Syuron.hu

HALÁLOS TÉVEDÉS
krimi

Tartalom


Fél évvel ezelőtt egy titokzatos haláleset történt: egy gazdag, előkelő asszony öngyilkosságot követett el, egy nagyon messzi, távoli nagyvárosban. A rendőrség szerint nem öngyilkosság: gyilkosság történt. Csak az a bökkenő, hogy látszólag sem indíték, sem tettes...

Egy kisvárosban temetéshez készülődnek. Az idősödő férfi gyilkosság áldozata lett. Fiatal özvegye magánnyomozót fogad a tettes kiderítésére.

A nyomozót valaki félre akarja vezetni, de ő rájön és lassacskán kiderül számára az igazság. Valahogyan a két haláleset összefügg, de hogy hogyan és miért, azt csak egyvalaki tudja...
A fiatal, szépséges özvegy váratlanul öngyilkos lesz. Csak a nyomozó tudja, miért...
Minden kiderül a novella befejező részéből.




HALÁLOS TÉVEDÉS
krimi

A poros délutánon minden csendes. A hegy lábánál elterülő tó partján a forró nyárban álmosan nyújtóznak a vakitó fehér házsorok. Az apró halászfalu messze van minden más lakott településtől: messze a városoktól, messze a vasúttól. Ide nem jön be egyetlen busz sem, még rendes út sem vezet idáig. A forgalmas autóúton is csak egy csenevész táblácska jelzi létezését. A főútról lekanyarodva csak poros földes, döcögős, keményre döngölt bekötőút vezet idáig a sziklás hegyek között.

A néhány utcányi halászfalu apraja-nagyja most éppen a hegyoldalba vájt kápolnánál gyülekezik. Jeles ember: a falu elöljárója búcsúztatójára jöttek ünneplőbe öltözve az emberek. Itteni szokás szerint fehér gyászruhájuk vakít a fényben - itt sehol nincsen árnyék, az emberek fedetlen fővel állnak a forróságban.

Már rég volt eső - gondolta a leghátul álló magas, szikár fekete hajú férfi. Világoskék szemét összehúzta - bántotta az erős fény. Fáradtan álldogált ott, hiszen egyfolytában vezetett egy egész napot, hogy a búcsúztatón részt vehessen. Ezzel nemcsak az elhunytnak akarta megadni az illő tiszteletet, de anyját is régen látta már. A férfi kissé görnyedten állt a sziklás hegyoldalon. Pedig éveinek száma még nem nyomta vállát - alig múlt harminc éves, dús hajába nem vegyültek még ősz szálak. Mellette, jobbján édesanyja állt, hajlott kora ellenére szálfaegyenesen, szikáran. Ősz kontya csillogott a fényben, fehér ruhája lazán hullott alá sovány testén.

Az apró kápolna harangjának vékonyka, finom csendülése meszzire beszállt a tó fölé a rekkenő hőségben. A fiatal férfi szemével az előtte álldogálókat szemlélte. Látta a kápolna előtt a ravatalon a drága koporsót, a fedele alól kilátszó hófehér selyem leplet, melynek szegélyén az arany rojtokat a tó felőli szellő meg-meglebbentette. Szórakozottan olvasta az aranycirádás feliratot: Enrike Ramanti Élt ötvenegy évet... A koporsót sok-sok virággal díszítették, csakúgy, mint a sziklába vájt sírkamrát a kápolna mellett. A fiatal férfi csendesen szemlélődött. Egyszer csak megakadt a tekintete a kápolna bejáratánál álló sudár fiatal női alakon.

A nő lehajtott fejjel állt ott, nagy karimájú kalapja elfedte arcát. A kalap alól sötét hajzuhatag hullott alá a vállára. A nő mellett kicsit távolabb egy idős, ősz matróna álldogált félszegen, fején aprócska kalap, arcát szürke tüllfátyol takarta. A férfi érdeklődését felkeltette a fiatal nő látványa, csendesen anyjához fordult:
- Ki az a nő ott a kápolna bejáratánál? - kérdezte halkan.
- Az özvegy. Meglátszik, hogy régen nem jártál már itthon - suttogta az asszony, és rosszallóan intett a szemével. "Ilyen helyen nem illik beszélgetni" volt az arcára irva.

A nő megérezte a rászegeződő tekintetet. Fürkészően körbenézett, s felfedezte a hátul magasodó férfit. Mélyen szemébe nézett, az érdeklődést jólesőn nyugtázta. Majd ismét lehajtotta fejét. Gondolataiba merült. A férjére, az együtt töltött szép időre gondolt. A pap megérkezésével kezdetét vette a szertartás. A férfi ebből mit sem hallott, csak az egyhangú duruzsolás jutott el a tudatáig. A nőt nézte, aki könnyeivel küszködve állt ott, a szikrázó napsütésben. A nő arra gondolt, hogy hiába gondolták az ellenkezőjét oly sokan, ő mégis szerelemből ment férjhez Enrikéhez a nagy korkülönbség ellenére. Szerette férjét, szálfa termetét, napbarnított arcát, őszes haját, erős karját...
Úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor lezárták a koporsót és a sírkamrába helyezték. Azt sem vette észre, mikor lett vége a szertartásnak. A tömeg elindult lassan lefelé a gyalogúton. Feleszmélt gondolataiból, és ő is elindult lefelé. Akkor vette észre a férfit, aki még mindig ugyanott állt, és őt nézte. Nem tolakodóan. Inkább kíváncsian.

Az asszony elhaladt a férfi mellett. Ruhája szegélye meglebbent a tó felől fúvó friss, vízillatú szélben. Majdnem hozzáért a férfihoz. Az megvárta, amíg elhalad mellette, és eltűnik a keskeny szerpentin kanyarulatában. Majd ő is elindult a falu felé lassan, nagyon lassan. Arra gondolt, vajon mi késztet egy ilyen fiatal teremtést, hogy egy koros férfi társa legyen? Talán a vagyon? Hány éves lehet? Huszonöt talán? Úgy gondolta, nemigen lehet őszinte szerelem ekkora korkülönbséggel. Közben lassan elérte a szélső házakat. Itt a kavicsos ösvény kiszélesedett és simább lett a talaj. Az álmos, csöndes délutánban idehallatszott a túlparti kikötőből egy hajókürt. A férfi kizökkent gondolataiból. Lába már a falu poros utcáját taposta.
Megpillantotta, amint az özvegy nem messze az utcán valakivel beszélgetett. A férfi most újból jól megnézte karcsú alakját, leomló sötét haját, barna bőrét. Mi tagadás, nagyon tetszett neki a nő. Persze nem gondolt rá, hogy közeledjen. Egyrészt a gyász miatt, másrészt ő már máshová kötődik, munkája a távoli nagyvárosban várja. Holnap reggel indulnia kell, a munka nem várhat, ügyfelei türelmetlenek. Folyamatban van egy ügy, melyet hét vége előtt be kell fejeznie - gondolta.

Szülőháza elé ért. Odahaza már teritett asztal várta. Édesanyja mint mindannyiszor, amikor látogatóba jön, most is a kedvencét készitette: csipős húsos mártás sült rizzsel, hozzá desszertnek édesség és vörösbor... Megvacsoráztak. Az illatos borból töltöttek poharaikba, közben nem beszélgettek.
A férfinak emlékek tolultak agyába. Amikor még gyerek volt, és mindannyian együtt ültek az asztal körül... Apja régen elment már. Szép és kedves kishúgát elnyelte a tó, amikor csónakkal kirándult a barátaival, és vihar támadt, ő pedig kiesett a csónakból... Öccse most is egy idegen ország zsoldos katonája. Sohase tudni, mikor merre jár. Időnként hazalátogat, de magáról sohasem beszél.


A férfi felkelt az asztaltól, anyjának hálásan kezet csókolt, aztán fáradtan ledőlt a sarokban nyújtózó kanapéra. Ekkor az idős asszony megszólalt:
- Ugye, nem sokáig maradsz?
- Nem, anyám. Holnap vissza kell mennem - válaszolta halkan, kedvetlenül. Legszivesebben maradna még, s ezt az asszony is tudta nagyon jól. Ezért nem is marasztalta.
- Szegény jó elöljárónk, szegény Enrike - sóhajtotta az asszony. - Nem igy kellett volna történnie - tette hozzá.
A férfi felkapta a fejét az utolsó szavakra. Elkapta a szakmai láz: magánnyomozó volt a nagyvárosban már sok éve.
- Hát nem természetes halállal halt meg? - kérdezte.
- Nem. Úgy tudom, megmérgezték - válaszolt az anya. - A vérében olyan anyagot találtak, amitől megállhatott a szive tette hozzá.
A férfi felült fektéből.
- Erről nem is tudtam - mondta. - Mi volt az az anyag ? - kérdezte.
- Valami kátrányszármazék... nikotin vagy mi a csuda - válaszolta az anyja csendesen.

