.
Amikor a kezükbe vették ezeket az iratokat, azt sem tudták, hogy sírjanak-e, vagy nevessenek. Szemükbe könny szökött, s megölelték egymást. A férfi felállt és mosolyogva nézte őket. Ők hozzáfordultak és őt is megölelték. Nem tiltakozott, csak mosolygott rendületlenül. Végül beszálltak a dzsipbe és az visszafuvarozta őket a farmra.
Másnap elvitték őket a terepjáróval a menekültügyi hivatalba, ahol szintén saját anyanyelvükön beszélhettek a hivatalnokkal tolmács segítségével. Elmesélték a sorsukat, a menekülésük történetét, és tervüket a katonai pályáról.
Itt megkapták a szükséges iratokat, ami ideiglenes engedély volt csupán, a végleges írásokra sokat kell még várniuk. De így is határtalanul boldogok voltak. Örömmel vetették bele magukat a farmon a munkába: bármit kellett elvégezniük, örömmel tették. Hálájukat nem tudták eléggé kifejezni, csak a munkájukkal, amit szorgalmasan mindig elvégeztek. Megszokták az itteni embereket, viselkedésüket, életmódjukat, az állatok ellátásának módját, amely lényegesen különbözött attól, ahogyan ők otthon csinálták. Általában minden nagyon különbözött attól, amit otthagytak. Néha elfogta őket a honvágy azok után, akik otthon maradtak, de örültek is, hiszen a reményük megvolt a jobb életre, a felívelő katonai pályára.
--------
--------
Jonathan a bárban poharát forgatva emlékezett. Szívesen gondolt ezekre az időkre, hiszen akkor még tele volt reménnyel, társai szintúgy. Amikor aztán kezükben volt minden szükséges irat és jelentkeztek a katonai intézményben, a szívükben az öröm és a reménység az egekig szárnyalt.
De a kiképzés hosszú és nagyon kemény volt: bizony minden akaraterejükre, kitartásukra szükség volt, hogy végigcsinálják. Sokkal keményebb volt ez, mint odahaza, pedig ott mostohább körülmények között éltek. Mégis...
Amikor aztán a kötelező szakasz után a kommandósokhoz, az elit alakulathoz kérték magukat, tapasztalhatták, hogy ez még sokkal embert próbálóbb, mint az előző volt. De már nem bánták, hiszen a kiképzés után olyan bevetéseken is részt vehettek, ahol megmutathatták tudásukat, és rengeteg kitüntetést kaptak.
A zsold elég szép summa volt, szépen gyarapodott a félretett pénzecskéjük, sőt, haza is tudtak küldeni övéiknek. Jonathan inkább csak a mának élt és nem vásárolt jó autót vagy szép házat, míg társai a bázishoz közel vásároltak maguknak lakást, az egyik egy felhőkarcoló negyvenedik emeletén, a másik egy kertes kis házat a külvárosban. Egyik társa megnősült és egy nagyon szép, nyúlánk indián származású lányt vett feleségül, azóta már született is egy kislányuk. A feleség családja népes, soha nincsenek egyedül, valaki mindig látogatóban van náluk. A család befogadta, szeretik és tisztelik, és ő is szereti őket. Imádja a kislányát és a feleségét, nagyon jól megvannak. Másik társa egyedül él, márkás autója van és furikázza az éjszakai pillangókat rajta, mulatozással tölti a szabadidejét. Jól érzi magát a bőrében, sok barátra tett szert és már nemigen gondol a hátrahagyott szegény évekre. Néha küld haza nagyobb összeget, úgy gondolja, ezzel letudja a rokoni szálakat.
---
Jonathan merengve bámulta a poharat, s szomorkásan gondolt rá: hol vannak már azok a szép idők? Ővele csak egy gond volt: nem érezte már jól magát társai társaságában. Az egyiknél a család, a másiknál a léha élet... Nem az ő stílusa. Igy aztán sokszor egyedül ült be egy-egy szórakozóhelyre, s magányosan iszogatott vagy folyóiratokat böngészett. A laktanya volt az otthona, nem kellett neki se szálloda, se magánlakás, jól érezte magát a kötöttségben, nem kívánkozott máshová. Családra sem vágyott, még nem. Így alakult, hogy egyik éjjeli bárban egy társaság ült oda hozzá és megszólították. Látták rajta a terepszínű ruhát és gondolták, tudnák használni az ő felkészültségét. Hogy mire, az hamarosan kiderült.