Ekkor csengettek a bejárati ajtón. Az asszony sietett ajtót nyitni. A fiatal özvegy állt az ajtóban bizonytalanul.
- A fiához jöttem - mondta halkan. Az asszony szélesre tárta az ajtót, a nő belépett. Tétován nézett szét. A férfi felkelt a kanapéról, és tett egy lépést a nő felé. Nehezen tudta palástolni meglepetését.
- Kedves uram - kezdte a nő zavartan.
A férfi észbe kapott: be sem mutatkoztak egymásnak.
- Paulo Santini vagyok - és a kezét a nő felé nyújtotta.
- Henrietta Ramanti vagyok, az elhunyt özvegye - nézett bátran a férfi szemébe. - "Gyönyörű, tiszta, ragyogó fekete szeme van" - állapitotta meg a férfi, és forróság öntötte el.
- Hallottam, hogy ön magándetektiv. Szeretném megbízni egy üggyel. A férjem halálát mérgezés okozta, ezt már biztosan tudja. Szeretném, ha kiderítené, ki tette - mondta a nő.
- Miért nem bízza ezt a hatóságokra? - kérdezte a férfi.
- A hatóságok lezárták az ügyet - válaszolta a nő. - Ezért gondoltam arra, hogy ön talán segithetne abban, hogy kiderüljön, kinek és miért állt útjában szegény Enrike - szeméből könnycseppek gördültek alá.
A férfi gyengéden egy székhez vezette, leültette. Az anya egy pohár friss vizet hozott. A nő ivott egy kortyot, és visszaadta a poharat.
A férfi azt mondta:
- Szeretném, ha elmondaná a részleteket. Gondolom, tudja, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjak önnek, ismernem kell az életüket, hogyan éltek, mivel foglalkoztak, merre jártak... gondolom, mindezeket a kérdéseket a rendőrségen is feltették már önnek. Ha gondolja, négyszemközt is beszélhetünk - mondta. Az asszony bólintott és felállt.
Eindultak kifelé. A férfi intett anyjának.


Elsétáltak a falu közepén álló főtérig. Itt terebélyes fák alatt kényelmes padok nyújtóztak. Az alkonyatban hosszúra nyúlt az árnyékuk. Most nem járt erre senki, az emberek dolguk után néztek, ki visszament a munkájához, vagy a házaikba húzódtak, mig mások lementek a tópartra.
Santini és az özvegy a padok felé irányozták lépteiket, és leültek az egyikre.
Az asszony lassan beszélni kezdett:
- Nem idevalósi vagyok. Párizsban éltem a szüleimmel. Szüleim elég vagyonosak voltak. Mikor meghaltak, komoly összeget örököltem. Enrikével egy jótékonysági esten ismerkedtem meg, ahol ő nagyobb összeget ajánlott fel karitász szervezetek részére. Akkor keltette fel az érdeklődésemet. Sudár termete,
megnyerő modora, gáláns viselkedése nagyon szimpatikus volt.
Őszülő halántéka, hullámos dús haja, kedves mosolya egészen elbűvölt. Észrevette érdeklődésemet, és odajött hozzám. Beszélgetni kezdtünk, aztán együtt vacsoráztunk... Így kezdődött az ismeretségünk. Eleinte együtt járogattunk különböző helyekre, partikra, kaszinókba, és lassacskán egészen
komolyan beleszerettünk egymásba. Közölte, hogy nemsokára el kell utaznia. Megkért, hogy költözzem ide vele. Én boldogan felszámoltam ottani életemet, és követtem őt. Itt aztán öszszeházasodtunk, bár meg kell mondanom, az itteniek rossz szemmel nézték kapcsolatunkat. Kételkedtek abban, hogy igazi szerelem lehet közöttünk a nagy korkülönbség miatt. Pedig nekem volt elég pénzem, nem volt szükségem rá, hogy a pénze miatt menjek hozzá - mondta kissé fennhéjázva a nő.

A férfi kicsit kétkedve hallgatta. Bár azt mondják, a szerelem vak - gondolta.

Az özvegy folytatta:
- Már itt éltünk egy ideje, boldog házasságban, amikor Enrike néhányszor újra elutazott Párizsba. Egyszer-kétszer engem is magával vitt, de később már nem. Azt mondta, hogy untatna az üzleti élet. Így itthon maradtam. Eleinte nem gondoltam rá, hogy félreléphet, hiszen annyira szerettük egymást. De egy idő után érdekelni kezdett, mit csinál, merre jár. Aggódtam. Mondhatnám úgy is, hogy rettenetesen féltékeny lettem... Az egyik ilyen alkalommal aztán úgy döntöttem: utánautazom.
Könnyű dolgom volt, hiszen tudtam, hogy mindig Párizsba megy és ugyanabban a szállodában száll meg. Igyekeztem, hogy ne vegyen észre. Csak késő este jelentkeztem be a hotelban. Nagy örömömre véletlenül éppen a szemben lévő szobát kaptam.
Álnéven jelentkeztem be. A hajamat kontyba fontam, és szemüveget tettem fel. Új ruhát vásároltam, hogy ne ismerjen fel, ha véletlenül összefutunk valahol. Az étkezéseket igyekeztem a szobámban bonyolítani, nemigen mentem sehová. Mindeközben igyekeztem szemmel tartani, hogy ő mit tesz, kikkel találkozik, merre jár. De hiába figyeltem, hallgatóztam, semmi se történt. Így telt el majdnem egy hét. Már éppen arra gondoltam, hogy hazautazom, amikor az egyik este meghallottam, hogy kopogtattak az ajtaján. Kinéztem az ajtó résén, és láttam, amint egy elegáns asszony áll a folyosón az ajtaja előtt. Később hallottam, hogy az ajtót kulcsra zárják. Nagyon figyelem, de nemigen szűrődött ki semmi. Aztán egyszer csak vitatkozás hangjait lehetett hallani. Résnyire nyitottam az ajtómat, hogy többet halljak, de nem értettem, miről vitáznak odabent, csak szófoszlányokat hallottam... Aztán az is abbamaradt, csend lett.
Sokáig hallgatóztam, aztán lefeküdtem aludni. Gondolhatja, hogy nem jött álom a szememre! Késő éjjel arra lettem figyelmes, hogy csukódik egy ajtó a folyosón, aztán távolodó lépteket hallottam. Biztos voltam benne, hogy az a nő ment el a férjem szobájából... Rettenetes kínokat álltam ki. Képzelheti! Mostmár biztos voltam benne, hogy megcsal engem az én szeretett férjem... Nagyon elszomorodtam. Elhatároztam, hogy másnap hazautazom. A reggelivel együtt újságot is felhoztak, mint rendesen. Az újság címlapján nagy fénykép, amint egy nő bundában fekszik egy ágyon, mellette emberek tesznek-vesznek... Rögtön felismertem a férjem látogatóját. A... a bundáról... mert az arcát nem láthattam... A cikk arról szólt, hogy ez az asszony éjszaka meghalt.
A rendőrség gyilkosságra utaló nyomokat talált. A cikket elolvasva megijedtem: talán a férjemnek köze lehet mindehhez, hiszen az ő látogatója volt éjjel ez a nő... Amikor a férjem körülbelül egy hét múlva hazaérkezett, én nem szóltam neki, hogy ott voltam a hotelben akkor éjjel - mesélte az asszony. - Az újságot megőriztem. Ha esetleg szüksége lenne rá, odaadom - mondta végezetül.

Paulo elgondolkodva nézte az asszonyt, fekete, izzó két szemét, formás arcát, lágyan aláhulló hosszú haját. Nem tudta, igaz-e, amit az asszony mondott. Nem tudta, hihet-e neki.
Hangosan igy szólt:
- Gondolja, hogy a férjének köze volt annak az asszonynak a halálához? Esetleg nem szólt a rendőrségnek?
Közben a nő arcát figyelte. Mintha árnyék suhant volna át rajta...
- Dehogyis szóltam! Csak nem képzeli! Egyébként sem biztos, hogy ő tette... Nem is beszéltünk erről a dologról soha!
- Hát, kedves asszonyom, tudnia kell, hogy az ügyeim nagyon lefoglalnak. Csak nagyon kevés időt tudnék a nyomozásra fordítani. Igazság szerint holnap reggel vissza kellene indulnom a városba...
Az asszony rosszkedvű lett.
- Akkor mégsem vállalja el? Pedig már azt hittem... Hiszen elmondtam mindent, ahogyan kérte... Na, mindegy... Kérem, uram, keressen fel, ha mégis meggondolná magát.
Felkelt a padról, és elment.