--------
Jonathan megbotránkozott és otthagyta őket. De csak motoszkált benne a tenni akarás, a "ki ha én nem" gondolat, a "meg tudom én azt úgy csinálni hogy ne kapjanak el", mert ugye világos, hogy a társaság balhéba akarta belerángatni, nem is akármilyenbe: ékszerbolti rablásba. Nagy pénzt ígértek, ha beszáll, de neki nem volt pénzre szüksége, inkább csak a kaland vonzotta. Így lett tehát bandatag. A rablás sikerült, de ő nem kért belőle részt, a kellemes bizsergés, ami átjárta, az izgalom, az volt az ő fizetsége. De felettesei valahogyan megtudták, és felszólították: hagyja el a hadsereg kötelékét önszántából és akkor nem tesznek ellene feljelentést.
A lejtőn nem volt megállás. Egymást követték a kisebb-nagyobb rablások, betörések. Mivel elveszítette a biztos megélhetést nyújtó munkáját a seregnél, ezért bizony keményen kiharcolta részét minden zsákmányból, mert égető szüksége lett a pénzre. Tartaléka is fogytán-fogyott, az évek alatt félretett pénz
erősen megcsappant.
És akkor jött a "nagy balhé", legalábbis ők így nevezték egymás között a kitervelt bankrablást. Ami olyan balul sült el. Ami miatt most itt tart. Ami miatt befellegzett a szabad életnek, hiszen mostmár büntetett, úgymond: priuszos. Ha elkapják, súlyosabb büntetést sóznak a nyakába, mintha nem ült volna még. Bizony-bizony, vége a gondtalan életnek - sóhajtott, gondolataiba mélyedve.
--------
Merengéséből most hangos beszéd, nevetés riasztotta fel. Az ajtón egy öttagú társaság jött be hangoskodva. A társaságban két fiatal nő is volt, egyébként mindegyikük eléggé illuminált állapotban volt.
A társaság a pulthoz telepedett, az egyik lány éppen Jonathan mellé ült, feléje fordult és mosolygott. Italt rendeltek és ittak. A lányok vihorásztak, a férfiak hangosan beszélgettek, eléggé feltűnőek voltak. Később elvonultak egy asztalhoz, és újabb italokat rendeltek.
Jonathan megnézte a lányokat: alig lehetnek tizenöt-tizenhat évesek, erősen kifestve és kiöltözve. Látszott rajtuk a foglalkozásuk, ami - zsenge korukat tekintve - kicsit meg is botránkoztatta Jonathant. Csak nézte a lányokat elgondolkozva, és a hazájában élő fiatal lányokra gondolt. Mennyivel mások itt a lányok! Szabadabbak, szabadosabbak, nem köti őket semmiféle tradíció, azt teszik, amihez éppen kedvük van, éjjel is az utcán lehetnek... Nem úgy, mint övéi. Náluk szigorúak az apák, nem engedik a lányaikat ennyire szabadon, este már sehova nem mehetnek kíséret nélkül, és a kislányokat már gyerekkorukban odaígérik a kérőnek. Az apák döntenek a sorsukról.
Két család egyezségén dől el, hogy kihez kell férjhez menniük, amikor elérik a tizenhat évet... Ezek itt aligha fognak valaha is férjhez menni - gondolta Jonathan. Kinek kellenének feleségnek? Pedig a bőrük még hamvas, mosolyuk egészséges, de amit tesznek... ó, a férfiak, úgy látszik, mindig mindenütt egyformák... Ha nem ilyenek lennénk, nem lenne utcalány sem - gondolta Jonathan. - Ha nekem valaha lányom lesz, megóvom az ilyesmitől, az biztos! - gondolta.
Kiitta az utolsó kortyot is az aprócska pohárból, fizetett és elindult a kijárat felé. Szórakozottan visszanézett a részeg társaságra, majd kilépett az éjszakába.
-------
Hazatérve lezuhanyozott és lefeküdt, de álom nem jött a szemére. A ferde tetőablakon át látta a halvány csillagokat. Folyton a bárban látott fiatal lányok jártak az eszében. Mi vitte rá őket, hogy ezt a foglalkozást űzzék? Miért nem tanulnak, mint a hasonló korú lányok ebben az országban? Talán itt is van olyan szegénység, mint az ő hazájában, s ezek a lányok a megélhetésüket próbálják biztosítani ilyen módon?
Vagy elszöktek otthonról, s elragadta őket az éjszaka? Talán fel sem fogják, mennyire rossz az, amit önmagukkal, saját sorsukkal tesznek? Lehet, hogy most még tetszik nekik, hogy minden férfi körülrajongja őket, és még nem látják a jövőt, hogy az mennyire keserves tud lenni... Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak az eszében. Lassan álomba szenderült.
-------
Másnap későn ébredt, a nap már magasan járt. Nem volt kedve még felkelni, lustán hevert az ágyon, nézte a behulló fényben táncoló porszemeket.
Csengettek. Vajon ki lehet? Ide még soha nem jött látogató, amióta itt lakik. Gyorsan magára kapkodta ruháit és ajtót nyitott. Középkorú asszony állt az ajtóban Egyszerű ruhája, kontyba fésült haja, fáradt arca arra engedett következtetni, hogy az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel. Az asszony fáradtan állt egyik lábáról a másikra, de nem szólt.
- Tessék, asszonyom - mondta Jonathan.
- Mallerné vagyok - mutatkozott be az. - A fiamat keresem.
- Itt nincs - mondta meghökkenve Jonathan. - Miből gondolta, hogy itt találja?
- Ő mondta ezt a címet - válaszolta az asszony. - Azt mondta, itt megtalálom.
- Nem ismerem a fiát. Legalábbis ilyen nevűt nem ismerek. Nálam nem járt - mondta Jonathan, és becsukta az ajtót.
Kisvártatva ismét kopogtattak. Újra kinyitotta az ajtót. Az asszony még mindig ugyanott állt.
- Kérem, uram, segítsen nekem megkeresni a fiamat - mondta. - Félek, hogy valami rossz dologba keveredett. Eddig még soha nem maradt távol az otthonától ilyen hosszú ideig. Már egy hónapja nem láttam - mondta halkan, kérlelve.
A férfi fürkészően nézte a fáradt arcot, a pirosra sírt szürke szemeket. Egy másodpercre eszébe jutott a saját édesanyja, a családja, de elhessegette a kísértő gondolatokat. Sóhajtott.
- Van róla fényképe? - kérdezte.
Az asszony elővette táskájából a tárcáját, kotorászott benne. Végül elővett egy kicsiny képet, és Jonathan kezébe adta. A férfi megnézte. A képen lévő fiatalember az este látott társaság egyik tagjára emlékeztette, de nem volt bizonyos benne, hogy őt látta a bárban. Az asszonynak mindenesetre nem mondott erről semmit. Visszaadta a képet.
- Miből gondolja, hogy én megtalálnám a maga fiát? - mondta kétkedve a férfi. - Hiszen nem is ismerem... Azt sem tudom, hogy ő honnan ismer engem, honnan tudta a nevemet!
- Talán ha mégis segítene... - mondta bizonytalanul az asszony. -
- Azt sem tudom, miért pont ezt a címet mondta önnek - mondta méltatlankodva Jonathan. - Nem ismerem a fiát, hogyan tudnám megtalálni? Nem tudom, kikkel barátkozik, hova jár szórakozni... Egyáltalán, mivel foglalkozik a fia, asszonyom?
- Nekem azt mondta, kisebb-nagyobb üzleteket bonyolít, és abból van pénze. Nekem is adott néha egy keveset... -
- Nem sejti, miféle üzletek lehetnek azok? - kérdezte Jonathan.
- Nem, azt nem - mondta megtörten az asszony.
- Adja meg a címét, s ha megtudok valamit, értesítem - mondta Jonathan, csak hogy véget vessen a kilátástalan beszélgetésnek.
Az asszony a kép hátuljára írt valamit és odaadta a férfinak. Elköszönt és elment.
--------
Jonathant egész nap ez az eset foglalkoztatta. Nem értette, hogy hogyan került a címe a nő fiához, egyáltalán miért történt mindez. Semmit sem értett.
A nap egyébként eseménytelenül telt. Amikor aztán végül éjfél körül a bárból hazafelé tartott, meglátta a tegnap esti társaságot, amint hangosan nevetgélve, beszélgetve összekapaszkodva haladtak a járdán az ellenkező irányba. Már nem érte volna utol őket, befordultak az utcasarkon. Jonathan pár percig tétovázott, majd odaintett egy taxit. Ezek közül a járgányok közül mindig itt lebzsel néhány ezen a környéken: gyakran van fuvar, mert a bárból sokszor kell hazafuvaroznia erősen ittas állapotban valakit vagy kisebb társaságot valamelyik hotelba...