A férfi még sokáig ott ült a padon, gondolataiba merülve. Elnézett a házak fölött a tó felé. Nézte a naplementét, ahogy lassan kihúny a fény, és feljön a hold. Már majdnem egészen besötétedett, amikor hazaindult. A házukban már sötét volt, anyja már bizonyára nyugovóra tért. Ebben a pillanatban egy elsuhanó árnyat látott a házuk mellett. "Furcsa" gondolta. Felkapcsolta a bejárati ajtónál lévő lámpát, kulcsait kereste. Ekkor pillantotta meg a küszöbön azt a valamit... Lehajolt, hogy felvegye. Egy rongyba csomagolt kis üvegcse volt. Bevitte a házba, hogy tüzetesebben megnézhesse. Egy altató tablettás fiola volt. Először úgy tűnt: üres, de aztán észrevette, hogy az alján ott lapul egy picinyke, barna színű tabletta. Rögtön felismerte: egy nikotintabletta. Azok használnak ilyet, akik le akarnak szokni a dohányzásról, ebből rágcsálnak el naponta egy-két szemet. Ez fedezi az egész napi szükségletet, erős koncentrátum. Hiába no, a szenvedélybetegség... Ő nem dohányzott sohasem, ezért nem is érti, mi a jó benne. Büdös, fojtogató a füstje, ha a közelében valaki dohányzik, attól is hányingere van. Különösen, ha nő az illető, akkor kiábrándító... Ismerte ezt a szert. Kollégái közül is van, aki ilyet használ. Bevált módszer, azt mondják. Ezek a tabletták nagyon veszélyesek. Talán ilyen okozhatta szegény Enrike Ramanti halálát is, igen, lehetséges. Vajon ki hozta, és miért?
Aki eljuttatta nekem, valószínűleg azt akarta, hogy tudjam: azt kell keresnem, aki ilyet használ - gondolta a férfi.
Elhatározta: nem indul vissza reggel, ittmarad néhány napot. Megpróbálja kibogozni ezt az ügyet. Bement a házba és elővette a holmija közül a kézi telefonját. Felhivta ügyfelét: várnia kell néhány napot. Azután ő is nyugovóra tért.

Amint reggel kinyitotta a szemét, rögtön eszébe ötlött az egész ügy. Vajon sok fejtörést fog okozni, mire kibogozza a szálakat? Felöltözött, és kiment a konyhába. Anyja már ott tüsténkedett: a frissen készült reggeli illata betöltötte a helyiséget.

- Még nem utazom vissza - mondta hangosan.
Anyja ennek szívből megörült. Szóval elvállalta az ügyet - gondolta. Az ételt közben az asztalra tette. Asztalhoz ültek. Az ablakon beömlő reggeli fényben porszemek táncoltak. A férfi elgondolkozva nézett ki az ablakon. Innen a kertre látott, ahol évszázados fák adnak a forró nyárban is hűs árnyékot. Látta a pálmafát, a diófát, a virágzó gránátalmafát... Mindegyik törzse megdőlt az örökké a tó felől fúvó szélben. A kert sarkában mogyoróbokor ágain apró mókus ugrándozott. Ezt a bokrot még diákkorában a világjáró körútjáról hozta magával: itt nem őshonos, de jól érzi magát, hiszen itt soha sincs igazán tél. Szinte folyamatosan terem.

Reggeli után az özvegy házához ment. Egy fekete ruhás, fehér csipkekötényes nő nyitott ajtót. Felismerte: az a szikár matróna volt, aki a kápolnánál az özvegy közelében álldogált. "Biztosan ő a házvezetőnő" - gondolta Paulo. Az asszony beengedte a férfit. A hall közepére értek, amikor az özvegy az emeletre vezető, vörös bársonyszőnyeggel letakart lépcsőn jött éppen lefelé. Arcán örömféle suhant át, ami nem kerülte el a férfi figyelmét.
- Jó, hogy eljött. Kérem, jöjjön, sétáljunk egyet. Közben mindent megbeszélhetünk - mondta a nő.


Kiléptek az ajtón. A virágágyások között, a kavicsos úton csikorgott a léptük.
- Meggondolta magát? Mégis elvállalja az ügyet? - kérdezte az özvegy reménykedve.
- Igen, elvállalom. Képzelje csak, történt egy érdekes esemény. Az este, amikor hazamentem, a küszöbön egy kis csomagot találtam. Tud erről valamit mondani? - nézett a nőre várakozóan.
- Csomagot? Miféle csomagot?
Paulo nem felelt a kérdésre, újabb kérdést tett fel.
- Dohányzott ön vagy a férje, esetleg valaki más a házban? -
- A férjem régebben dohányzott. De már leszokott...
- Altatót használ-e valaki a házban?
- Úgy tudom, a házvezetőnőm használ valamiféle gyenge altatót. Szokta mondani, hogy esténként bevesz egy szemet, és másnap kipihenten ébred - válaszolta a nő. - Csak nem gondolja, hogy a házvezetőnőmnek bármi köze is lenne ehhez az egészhez?
- Nem, azt nem hinném... persze nem lehetetlen...

Hallgatagon sétáltak egymás mellett. Paulo most nem gondolt arra, amire korábban: milyen szép is ez a nő, milyen jó lenne, ha... Nem, most csak az eset megoldásán gondolkodott. Közben visszaértek a ház elé. A házvezetőnő ajtót nyitott.
Paulo így szólt a házvezetőnőhöz:
- Kérem, asszonyom, szeretnék önnek feltenni néhány kérdést, ha megengedi -
Az asszony tétován nézett úrnőjére. Az bólintott: rendben van; majd bement a házba. Miután az ajtó becsukódott mögötte, Paulo ismét megszólalt:
- Paulo Santini magánnyomozó vagyok. Ramanti asszony megbízott engem, hogy a férje halálának körülményeit kiderítsem. Kérem, mondja el, mit tud erről.
- Nem tudok én semmit sem mondani, egyáltalán semmit.
- Nem tudja véletlenül, hogy ki használ altatót, vagy más gyógyszert, tablettát a házban?
- Gyenge altatót használok magam is. Éppen valamelyik nap fogyott ki. Az üres üveg ott volt az éjjeliszekrényemen. Tegnap, amikor ki akartam dobni, hiába kerestem. Lehet, hogy mégis kidobtam, csak nem emlékszem rá... - mondta. -Hogy más is használna ilyet a házban, arról nincs tudomásom.
Gyógyszert senki nem szed a házban, tudomásom szerint legalábbis.
- Ön szerint Ramanti vagyonos ember?
- Igen, uram.
- És az úrnője?
Az asszony arcán árnyék suhant át. Santini figyelmét nem kerülte el. Talán haragszik valamiért a fiatal nőre?
- Úgy tudom, hogy neki nincs semmije...
- Ezt honnan tudja?
- Az úr mondta még akkor, amikor magával hozta ide.
- Jól megvoltak egymással? Nem veszekedtek?
- Hááát... semmi sem tökéletes...
- Gyermekük nincsen?
- Nincs. Szerencsére.
- Miért szerencsére?
- Mert az asszonyom nem anyának való. Nem gondoskodó fajta.
- Ön mikor került a házhoz?
- Amikor Enrike Ramanti ideköltözött, utána nemsokára. Sok éve annak már...
- Ramanti mikor nősült meg?
- Úgy négy éve lehet...
- Köszönöm, asszonyom. Viszontlátásra.

Az asszony szó nélkül megfordult, bement a házba.

Paulo elindult hazafelé. Útközben meggondolta magát, és irányt változtatott: a kis tér sarkán állt a falu egyetlen szórakozóhelye, a kávézó. Arra irányozta lépteit. Benyitott az üvegajtón. A helyiség majdnem üres volt még. A pulthoz lépett. A kiszolgáló kisasszonytól cappuccinot rendelt, tejszínhabbal és keserű csokoládéöntettel. Paulo tudta, hogy nem túl férfias ez: errefelé inkább keserűn isszák a férfiak a dupla kávét, de nem érdekelte. Ekkor egy fekete bőrruhába öltözött huszonéves fiatalember lépett a helyiségbe. A kiszolgáló kisasszony szeme felcsillant, és elément a vendégnek. Egy asztalhoz vezette, majd a pult mögé sietett, és habos sört csapolt. A sört az újonnan érkezett vendég elé tette az asztalra, majd maga is a vendég asztalához ült. Csendesen beszélgettek.

Paulo fülét egyszer csak hangosabb szóváltás hangjai ütötték meg. Odanézett, és látta, hogy a nő feláll az asztaltól. A fiatalember közben megitta sörét, pénzt tett az asztalra, majd egy kis dobozkát vett elő bőrdzsekije belső zsebéből. Valamit kivett belőle, és a szájába tette. Egy ideig még ott ült az asztalnál, ujjaival dobolt az asztalon. Láthatólag ideges volt. Paulo alaposan megnézte: jóképű fiatalember volt, vékony, nem túl magas, sötét hajú, sötét szemű. A fiatalember ekkor felállt, és távozott. Paulo ismét a kiszolgáló kisasszony felé fordult. Észrevette, hogy annak könnyes a szeme.
- Szakítás? - kérdezte nem túl tapintatosan.
- Adrian elutazik, végleg... Visszamegy Portugáliába a nagyszüleihez... Nem láthatom többé... - sírta a fiatal nő. Kezével eltakarta arcát, hogy a férfi ne lássa a könnyeit. Egy idő után megnyugodott, odajött és megkérdezte:
- Kér még valamit, uram?
- Ki ez az Adrian? - kérdezte Paul válasz helyett.
- Hogy lehet az, hogy ön nem ismeri? Ő Adrian Noria-Gardos, Ramantiék házvezetőnőjének unokaöccse. Mostanában sűrűn ellátogat ide - válaszolta a nő.
- Nem idevalósi? - kérdezte a férfi.
- Nem. Párizsban él - válaszolta a lány. - Most érkezett, és máris bejelentette, hogy végleg elutazik, és magával viszi a nagynénjét is.
- Régóta ismeri?
- Nem. Nem igazán. Amikor először itt megjelent, nagyon megtetszett nekem. Megismerkedtünk, és ő azt mondta, hogy meghalt az édesanyja, és itt van az egyetlen rokona, a nagynéni... Előtte soha nem láttam itt. Azóta többször is eljött ide. Mindig meglátogatott engem, és én azt hittem, jelentek neki valamit... most mégis elutazik... örökre. - A kisasszony elsírta magát.