Mutatta a sofőrnek, hol forduljon be, és kérte: taposson a gázba.
Amikor a sarkon befordultak, látta, amint a kis társaság az utcában lévő kis motel felé tart. Mire utolérték volna őket, addigra be is mentek. Jonathan megállította a taxit, fizetett és kiszállt. Belépett ő is az üvegezett ajtón.
Az előtérben nem tartózkodott más, csak a társaság. Halvány fény derengett, a pultnál álmos recepciós tolta a társaság elé a vendégkönyvet. Jonathan megvárta, amíg végeznek, és elindultak felfelé a lépcsőn a szobakulcsokkal.
Akkor odalépett hozzájuk. Megszólította azt a fiatalembert, akit a képről felismerni vélt. Kérte, hogy néhány percre vonuljanak félre.
A fiatalember átadta a kulcsot az egyik lánynak, intett hogy menjenek fel nyugodtan, és Jonathanhoz fordult.
-------
Az előtérben több aprócska kerek asztalka volt, magas lábakkal, mellette három-négy színes bárszék. Az egyik ilyen asztalhoz invitálta Jonathan az ismeretlen fiatalembert. Leültek. A férfi elővette az asszonytól kapott képet, és a fiú elé tette az asztalkára.
Annak elnyílt a szeme, csodálkozva nézett hol a képre, hol a férfira.
- Honnan vette a képemet? - kérdezte.
- Az édesanyjától kaptam, hogy keressem meg magát - válaszolta a férfi.
A fiú legyintett, és fel akart állni a székről. Jonathan elkapta a karját és visszanyomta a székre.
- Nem mehet még el - mondta erélyesen. - Valamibe engem is megpróbált belekeverni. Az édesanyja eljött hozzám, mert maga az én címemet adta meg neki, hogy ott lakik. Ami nem igaz. Választ várok arra, miért tette, miért nem megy haza az anyjához, miért hagyja kétségek között? De ami a legjobban nyugtalanít: miért pont az én címem, honnan tudta, és igy tovább, és igy tovább, hallani akarom a választ, addig nem megy sehova! -
A fiú kényelmetlenül feszengett: látszott, nehezére esik bármit is mondani erről.
Végül kibökte:
- Mondanom kellett valamit, hogy mostanában hol dekkolok. Nem gondoltam, hogy nyomozni fog utánam. Igaz, hogy mostanában nemigen vagyok otthon, de már felnőtt vagyok, nem tudom, miért hiányzom neki. A magam útját járom és kész, nem is akarok már hazamenni. -
- De az édesanyja aggódik magáért - vetette közbe Jonathan. - Nem érzi úgy, hogy tartozik neki annyival, hogy megmondja, mi van? -
- Neeem... - nyújtotta a szót a fiú. - Ki maga, az apám, hogy igy faggat? Mi köze hozzá egyáltalán! Hagyjon engem békén, maga... maga... Azt hiszi, hogy beleavatkozhat az életembe?! - kiabálta, és el akart menni, de Jonathan erősen fogta a karját, nem engedte felkelni a székről.
- Fiatalember, jobban teszi, ha velem tisztelettel beszél, mert megjárhatja - közölte határozott hangon, erélyesen. - Úgyis kiszedem magából, amit tudni akarok, addig nem engedem el innen. Jobban teszi, ha önként mond el mindent, amit az édesanyjának tudnia kell. -
- Akkor azt javaslom, jöjjön fel a szobámba, ott nyugodtabban beszélgethetünk - válaszolta a fiú lehiggadva, és a pultnál könyökére támaszkodó, bóbiskoló személyzetre bökött állával. - Rendben. De semmi meggondolatlanság - emelte fel mutatóujját intően a férfi.
Elindultak a lépcsőn felfelé az emeletre, elöl a fiú, mutatva az utat.
--------
Jonathan megállapította: bizonyára törzsvendég lehet itt ez a fiatalember, olyan otthonosan mozog. A fiú a hosszú folyosó utolsó ajtaján kopogtatott. Az ajtó óvatosan, résnyire nyílt, egy szőke lányfej kukucskált ki a résen. Szemfestéke elmosódott, talán sírt - gondolta a férfi - arca piroslott, mint aki lázas.
Szó nélkül beengedte őket. Nem kérdezett semmit, hogy ki ő, és a többiek sem csodálkoztak. Lehet, hogy mindennapos a vendégjárás ebben a körben, ki tudja - gondolta a férfi.
A fiú hellyel kínálta az egyik fotelban. A férfi mielőtt leült volna, körülnézett a szobában. Egyszerű bútorok, az ablakon sötétítőfüggöny, behúzva. A szobából keskeny ajtó nyílik valahová, valószínűleg mellékhelyiség, fürdőszoba, ilyesmi, esetleg gardróbszekrény.
A szoba közepén széles franciaágy, arany színű selyemmel letakarva. A takaró fodros széle a fehér színű puha szőnyegre ér. Ahogy az egyik lány idegesen, bizonytalanul járkált fel-alá, nyikorgott a meztelen talpa alatt a padló. Vajon miért
nincs rajta cipő - gondolta a férfi - aztán látta, hogy a lány cipője az ágy mellett hever, a másik lányé mellett. A fiúk ingben voltak, zakóik lazán az ágyra dobva, gyűrötten. Az ágy melletti szekrénykén félig égett gyertya mellett injekciós tűk hevertek, köröttük szétszórva, és egy kanálban barna por...
A szobában kellemetlen szag terjengett. A férfi már mindent értett. Legalábbis azt hitte. Nem kérdezett semmit, nem igazán érdekelte az egész. Kellemetlennek érezte a feladatot, amit az asszony rábízott. Megpróbált mégis eleget tenni a kérésének, s remélte, utána elfelejtheti ezt az egészet.
Kérdően nézett a fiúra.
Az áttessékelte a kissé már kába lányokat a mellékhelyiségbe. A fiúknak intett: üljenek le. Leültek az ágyra, ő pedig a férfi melletti fotelba telepedett.
Kínos csend következett. A férfi nem szólt, fürkészően nézett hol egyikre, hol másikra. Várta a magyarázatot. Szeretett volna már túllenni az egészen.
A fiú cigarettára gyújtott. Szaga erőteljes, kellemetlen...
"Biztosan ez is füves" - gondolta a férfi, és erőt vett magán, hogy végig tudja csinálni a megbízatást. Nem díjazta a kábszereseket. Ő soha nem élt kábítószerrel, nem érdekelte. A jó élet, az igen. De ez... Halványan fanyar mosolyra húzódott a szája egyik sarka. Inkább megvetés volt ebben a fintorszerű
mosolyban. A fiú észrevette, zavartan izgett-mozgott, de a cigarettát nem nyomta el.
Aztán megszólalt, fel sem nézve:
- Amikor otthonról eljöttem, úgy gondoltam, helyesen teszem. Nem akartam anyámat bármibe is belekeverni. Kábszerben utazunk a haverokkal. A környéken minden háztömbben van vevőnk, ismerünk minden zeg-zugot, padlásteret, ahol a srácok nyugodtan belőhetnek vagy szippanthatnak. A névtáblákat szoktuk böngészni, mert van, akit névről kell megkeresni, ha az árut hozzuk neki. Anyámnak bemondtam egy nevet, amit az egyik névtábláról olvastam le. Ennyi. - Elhallgatott. Közben végigégett a rossz szagú cigaretta, végre elnyomta.
A férfi felsóhajtott. Felállt. Néhány lépést tett az ajtó felé. A fiú felnézett rá, bizonytalanul, mint aki nem tudja, most mi következik.
A férfi egyetlen kérdést tett fel csupán:
- Mit mondjak az édesanyádnak, most hol laksz? -
- Hááát... - nyújtotta a szót amaz. - Most éppen a barátnőmnél lakom, de oda nem menetünk mindnyájan, a ház előkelő, a szülők pedig nem tűrnék meg a haverokat - mondta. - Anyámnak erről egy szót se - intett félkörben a szobára. - Mondja neki azt, hogy nem sikerült kiderítenie, hol lakom. -
- Az nem lesz jó. Mostantól nálam laksz - jelentette ki határozottan a férfi, és intett a fiúnak: kövesse.
A fiú tétován nézett a társaira, de végül ráállt és intett nekik, vette a kabátját, majd a férfi után indult.
Ő maga sem értette, miért megy a férfival. Nem értette, miért érzi úgy, mintha az apja lenne ez a fickó. Pedig az apja már... elment..., és ha élne is, soha nem lenne ilyen határozott, ellentmondást nem tűrő, tekintélyt parancsoló...
A fiú magának is alig merte bevallani, imponált neki ez a fellépés. Régi idők érzése bukkant fel benne egy pillanatra, és felmelegítette a szívét. "Ha ilyen lett volna az apám valaha is, soha nem hagytam volna el anyát" gondolta, miközben kilépett a bejáraton a férfi mögött a sötét éjszakába.