Paulo fizetett, és kiment a kávézóból. Átvágott a téren. A tér másik oldalán Adriant pillantotta meg, amint éppen motorkerékpárját akarta beindítani. Kis piszmogás után sikerült is: felült a motorjára, és elrobogott. Paulo leült a dús lombú fák árnyékában az egyik kényelmes padra. Gondolatban próbálta összerakni a részeket, de még túl keveset tudott. Látszólag össze nem függő töredékek is lehetnek kapcsolatban egymással - gondolta.

Felállt a padról, és elindult le a tópartra. A fövenyen néhány fiatal napfürdőzött. Egy távolabbi sziklához ment, levette cipőjét, a sziklára tette, és begázolt a vízbe. A fel-felcsapó hullámok széle megnedvesitette nadrágja szárát, de nem bánta. Még messze volt a dél, de máris igen meleg volt. A hűs viz kellemesen hűtötte ebben a nagy forróságban. Gondolataiba merülve taposta a vizet. Vajon kinek állt érdekében, hogy eltegye az útból az elöljárót? És miért pont ezt a módszert választotta? Ki volt az, aki eljuttatta előző este a küszöbre a kis csomagot? Megannyi megválaszolatlan kérdés. Paulo úgy elmerült gondolataiban, hogy észre se vette, mennyire múlik az idő. Felnézett, látta, amint a nap delelőre hág az égen. Visszament a sziklához, ahol a cipőjét hagyta. Nem vette vissza a lábára, hanem kezében lóbálva elindult a falu felé. Amikor a házakhoz ért, a kavicsos térségen mégis felvette a cipőjét, mert a kavicsokon igen kényelmetlen volt a járás.

Az özvegy háza előtt haladt el, amikor látta, hogy Adrian motorkerékpárja ott parkol. Hazaérve megkérdezte anyjától:
- Ismersz egy Adrian nevű fiatalembert?
- Hát persze. De nem sokat tudok róla - válaszolta az asszony. - Csak annyit, hogy Párizsban élt az anyjával, ott tanult. Eléggé jómódú fiatalember. Amióta az anyja meghalt, Adrian gyakran felbukkan itt a nagynénjénél - mondta.

Ebéd után Paulo ismét az özvegy házához ment. Adrian motorkerékpárja még mindig ott állt. A férfi bekopogott, de senki sem nyitott ajtót. Várt. Lenyomta a kilincset: az ajtó nem volt kulcsra zárva. Benyitott. A hallban nem volt senki. Az emeletről hangos szóváltás hangjai szűrődtek le. Ekkor a kert felé nyíló ajtón át a házvezetőnő lépett be.
- Szólok az asszonyomnak - mondta. De mire elindult fel a lépcsőn, sietve, feldúltan jött lefelé Adrian. Amikor meglátta Paulót, lelassította lépteit, és úgy lépegetett lefelé. Amikor leért, leült az egyik kényelmes bőrfotelba. A házvezetőnő felment a lépcsőn. Kisvártatva úrnőjével együtt jelent meg. Az özvegy elöl jött, háta mögött lassan, a korlátba kapaszkodva követte az idős nő.
Amikor az özvegy leért a hallba, hellyel kínálta Paulót. Rosszalló pillantást vetett Adrianra, de nem szólt. Néhány perc múlva eszébe jutott, hogy a két férfi még bizonyára nem ismeri egymást.

- Elnézését kérem. Ő itt a házvezetőnőnknek, Mariának az unokaöccse, Adrian. Az úr pedig Santini magánnyomozó. A férjem halálának körülményeit vizsgálja. Én bíztam meg vele - mondta. A fiú bólintott, nem látszott rajta zavartság. Úgy tűnik, vele minden rendben - gondolta Paulo.
- Szükségem lenne arra a régi újságra, amiről tegnap beszélt nekem. Megkaphatnám? - kérdezte Paulo.
- Máris hozom - válaszolta a nő, és felment az emeletre. Kisvártatva már jött is lefelé, kezében az újság. Odaadta Paulónak.
Adrian egy pillantást vetett az újságra. Az arcán ideges rándulás futott végig, s kezével idegesen dobolni kezdett a fotel karfáján. Majd hirtelen felugrott, és járkálni kezdett a szobában. A nyomozó észrevette a hirtelen hangulatváltást.
A cikket gyorsan átolvasta. A nő nevét olvasva rögtön megértette, hogy Adrian miért lett olyan ideges. A halott nő neve ugyanaz volt, mint Adriané:
Noria-Gardos. "Katarina Noria-Gardost holtan találták villájában..." olvasta.
A cikkben leírták, hogy az asszonyt holtan találták, teljesen felöltözve, ágyán fekve, búcsúlevéllel a kezében. És bár azt a látszatot akarta valaki kelteni, hogy öngyilkosság volt, a vizsgálat során gyilkosságra utaló fojtogatásnyomokat és több zúzódást, horzsolást is találtak a testén, ami dulakodásra enged következtetni. Paulo összehajtotta az újságot, és visszaadta az özvegynek.
Feltűnt neki, hogy az asszony értetlenül figyeli Adrian viselkedését. Eszerint - gondolta a férfi - Henrietta nem ismerte Adrian anyját? Hm. Ez érdekes! - Majd Adrianhoz fordult:
- Szeretném önt megkérni, hogy válaszoljon néhány kérdésemre - kezdte. - Négyszemközt, természetesen - tette hozzá.
A fiú nem ellenkezett, szó nélkül követte a férfit. Kimentek a ház elé. A kavicsos ösvényen egymás mellett sétáltak. Paulo megszólalt:
- Láttam önt ma délelőtt a kávézóban. A kisasszony igen szomorú ön miatt... azt mondta, hogy végleg elutazik - kezdte.
- Igen... Gondoltam rá, hogy megkérem: jöjjön velem, de még nem volt rá merszem.
- Pedig azt hiszem, igen boldoggá tenné vele azt a kedves kislányt - mondta Paulo.
- Gondolja? Lehet. Lehet, hogy még ma beszélek vele. De ön mit akar tudni? Miben segíthetek én?
- Mint már tudja, magánnyomozó vagyok. Észrevettem, hogy amikor az újság címlapján meglátta a képet, akkor izgatott lett. Miért? - Paulo úgy tett, mintha nem tudná előre a választ. Tudta. Mégis hallani akarta.
- Mert azon a képen az édesanyám szerepel... Katarina Noria-Gardosé. Az én nevem Adrian Noria-Gardos. Képzelheti, mit éreztem, amikor megláttam... Miért őrizte Henrietta azt az újságot?
- Ha megengedi, erről nem szívesen beszélnék. Még nem. De a nyomozás végeztével elmondok önnek mindent. Remélem, hamar le tudom zárni az ügyet... Még egy kérdésem lenne. Úgy tűnt, Ramanti özvegye nem tudja, hogy ön annak az asszonynak a fia. Ugye, így van?
- Lehetséges. Amikor először ide jöttem anyám halála után, a nagynéném úgy mutatott be a Ramanti házaspárnak, hogy én vagyok az unokaöccse. Ők pedig soha nem kérdezték a nevemet... legalábbis úgy emlékszem. Talán azt hitték, hogy azonos a nagynénémével, ő pedig Gonzales. Maria Gonzales...
- Meg kell kérdeznem, hogy a kávézóban miféle cukorkát vett be?
- Cukorkát? Ja? Nemrég hagytam abba a dohányzást az orvosom tanácsára. Amit bevettem, nikotintabletta volt - válaszolta.
- Azt tudja, hogy Enrike Ramanti halálát mi okozta?
- Nem. Miért? Úgy tudom, megállt a szíve. Nem?
- Nos, igen. De Enrike Ramanti halálát nikotinmérgezés okozta. A méreg hatására állt meg a szíve. Lehetséges, hogy ugyanolyan tablettákkal mérgezték meg, mint amilyet ön is szed.