-----
Amikor a fiúk magukhoz tértek, behívták a lányokat a szobába, és megbeszélték, mitévők legyenek mostmár, hisz számolniuk kellett azzal, hogy a fiú nem tér vissza hozzájuk, nem fognak többé közös üzleteket véghezvinni... Úgy döntöttek, mindenki hazamegy egyelőre, a történtekről nem beszélnek senkinek, és az "üzletelés" is jobb, ha szünetel. Hogy ezt mennyire fogják tolerálni "odafönt", arról fogalmuk se volt, csak remélni tudták, hogy nem lesz gond. Saját ellátásukra megtartják a náluk lévő készletet, a pénzt odaadják, de új árut már nem vételeznek, és azt fogják mondani, bedugult a piac, új helyet kell keresni, és ez eltarthat egy ideig.
Remélték, beveszik a mesét "amazok", és megússzák ennyivel. Közben megpróbálnak olajra lépni, el a városból, s majd lesz valahogy... Amikor ezt ilyen szépen kifundálták, szedelőzködtek, s elindultak a hotelből, ki a néptelen utcára.
Lelombozódva bandukoltak egymás mellett a két fiú és a két lány. A történtek és a bizonytalan jövő rossz érzéssel töltötte el, lehangolta őket. A következő utcasarkon elköszöntek egymástól. Szinte mindegyik arra gondolt: lehet, hogy soha többé nem jönnek már össze, talán nem is fognak találkozni. Mindegyik úgy próbálja ezt megúszni, ahogy tudja.
----
Jonathan és a fiú eközben benyitottak a férfi lakásába. A fiút nem lepte meg a kép, valahogyan számított rá, hogy egy legénylakás ilyen szerény mind méretében, mind berendezésében. Azonban, mivel látta, hogy csak egyetlen ágy van a szobában, megkérdezte, hol fog aludni.
Jonathan nem szólt. A rengeteg kacatot, szétdobált ruhaneműt összeszedte, egy fotelba dobta. Kinyitotta a szekrényajtót, elővett egy összecsukható vendégágyat, és szétnyitotta. A fiú fanyalogva nézte, nem nagyon tetszett neki, kényelmesebb élethez volt szokva. A férfi nem törődött vele, hogy a fiúnak mi lehet a véleménye, matracot tett a keretre, tiszta lepedőt terített rá. Majd a szekrény mélyéről egy párnát és egy kopottas pokrócot szedett elő, és azt is odadobta.
A vendégágyat az ő fekhelye mellé állította, és rámutatott:
- Mostantól ez lesz a helyed, mindaddig, amíg meg nem oldjuk a helyzetedet - mondta.
Hogy ezt hogyan értette, nem fejtette ki bővebben. Bevonult a fürdőszobába, és magára húzta az ajtót. A fiú leült az ágya szélére. Kedvetlenül de kíváncsian nézelődött körbe. Belátta: jobb, ha belenyugszik, hogy mostantól itt legyen, neki is és az anyjának is jobb így... A haverok meg... csak haverok, nem igazi jó barátok, akikért az ember tűzbe megy... ismeretségeket akármikor köthet. Csak az "anyag" izgatta, hogy hogyan lesz ezután, hiszen pénzét ennek eladásából szerezte, sőt, ő maga is élvezőjévé vált. Fogalma sem volt, hogy a haverok, akik ottmaradtak a hotelban, hogyan döntöttek ebben a dologban, és olyan nagyon nem is érdekelte, hogy mi lesz velük ezután. Próbálta végiggondolni, miközben várakozott a fürdőre, hogy mitévő legyen. Nem jutott döntésre.
Könnyelműen úgy határozott, majd Jonathan segít kilábalni ebből, ha azt akarja, hogy vele maradjon. "Talán anya is segít"... gondolta egy pillanatra, de aztán elhessegette magától, mert rájött, hogy anyjának mégse mondhatja el, miből is volt neki pénze, miből is adott neki is...
Ledőlt az ágyra, és elnyomta az álom.
Jonathan később betakarta az ócska pléddel, és ő maga is lefeküdt. Feje alá kulcsolta a kezét, nézte a mennyezeti ablakon beszűrődő gyenge fényt, s lassan ő is álomba szenderült.
-----
Másnap Jonathan értesítette a fiú anyját. Az asszony eljött a megbeszélt időben. Találkozásuk nem volt éppen felhőtlen: félszegen álltak egymással szemben, szó alig jött ajkukra. De amikor feloldódtak, sokáig beszélgettek. Jonathan megértően elvonult, a konyhában tett-vett addig. Teltek-múltak az órák. A férfi már végzett minden munkával, türelmetlenül toporgott, végül belesett a résnyire nyitott ajtón. Az asszony már búcsúzott, majd elköszönt. A fiú letörten ült az ágy szélén, amikor a férfi a szobába lépett. Kérdezte, mi baj van. A fiú elmondta, hogy anyja azt szeretné, ha hazaköltözne, de ez lehetetlen, a drog miatt, persze ezt nem mondhatta meg neki egyenesen. Hiszen ha az elosztó megismeri a lakhelyét, az asszonyt is baj érheti... Jonathan nem tudott a dologban tanácsot adni, ezért hallgatott. A nap úgy telt el, hogy nem beszéltek egymással. Este aztán a férfi közölte: a helyzeten változtatni kell, nem maradhat igy örökké. A fiú érdeklődve figyelt. Jonathan elmondta: arra gondolt, hogy csináljanak együtt egy nagyobb balhét, és az abból származó tőkével a fiú és az anyja más városba költözhetne - persze ennek a feltétele, hogy a drog élvezetéről és terjesztéséről le kell mondani, felszámolni az összes kapcsolatot, még akkor is ha az élete forog kockán. Megígérte, hogy segít ebben, megvédelmezi a fiút ha kell, segít abban is, hogy valahol másutt új életet kezdjen.
A fiú beleegyezett, s a következő időszak azzal telt, hogy tervezni kezdték a "nagy balhé"-t.
---
Első lépésként a telefonkönyvből a várostérkép segítségével listát készítettek a számba jöhető bankokról. A listáról mindketten kiválasztottak találomra öt-öt bankot, és elindultak, hogy feltérképezzék a lehetőségeket. Az idő múlásával egyre gyűltek az adatok, s egyetlen bank maradt a listán, ami igazán érdekes lehet ebből a szempontból.
Jonathant egészen elkapta a hév: visszaemlékezett azokra az időkre, amikor olyan sok jó balhét csináltak...
Most nem szabad elszúrni! Most tökéletesen kell sikerülnie! - hajtogatta magában. A fiú meg az anyja jövője a tét! Milyen érdekes: most egy jó célért fog bűnt elkövetni. De emiatt most nem fájt a feje, az aggodalmas gondolatokat rendre elhessegette. Hiszen lenne-e más módja annak, hogy új életet kezdjenek? Aligha. Mindent számba vettek. Nagyon körültekintően jártak el, legalábbis ők azt hiték. Szereztek fegyvereket és alkalmas ruhákat, álarcokat. Kijelölték a napot is, és szereztek járművet, egy furgont. Azt tervezték, hogy a furgonnal a balhé után azonnal a reptér közelébe mennek, leparkolnak, taxival kimennek a repülőtérre, jegyet váltanak és el innen, azonnal... Csak egy valami nem volt még tiszta: az anyját hogyan veszik rá arra, hogy velük menjen. Törték a fejüket, végül egy mentőötletük támadt: az asszonyt rá kell venni, hogy utazzon el előre egy megbeszélt ország fővárosába, s ott várjon rájuk. Meg fogják beszélni az időpontot is, a helyszint is a találkozóra, s ha minden rendben megy, onnan együtt fognak továbbutazni, s a végcél lehet egy harmadik ország eldugott kis városkája, ahol senki nem fogja őket soha többé keresni, új életet kezdhetnek, teljesen újat, felhőtlent...
Nagyon tetszett nekik a terv, és ebben a tudatban tértek nyugovóra.
----
A kijelölt napon aztán minden cuccot bepakoltak egy óriási sporttáskába, majd a szomszéd utcában parkoló furgonba szálltak, és elhajtottak a megbeszélt bankhoz. Kis várakozás után aztán felvették a maszkokat, a ruhájuk alá rejtették a fegyvereket, fogták a sporttáskát és usgyi, be a bejáraton.
Az előtérben elég sok ügyfél várakozott. Lehettek úgy tizenöten is. Kiáltásuk "Fel a kezekkel" pánikot keltett közöttük, néhány nő sikoltozni kezdett, és egy asszony az öt év körüli kisfiát magához szorította, mert a gyerek sírni kezdett.