A fiú elsápadt. Hallgattak. A férfi észrevette a fiú zavarát. Mégsem gondolta, hogy bármi köze is lenne hozzá. Megérzés. Mindig a megérzéseire hallgat. És most azt súgja neki, hogy ez a fiú tiszta...
- Szóval, nemsokára elutazik - mondta a férfi.
- Igen. Végre elhatároztam magam: visszautazom a szülőföldemre. Ha a nagynéném velem tart, őt is viszem magammal. Még egyszer visszamegyek Párizsba, mindent felszámolok. Minden vagyonomat el szeretném vinni
Portugáliába. Ott akarok letelepedni a nagynénémmel. Nyugodt öregséget szeretnék neki biztosítani - mondta.
- Elmondaná nekem az édesanyja halálának körülményeit?
- Az újságban mindent leírtak, olvashatta.
- Igen, olvastam. És ön mit tud elmondani erről?
A fiatalember habozott. Látszott, hogy nem szívesen beszél róla. Paulo megértette, hogy fáj még neki ez a seb. De remélte, hogy olyasmit tudhat meg, egy szót, egy apró momentumot, ami rávezetheti a helyes útra a megoldás felé.

Egy darabig némán baktattak egymás mellett. Már egészen kiértek a házak közül. Továbbsétáltak a tó felé. Végül a fiatalember mesélni kezdett:
- Látta a fényképet az újságban, ugye? A cikkben azt írták, hogy búcsúlevelet írt... Az teljesen lehetetlen, hogy anyám öngyilkos legyen. A rendőrségi vizsgálat is ezt támasztja alá.
- Milyen kapcsolatai voltak? -
- Egyetlen kapcsolata volt az utóbbi időben. Volt egy velem majdnem egykorú barátja... szóval... szerelme, akit Tomnak hívtak. Tom egyszer azt mesélte, hogy egyedül él az édesanyjával, mert az apja elhagyta őket, amikor ő megszületett, és csak később vette fel velük a kapcsolatot, amikor ő már iskolás volt. Akkor adoptálta őt, vagyis a nevére vette... Ő azóta is találkozgat vele, de az anyja nem szívesen veszi ezt. Ezért egy szállodában, a Diamondban szoktak találkozni, amikor az Párizsba jön. Úgy tudom, évente többször is. A nevét is megmondta: Enrike Ramanti. Ezen én elcsodálkoztam, mert ezt a nevet már hallottam anyámtól. Ő mondta nekem egyszer, hogy a nagynéném, az ő nővére ennél a családnál házvezetőnő... Tom nemrégen azt mondta, hogy úgy érzi, kihűlt a kapcsolata anyámmal, ezért úgy döntött, hogy szakít vele. Anyám egy darabig megvolt egyedül. Eljárt társaságokba, úgy tűnt, nem viselte meg a szakitás különösebben.
Később mégis - meglepetésemre - azt mondta: fel szeretné melegíteni a kapcsolatát Tommal, hogy nagyon hiányzik neki...
Csak az a baj, hogy nem találja sehol. Én akkor elmondtam neki, hogy Tom melyik szállodában szokott találkozni az apjával, és próbáljon ott szerencsét, hátha sikerül megtalálnia. Aztán megtörtént az a szörnyűség... A temetés után Tom elmondta nekem, hogy az anyám azon az éjszakán felkereste a szállodában. Hogy hogyan nyomozta ki, hogy épp akkor ott találja, fogalmam sincs.
Tom nem haragudott rám, amiért elárultam a titkát... vagyis azt, hogy az apjával ott szokott találkozni... Azt is mondta, hogy éppen el akartak menni együtt valahová Ramantival, amikor anyám megérkezett oda. Többet nem mesélt erről, és én nem kérdeztem. De soha, egy percig sem gondoltam, hogy neki bármi köze lehetne anyám halálához. Nem, semmiképpen sem. Tom becsületes, rendes fiú. Soha nem tenne ilyet. Biztos vagyok benne. Egészen biztos! - fejezte be elbeszélését Adrian.

Kis ideig csend volt, az elhangzottak mély benyomást tettek Paulóra.
- Hogyhogy sohasem látogatta meg a nagynénjét az anyja halála előtt?
- Nem tudom. Nem éreztem fontosnak, azt hiszem. De amióta anya... nem él, azóta másképpen gondolom.
- Az édesanyja sem látogatta a nővérét?
- Nem, úgy tudom, nem. De azt hiszem, anyagilag támogatta őt. Amennyire én tudom, rendszeresen küldött neki kisebb-nagyobb összegeket, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben.
- Hallottam az imént a veszekedésüket Henrietta Ramantival. Min vitatkoztak?
- Hááát... nem szívesen mondom ezt, de tudja, anyám halála után nagyobb összeget örököltem. Ezt átadtam a nagynénémnek, mert azt akartam, hogy megőrizze arra az időre, amikor majd elutazunk. Ugyanis azóta dédelgetem ezt az álmot... Neki is beszéltem erről, de akkor úgy nyilatkozott, hogy nem biztos,
hogy velem tart...
Később megtudtam, hogy ez az összeg már nincs meg. Kérdőre vontam, és ő elmondta, hogy az úrnője kérte el tőle. Vártuk, hogy majd visszaadja, de ez a mai napig nem történt meg. Most, hogy visszamegyünk Portugáliába, szeretnénk már visszakapni a pénzt. Ismét szóltam Henriettának, hogy adja vissza. Azonban közölte, hogy még nem jutott hozzá a hagyatékhoz, így nem tudja visszafizetni. Nagyon dühös voltam rá, lehet, hogy kiabáltam is, de már nagyon türelmetlen vagyok. Az is lehet, hogy soha nem adja vissza a pénzt... - mondta elkeseredetten. - A múltkor is, amikor kértem a pénzt, átölelt és megcsókolt... Egyszóval kikezdett velem. Nem mondom, gyöngörű nő, bizony felforr az ember vére a közelében, különösen a szemei gyönyörűek... Amikor rámnéz, úgy érzem, hogy... de nem, nem, hiszen úgyis tudom, hogy csak játszik velem. Azt akarja elérni, hogy ne kérjem vissza a pénzt... Tudja, az az igazság, hogy szegény nagynénémnek mostoha sorsa volt. Azt akarom, hogy mostmár jó élete legyen, öregségére... Egyszer azt mesélte, hogy még egészen fiatal volt, amikor elszökött otthonról. Nem érezte jól magát abban a miliőben... Fiatal korában lázadó természet volt. Sokáig bolyongott, maga sem tudta, mit akar... Mindenfélét dolgozott, de sehol nem maradt sokáig. Aztán egyszer meghallotta, hogy a húga, vagyis anyám elhagyta a szerelmével az országot. Akkor ő is úgy döntött, hogy követi a példáját... Sajnos, nem járt sikerrel. Nem találta meg a boldogságot. Anyámék közelében telepedett le Párizsban. Ők támogatták is mindenben, de ő nem sokáig tudott egyhelyben maradni... Elhagyta a várost. Még Párizsból ismert egy férfit, akibe beleszeretett. A szerelmét soha nem merte megvallani, mert a férfi sokkal fiatalabb volt nála... Ő volt Enrike Ramanti. Amikor Ramanti elhagyta Párizst, utánautazott. Valahogy elérte, hogy felvegyék házvezetőnőnek, és így mindig a közelében lehetett. Anyám sokáig azt sem tudta, merre van a nővére. Évek múlva egyszer levelet kapott tőle, abban írta meg, hogy hol van, és hogy minden rendben van... Megírta, hogy házvezetőnő lett, és örül, mert a szeretett férfi közelében lehet...
Anyám nagyon sajnálta. Szerette volna legalább anyagilag támogatni. De a nagynéném eleinte nem akarta... Jó neki így, azt mondta. De az anyám hajthatatlan volt, és mindig küldött neki pénzt.
- Önnek milyen a viszonya a nagynénjével?
- Megszerettem. Nem sokat beszél, csendes, kedves asszony. Láthatta. Neki sincs más rokona, csak én. Mostmár, hogy Ramanti elment, azt ígérte, velem jön a szülőhazájába. Nyugalmat akar, mint ahogy én is. Már csak ő van nekem... Megérti, ugye? Azt nem tudom, hogy ő mit érez irántam. Azt hiszem, a maga módján szeret engem.
- Tudja, hogyan kerültek Portugáliából Párizsba?
- Anyám Portugáliában született egy előkelő családban. Iskoláit ott járta. Amikor felnőtt, megismerkedett apámmal, és egymásba szerettek. Anyám állapotos lett velem. Sajnos, apám csak egyszerű taxisofőr volt, így az előkelő család ellenezte a kapcsolatukat. Titokban házasodtak össze. A család úgy reagált erre a lépésükre, hogy közölték: kifizetik anyám örökségét, de hagyják el Portugáliát. A fiatalok addig maradhattak csupán, mig meg nem születtem. Akkor fogtak engem és a pénzt, és Párizsba jöttek. Letelepedtek. A pénz egy
részéből villát vettek, a többi pénzzel tőzsdézni kezdtek. Sikeres manővereik nagyon sok pénzt hoztak. Így jómódban éltünk, előkelő iskolába járhattam. Körülbelül tíz éves lehettem, amikor apám súlyosan megbetegedett, majd rövidesen meghalt. Anyámmal egyedül maradtunk. Nem ment újból férjhez, de mivel sok barátja volt, eléggé nagyvilági életet élt továbbra is. Kaszinókba, összejövetelekre, partikra járt. Én közben mindenféle iskolába jártam. Az egyetemet már nem fejeztem be: nem érdekelt már a tanulás. Csavarogtam a
haverokkal, és szórtuk a pénzt. Gyakran fordult elő, hogy napokig nem mentem haza. Anyám nem titkolta nemtetszését, de nem érdekelt. Azért tudta, hogy szeretem, és én is tudtam, hogy mindettől függetlenül szeret engem. Igazándiból soha nem volt közöttünk nagy veszekedés - mesélte a fiú.


Paulo és a fiú közben leértek a tópartra. A fövenyen már sok strandoló hevert, ki napernyő alatt, ki csak úgy, napfürdőzve. A napozókat kerülgetve begázoltak a sekély parti vízbe.
- És arról tudna-e nekem mesélni, hogy Tomot hogyan ismerte meg az édesanyja? -
- Igen... Az egyik partin divatcikkeket mutattak be. Az egyik modell fiú és anyám között vonzalom keletkezett, ami később igaz és lángoló szerelemmé érett. Ez a modell volt Tom. Bár a korkülönbség szembetűnő volt, mégis nyugodtan állithatom: érdek nélküli kapcsolat volt közöttük. Hiszen addigra már Tom is vagyonos volt, modellként nagyon jól keresett. Tommal jól összebarátkoztunk.
Amikor anyám meghalt, Tom nagyon kikészült. Biztos vagyok benne, hogy semmi köze nem volt anyám halálához - mondta Adrian.
- Ön találta meg az édesanyját? - kérdezte Paul.
- Igen. Aznap későn értem haza, mint már annyiszor. A bejárati ajtó nyitva volt, ez feltűnt nekem. Soha nem hagyta nyitva... Felmentem a szobájába. Az ő ajtaja is tárva-nyitva volt. Megláttam, amint az ágyon fekszik ruhástól, a kezében
egy levél. A földön gyógyszerek... Tudtam, hogy nem szed semmilyen gyógyszert, altatót se... Szörnyű volt... Orvost hívtam, de már nem tudott rajta segiteni. Azonnal értesítettük a rendőrséget... A levelet az egyik nyomozó bontotta fel.
Öngyilkosságról meg nagy adósságról volt benne szó... Tudom hogy soha nem volt adóssága... Miért lett volna? Volt elég pénze... Egy szó sem igaz az egészből... - mesélte a fiatalember. - A vizsgálat lezárása után a villát eladtam,
azóta szállodában lakom. Nem bírtam volna ott maradni, abban a házban... Elveszítettem a lábam alól a talajt... Ezért is döntöttem úgy, hogy visszamegyek nagyszüleim hazájába... talán élnek még... - a fiatalember elhallgatott.

Most vették csak észre, hogy mennyire elszállt az idő. Túlhaladtak a falut övező sziklás partszakaszon, ahol a hatalmas sziklák eltakarták szemük elől a kis települést. Vissza kellett fordulniuk, ha még alkonyat előtt vissza akartak érni a faluba. Visszaindultak hát.

A parti föveny már kiürült, leszállt a szürkület, a tóra pára ereszkedett. A vörösen izzó naplementében sugárzóan szép volt a tó, a házak hófehér fala és a sziklák visszaverték a nap utolsó sugarait.

Csodásan szép volt a táj. Paulónak ritkán adatott meg, hogy ilyen szép naplementét lásson: a nagyváros felhőkarcolói közé ritkán süt be a nap, és a napkeltét, napnyugtát egyáltalán nem látni onnan...

A falu házai közé érve Adrian elköszönt. Paulo utánaszólt:
- Megkérdezhetem, hogy hol lakik?
- A helyi motelban vettem ki szobát. Mindig így szoktam, ha idejövök.
- Felkereshetem, ha szükséges?
- Persze. Még néhány napig itt leszek - válaszolta a fiú, intett, és sietve eltűnt a házak között.


Paulo lassan baktatott a házuk felé. Eszébe jutott, hogy ma nem ebédelt. Mégsem érzett éhséget. Amikor az ajtó elé ért, meggondolta magát, és az özvegy háza felé fordult, lassan elindult arrafelé. Még nem tudta pontosan, mit is akar, de annyira bizonytalan az egész ügy, annyira homályos, hogy nem hagyja mostmár nyugodni.
A kockák nehezen állnak össze, ki kell tehát deritenie, mi is történt valójában a fiú anyjával, és az özvegy férjével...
Két látszólag egymástól független, relytélyes haláleset...
Lehet azonban, hogy valahol összeérnek a szálak, összefüggenek az események... Igen, igen, ezt kell kiderítenem - gondolta a férfi. Mire idáig ért a gondolatmenetében, az ajtó elé ért. Bekopogtatott.

A házvezetőnő nyitott ajtót, beengedte Paulót.
- Az asszonyom már elvonult a szobájába - mondta.
- Én most önhöz jöttem - mondta a férfi.
Az idős asszony meglepődött kissé. Hellyel kinálta a férfit a hallban, majd ő is leült, és kérdően nézett a férfire.
- Kérem, meséljen nekem Enrike Ramantiról - kérte.
- Nem sokat tudok én arról mondani - felelte az asszony.
- Gyakran utazgatott?
- Neeem... Csak évente kétszer, Párizsba. Hogy ott mit csinált, nem tudom. Talán szórakozott... De itt szolid és csendes életet élt.
- Ön hogyan fogadta, amikor megnősült?
- Hááát... Furcsálltam... Megvolt a maga élete, szokásai... és már nem volt fiatal. A felesége pedig nagyon fiatal. A lánya lehetne... Mindenki azt mondta itt a faluban, hogy nem lesz jó vége: koros férfi, fiatal feleség... sose vezet jóra... Úgy látszik, hogy igazuk lett, mert az utóbbi időben sokat veszekedtek. Mindannyiszor, amikor Enrike hazajött Párizsból. Azt hiszem, az asszonyom féltékeny volt...
- Nem mindig együtt utaztak?
- Eleinte együtt, de az utóbbi időben már nem.
- Mit tud arról, hogy egy ilyen alkalommal egyszer a felesége is elutazott, de külön és nem a férjével?
- Igen, igen, egyszer tényleg ő is elment. Hogy hová, nem mondta. Néhány nap után aztán visszajött. Enrike csak később tért vissza. Lehet, hogy nem együtt voltak, de bizonyosat nem tudok. Ez már régen volt... még tavaly.
- Vissza tud-e emlékezni rá, hogy amikor Henrietta visszatért, nem volt izgatott, ideges?
- Hááát... Arra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy utána még többször veszekedtek, mint azelőtt...
- Megtudtam, hogy nagyobb pénzösszeggel tartozik önnek - vetette fel a férfi.

Az idős asszony nem felelt. A földet nézte. A férfi megértette, hogy nem szívesen beszél erről. Mást kérdezett.
- Mit tud Ön arról, hogy Henrietta vagyonos volt-e, amikor hozzáment Ramantihoz?
- Úgy érti: érdekből ment-e hozzá?
- Igen, úgy értem.
- Nem tudom...
- Hm... Nos, asszonyom, még egyetlen kérdésem lenne. Azon a napon, amikor az úr meghalt, történt-e valami szokatlan? - kérdezte Paul.
- Ugyanolyan nap volt, mint a többi... Talán csak annyiban volt szokatlan, hogy az asszonyom reggelinél alig evett, utána rögtön felment a szobájába. Gondoltam, talán nem érzi jól magát... De nem feküdt le, mert hallatszott, amint járkált le-fel a szobában. Az úr elment, mondta, hogy ebédre visszajön.
Délre meg is érkezett, sokat evett, mint ahogyan szokott. Nagyon jó étvágya volt... Az asszonyom csak csipegetett, de a borból többször is töltött magának... utána felmentek a szobájukba és magukkal vittek egy üveg italt is - ezt máskor is megtették, ebben nem volt semmi szokatlan. Amikor a konyhában végeztem, a kertbe mentem és a virágágyást gyomláltam...
Aztán estefelé, amikor bejöttem a házba, hogy vacsorát készitsek, akkor jött le az asszonyom. Fel volt dúlva, és mondta, hogy az úr rosszul lett, hívjak orvost. Megpróbáltam telefonálni, de a telefon süket volt, nem működött. Elsiettem az orvosért, aki azonnal el is jött, de már nem tudott rajta segíteni. Azt mondta, megállt a szive - fejezte be mondandóját az idős asszony. Szemében könnyek csillogtak.
- Tudja, hogy pontosan mi okozta a halálát?
- Mondtam: megállt a szive.
- Valóban, asszonyom. De a szív megállását egy bizonyos szer okozta.
- Milyen szer? - kérdezte csodálkozva az idős nő.
- Kátránykoncentrátum. Nem mondta önnek Henrietta?
- Nem. Nem említette...
- Az ételhez, italhoz, amiket feltálal, nem férhetett más, csak ön?
- Nem, ahhoz senki más nem nyúlt soha...
- Nos, akkor bizonyára máshogyan történhetett... Mondja, kérem, Adrian sűrűn meglátogatja önt?
- Csak amióta az anyja meghalt. Tudja, az anyja az én hugom volt... szegény.
- Ramantiék tudták-e, kicsoda Adrian? Úgy értem: a nevét is?
- Úgy gondolom, igen. Bár én soha nem mondtam nekik. Ők pedig nem kérdezték. Hiszen amikor Adrian eljött, akkor velük nemigen találkozott. Ők mindig el voltak foglalva, az úr ritkán volt idehaza, Henrietta pedig leginkább a szobájában volt...
- Mondja, kérem, a huga soha nem látogatta meg önt?
- Nem, soha.
- Akkor Ramantiék nem ismerték, ugye?
- Valószínűleg nem.