A bank biztonsági őre akkor jött elő - valószínűleg a mellékhelyiségben tartózkodhatott eddig - és előrántotta fegyverét. Ekkor dörrent a lövés - Jonathan meglepődött. Látta, amint a fiú többször is rálő az őrre, aki összeesett. Jonathan dühös lett, de nem szólt: nem akarta az időt ilyesmivel is húzni: bedobta a pénztárablakon a sporttáskát és fegyverét szó nélkül a pénztáros kisasszonyra szegezte. Az ijedten kezdte pakolni a pénzkötegeket a táskába. Jonathan elégedett volt: tele lett a táska. A nő kiadta az ablakon. Jonathan behúzta a táskán a zippzárat, intett a fiúnak, aki fegyverével sakkban tartotta az ügyfeleket. Sietve elindultak a kijárat felé. Ekkor történt...
Egy másodperc tört része alatt az egyik ügyfél idegei felmondták a szolgálatot, és hisztérikus rohamában eléjük ugrott. A nők felsikoltottak, a kisgyerek ismét sírni kezdett. Jonathan egy pillanatra megtorpant, de aztán nagy lendülettel rohant volna tovább. Látta azonban, hogy a fiú fegyverét a férfi hasához nyomja, és elsüti. Majd az ügyfelek felé fordult, és célzás nélkül, vaktában többször is rájuk lőtt.
Ez már sok volt Jonathannak, nem volt benne a tervben a lövöldözés. Ezért kivégeznek minket - gondolta, és megragadta a fiú csuklóját, elvette fegyverét és az ajtó felé kezdte rángatni. Az asszony a kisgyerekkel volt a legközelebb hozzá. Egy pillantást vetett a gyerekre, s egy másodpercre fojtogató emlékei előtörtek a múlt ködéből. A gyerek óriásira tágult szemében félelem, rettegés, a nő arcát eltorzította a gyermekéért való félelem, aggódás.
Jonathannak hirtelen minden eszébe jutott: gyermekkora, az örökös félelem, a létért való mindennapos küzdés... Gyomra felfordult, szédülni kezdett. Hirtelen elfogta az utálat önnön tette iránt: s amit ez a fiú művelt, attól egyenesen undorodott. De most nem törődhetett érzéseivel, sietniük kellett, ha élve meg akarják úszni ezt.
---
Amikor aztán már a furgonban voltak, egy pofont kevert le a fiúnak, és ő maga ült a volánhoz. A fiú szemei villámokat szórtak, de szólni nem mert: érezte, hogy ezt nagyon elszúrta.
Teljes gázzal mentek a megbeszélt utcáig, ott leparkoltak. Pillanatok alatt átöltöztek, a pénzt két diplomatatáskába tették, fogtak egy taxit és a reptérre mentek. Jegyet váltottak a megbeszélt ország megbeszélt városába, és felszálltak a gépre. Jonathan áldotta az eszét, hogy úgy időzített: a gép indulásáig rövid legyen az idő, csak éppen annyi, hogy már ne legyen a rendőrségnek ideje lezárni a városból kivezető utakat, reptereket. Így nem kellett attól tartani, hogy feltartóztatják őket.
----
Az úton végig, sőt a leszállás után is, végig rossz érzések uralták Jonathan lelkét. A gyerek ott a bankban... a szemében a félelem... saját gyermekkori önmagát látta, s ettől a képtől nem tudott szabadulni.
Egyre jobban eluralkodott rajta az érzés: undort érzett. Önnön múltjától megcsömörlött, s folyton azt kérdezgette magától: hogyan süllyedhetett ide...
A szállodában lifttel mentek fel az előre bérelt emeleti szobáikba. Azaz, amikor a liftből kiszálltak, Jonathan elbúcsúzott a fiútól és elindult a szobája felé, de amikor a fiú mögött becsukódott a szobája ajtaja, visszafordult és a lépcsőn lement a földszintre. A szálló szerencsére elég forgalmas volt, így nem volt nehéz az emberek között észrevétlen távoznia. A szobakulcsot se adta le, a zsebében maradt. Azt bedobta a szálló előtti kukába.
Intett egy taxinak, és kivitette magát a repülőtérre. Jegyet váltott és felszállt a leghamarabb induló gépre, nem érdekelte az sem, hogy éppen hova megy. Egyetlen szempont lebegett előtte: el innen, minél messzebb, önmagától is messze, egy új élet, egy másik, egy tisztább élet felé.
VÉGE