Ekkor fentről lépteket hallottak, és a lépcsőfeljáró tetején megjelent selyemköntösben az özvegy. Lejött a lépcsőn.
- Hangokat hallottam... Ön az? Kérem, jöjjön fel a szobámba - intett a férfinak.

A házvezetőnő felállt, bement a konyhába, Paulo pedig felment a nő után a lépcsőn. Elnézte a nő formás lábait, amint egymás után rakosgatva lépegetett fel a lépcsőn. Mezítláb volt, léptei neszét elnyelte a süppedős, puha bársonyszőnyeg.
Amikor a szobába értek, a nő az ágyhoz ment, és a szélére ült.
Kacéran úgy igazította köntösét, hogy láttatni engedte formás, hosszú combjait. Kihívóan nézett a férfira. De Paulónak semmi kedve sem volt a flörtöléshez, hiszen tudta már, hogy ez a nő kikezdett Adriannal is... Szégyentelen perszóna. Arra gondolt, mi célja lehet azzal, hogy vele is kikezdjen...
Adriannal érdekből tette volna... Lehet, hogy titkolnivalója van, lehet, hogy a rejtély megoldása itt lappang, ebben a szobában...

- Elmesélné kérem, mi történt azon a napon, amikor a férje meghalt? - kérdezte.
- Lássuk csak... reggel együtt reggeliztünk, délelőtt a szobámban voltam. A férjem elment valahová, de később visszajött. Megebédeltünk, majd feljöttünk a szobába, és italt is hoztunk fel. Ezt mindig igy szoktuk, amikor délután nem kell elmennie sehová. Szerettünk kettesben lenni, érti, ugye, mire gondolok? Majdnem az egész italt megittuk a délután folyamán, azután én elszenderedtem. Estefelé ébredtem csak fel. A férjem is aludt, legalábbis azt hittem. Amikor keltegettem, akkor vettem észre, hogy nem mozdul. Orvost hívtunk. Megvizsgálta, és megállapitotta, hogy meghalt. Hát így történt - fejezte be az özvegy, közben kacéran keresztberakta a lábait egymáson, amitől köntöse még széjjelebb nyílt. Arcán nyoma sem volt bánatnak, a férje halála miatti szomorúságnak.

Paulo kényelmetlenül feszengett. "Ha néhány nappal előbb kerülök hozzá ilyen közel, akkor talán... de most... most már nem érdekel..." - gondolta.
- A házvezetőnő elmondása szerint az utóbbi időben sokat veszekedtek - mondta kertelés nélkül Paulo. - Talán megtudta a férje, hogy tartozása van? - kérdezte.
Az özvegy nehezen palástolta zavarát.
- Nem tudom, miről beszél. Szépen éltünk, nem veszekedtünk. És nem tartozom senkinek sem... Hiszen van péznem, mint már mondtam önnek: nagyobb összeget örököltem!
- Tudom, hogy van tartozása... Komoly tartozása. Önnek valójában nincsen és soha nem is volt vagyona, ugye? Sőt, az is lehet, hogy a férje is tudta ezt! Ezért veszekedtek? Tudott a tartozásairól?

A nő felpattant ültéből, idegesen járkálni kezdett a szobában.
- Na és, ha veszekedtünk! Minden házasságban előfordul! - kiáltotta. - Nem tudta... illetve mondom: nincsen tartozásom, nem érti?

Paulo észrevette a nő véletlen elszólását. Tovább ütötte a vasat.
- Tudom, hogy tartozik, sok pénzzel tartozik Mariának.

Henrietta megtört. Néhány pillanatig maga elé meredt. Talán rádöbbent: hiába tagad. Zaklatott hangon szólalt meg ismét:
- Igen, igen, tartozom Mariának. Na és? Enriko is tudta, kénytelen voltam megmondani neki... Pénzre lett volna szükségem, de tőle nem kaptam. Még mielőtt megismertem Enrikét, hogy előkelő életet folytathassak Párizsban, uzsorakamatra kaptam pénzt, többször is... hogy majd, ha gazdag férjet szerzek, visszafizetem... Ezt az adósságomat azóta sem tudtam megfizetni, azt gondoltam, elutazom úgyis onnan és nem fognak megtalálni... Sajnos ebben tévedtem, a közelmúltban értesítettek, hogy ha nem fizetem vissza, nagyon nagy bajba kerülök...
Bármi áron, de szereznem kellett pénzt! A férjemtől hiába kértem. Akkor tudtam meg, hogy a házvezetőnőm pénzhez jutott, és elkértem tőle. Visszaadni sajnos azóta nem volt módom. És hát az az összeg sem fedezte az egész tartozásomat... Ezért újból arra kényszerültem, hogy a férjemtől kérjek, de ő újra kinevetett... Azt hiszem, el sem hitte, hogy adósságot csináltam... Bajban voltam. Nagyon feldühített, és elhatároztam, megszerzem tőle magam, hiszen régebben egyszer elárulta a széfje kódját. Amikor aztán az egyik alkalommal elszántam magam és kinyitottam a széfet, meglepett engem. Csúnyán összevesztünk. Akkor megfenyegetett, hogy elválik, és fel is út, le is út... Ezt nem akartam... Elveszíteni a jómódot, a kényelmes életet, az előkelő barátokat... vissza a nincstelenségbe... szegénységbe... Képzelheti, mennyire megijedtem.
- Nem értem, engem miért akart félrevezetni? Miért mondta azt az első találkozásunkkor, hogy vagyonos? Hogy komoly összeget örökölt!
- Nem tudom... Azt akartam, hogy azt higgye, nem szorulok rá a férjem pénzére... de mostmár, hogy tudja, nincs értelme tagadni... Szegény jó Enrike, ha tudtam volna...
- Mit, asszonyom?
- Ha tudtam volna, hogy sejtette azt: soha semmim sem volt. Neki azt hazudtam, hogy a kaszinókban vesztettem el sok pénzt, onnan az adósság... Igazából árvaházban nőttem fel Párizsban... Így nem is örökölhettem... Egyetlen célom volt csupán, hogy vagyonos férjet szerezzek. Ezért jártam a szórakozóhelyeket, és így akadtam össze Enrike Ramantival... Ő elhitte, hogy vagyonos vagyok, soha nem kételkedett bennem... legalábbis azt hiszem. De ha tudta is a titkomat... nem mondta sohasem...
- És ön? Ön miért nem mondta meg neki soha az igazat?
- Féltem, hogy elveszítem... és akkor mi lett volna velem?
- Pedig valószínűleg már akkor tudta, amikor elvette Önt feleségül. Tudnia kellett... biztosan rájött...
- Ó, Istenem... milyen nagyszerű ember... volt... Szeretett engem. És én is szerettem őt! Elhiszi? Amikor elvett feleségül, azt hittem, enyém a világ, olyan boldog voltam. De amikor megtudtam, hogy megcsal, az rettenetes volt. Nem tudtam volna elviselni, hogy mindent elveszítsek...
- Miből gondolja, hogy a férje megcsalta önt?
- Hát hiszen az utóbbi időben mindig egyedül utazott el!
- Ez nem jelent semmit.
- De akkor az a nő... az a nő ott a hotelban?!
- Arra a nőre gondol, akinek a képét mutatta az újságban? Aki meghalt? Biztos benne, hogy az a nő a szeretője volt?
- Hiszen az ő szobájában járt!
- Arra nem gondolt, hogy akkor ott nem az Ön férjével találkozott? A férje időközben távozott, a szobában pedig egy fiatalemberrel maradt kettesben az a hölgy.
- Hogyan?
- A szobában akkor egy fiatalember volt, nem a férje.

Az özvegy feldúltan járkált fel s alá a szobában. Idegesen hajába túrt, halántékát masszírozta ujjaival.
Néhány percig néma csönd borult a szobára A nő lépteinek neszét elnyelte a puha, süppedős szőnyeg.
- Emlékszik még annak a nőnek a nevére? - kérdezte Paulo.
- Nem.
- Katarina Noria-Gardos.
- Na és?
- Ő Adrian édesanyja volt. Mariának pedig a húga.
- Mi? Hogyan?! - a nő majdnem elájult. Arca elszürkült, szája széle remegni kezdett. - Az nem lehet! Honnan tudja ezt?
- Adriantól tudom. Nem tűnt fel önnek, hogy az idegen nő halálesete után nemsokára megjelent itt Adrian?
- Neeem... egyáltalán nem gondoltam erre. Pedig Maria mondta, hogy meghalt a fiú anyja, és hogy ő az egyetlen rokona... De nem tulajdonítottam ennek semmi jelentőséget. Egyáltalán nem! Azt hittem, ő is Gonzales... mint Maria.

Elhallgatott.


Ismét csend, súlyos csend borult a szobára. Az asszony valószínűleg vívódott, szenvedett. Ez látszott az arcán, egész tartásán. Az utóbbi percekben szédületes változáson ment keresztül. Szinte megöregedett... Paulo figyelmét egyetlen rezdülése sem kerülte el.

Mit érezhet ez a nő most, hogy megtudta: a férje nem csalta meg! Mit érezhet, hogy a férje valószínűleg tudta: vagyontalan... Bizonyára egy világ omlott össze benne! Talán csak most döbbent rá, mit veszített a férfi halálával...

Az asszony ekkor hirtelen a férfihoz lépett és a mellére hajtotta a fejét. A férfi nem tudta, mit gondoljon. Nemrég még örült volna, most azonban inkább azon törte a fejét, hogyan is oldja meg ezt a fura helyzetet. Nyugtatólag átölelte a nőt, aki zokogni kezdett. A férfi egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Aztán az ágyhoz vezette, és gyengéden a szélére ültette. A nő leült, megtörten, összegörnyedve. Szemeiből záporoztak a könnyek... A férfi leült vele szemben egy székre és várt.
Nem értette az asszony viselkedését. Nem értette, miért akar közeledni hozzá. Ennyire magányos? Nem valószínű. Valami azt súgja: súlyos titok nyomja a lelkét. Hogyan lehetne rávenni, hogy mondja el? Szép szavakkal? Öleléssel? Hízelgéssel, vagy ígérgetéssel? Neeem, az nem lenne jó... Egyébként is, ő nem érez semmit iránta, az özvegy meg bizonyára félreértené... és hát becstelenség volna így kihasználni az idegállapotát, pillanatnyi gyengeségét.

A félhomályban elnézte a nőt, aki mostmár egyáltalán nem azt a képet nyújtotta: nem volt már az az igéző bálvány, a szépséges istennő, csak egy szánalomra méltó, megtört teremtés.

Akkor a nő felpattant ültéből, és megint járkálni kezdett a szobában. Gyötrődött, ez látszott az arcán. A férfinak úgy tűnt, hogy valamit el szeretne mondani, de nem meri...

Talán... talán az is lehetséges, hogy annyira retteg a szegénységtől, hogy eltette láb alól a vélt riválisát? Ez megmagyarázná azt, hogy miért viselkedik ilyen zavarodottan. Vagy most is csak színészkedik?

Ha azonban helyes a feltételezése, akkor ez a nő... gyilkos! A férfi egyre növekvő utálattal, ellenszenvvel figyelte az asszonyt. A selyemköntös szárnyai minden lépésénél meg-meglebbentek. Ki hát ez a nő? Mit titkol? Mit rejteget? Mi váltotta ki rajta ezt a változást?...

Paulo hirtelen megsajnálta, maga sem értette, miért. Felállt és feléje lépett. Meg akarta nyugtatni... A nő félreérthette, mert hátrált egy lépést.

Talán azt hiszi, bántani akarom. Fél tőlem - gondolta a férfi. A nő máskor szép vonásai most eltorzultak, arcán a félelem, kétségbeesés furcsa ráncokat idézett elő. Sötét szeme zavarodottan csillogott, haja összekócolódott, kezével bizonytalan mozdulatokat tett: valószinűleg idegei felmondták a szolgálatot, már nem tudta kontrollálni mozdulatait...

Paulo tett még egy lépést a nő felé. Kezét feléje nyújtotta. Hiszen tőle nincs miért félnie... Az asszony ismét hátrálni kezdett, hátával a falhoz simult. Paulo akkor vette észre szemben a nyitott ablakot. A függöny lebegett a friss légáramlatban.
Paulo megállt, karját leengedte.
- Talán jobb lenne, asszonyom, ha az igazat mondaná el nekem. Lehet, hogy megkönnyebbülne tőle... mindenkinek jobb lenne... hiszen Ön is azt akarja, hogy kiderüljön az igazság, nem igaz? - mondta.
- Nem akarok börtönbe kerülni, hát nem érti? Nem tudnám elviselni!
- De hiszen én nem is mondtam semmi ilyesmit! Hiszen nem tett semmi olyasmit... ugye? Mi oka van feltételezni, hogy börtönbe kerülne?! - Paulóban egyre erősödött a sejtés...
- Én nem tehetek róla, hogy így alakult... de úgyis vége. Mindennek vége. Enrike nélkül már minden más... Nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni... nagyon bánt az egész... - ismét sírva fakadt. Könnyei elmaszatolódtak az arcán. - Én azt hittem, hogy az az asszony vele találkozik a hotelban... iszonyúan megijedtem... megijedtem, hogy Enrike elhagy engem... és akkor... és akkor...

Nem tudott tovább beszélni. Hangosan zokogott. Paulo feltevése beigazolódni látszott. Ő tette tehát...

Jó néhány perc telt el így. Amikor a nő kicsit megnyugodott, ismét beszélni kezdett.
- Én nem akartam semmi rosszat... Kérdőre vontam a nőt... de ő mindent tagadott... azt mondta, nem is ismeri Enrikét... nem hittem neki... nagyon feldühített... és... nem akarok megint szegény lenni... Tudja, milyen az? Tudja? - zokogott. - Aztán meg Enrike... Azt hittem, hogy amikor a felesége leszek, sok pénzem lesz. Nem így lett. Nagyon vigyázott a pénzére. Igaz, hogy mindent megadott nekem, de pénzt hiába kértem tőle... Pedig nekem nagyon kellett az a pénz... Ő meg csak kinevetett.
Akkor elhatároztam, hogy valahogy mégis megszerzem a pénzt... mert az örökség úgyis az enyém lesz. Csak még nem tudtam, mit tegyek. Igazából nem akartam rosszat. Nem is tudom, hogy történhetett... Sokáig gondolkodtam, mire eszembe jutott az a néhány tucat nikotintabletta, amit a fiók alján felejtett...

Te jó ég! Ez a nő megölte a saját férjét is! Pénzért! Ez rettenetes! Micsoda egy boszorkány! Paulóban egyre nőtt az utálat, a megvetés.

Az özvegy arcán patakzottak a könnyek. Paulo nem tudta, higgyen-e neki... higgye-e, hogy megbánta, amit tett... És mit tett egyáltalán?

Az asszony halkan, nagyon halkan folytatta. Mintha csak önmagának mondaná... mintha a vallomást csak ő hallaná, senki más... De Paulo figyelt, nagyon figyelt minden szóra.

- A kedvező alkalomra vártam, hogy megtegyem, amit elhatároztam. Aznap ebéd után feljöttünk és konyakot is hoztunk magunkkal, iszogattunk, majd ágyba bújtunk. Megvártam, amíg elszunnyad. Nem kellett sokáig várnom, a sok ital megtette hatását... mint mindig. Akkor én feloldottam egy marék tablettát a konyakjában, és behúztam a függönyöket, hogy ne lássa az ital színét, amikor megissza. Így is történt: amikor felébredt, kezébe adtam a poharát, megitta. Én is ittam, és újból ágyba bújtunk. Hamarosan elaludt. Gyorsan elöblítettem a poharát és kiöntöttem az ablakon. Aztán konyakot töltöttem bele. Aztán vártam, vártam... Nem tudom, mennyi idő telt el. Lehet, hogy én is elszunnyadtam. Az italtól... Már besötétedett, amikor ébresztgetni kezdtem. Nem mozdult... Megijedtem. Akkor döbbentem rá, mit tettem...
Iszonyú volt... Megérti? Rettenetes érzés volt tudatára ébrednem, hogy megöltem a férjemet... Orvost hívtunk, de már... A többit tudja... Most ugye megvet engem? Elmondja a rendőrségnek?

Az asszony letörölte könnyeit. Most megint kacér akart lenni, hogy levegye lábáról a férfit, hogy az ne áruljon el semmit a rendőrségnek abból, amit hallott. De arcán a mosoly torz lett, ijesztő. Paulo nem felelt. Mit mondhatott volna?
Undort érzett.

Aztán azt kérdezte:
- De ebben az esetben nem értem, hogy miért akarta velem kinyomoztatni a tettest?
- Hogyhogy miért? Mert azt akartam, hogy Adrianra terelődjön a gyanú.
- De hiszen nekem azt mondta, hogy a rendőrség lezárta a nyomozást! Akkor az sem volt igaz?
- Neeem... Adrianra haragudtam... Ő tudta, hogy a nagynénje ideadta a pénzt nekem... Ahányszor csak eljött a nagynénjéhez, mindig a pénzről beszélt, folyton azt követelte. Próbáltam a fejét elcsavarni, de sajnos nem voltam rá hatással. Pedig mindent megtettem, hogy elodázzam a pénz visszaadását, hiszen tudtam: addig semmiképp nem tudom visszafizetni, amíg a vizsgálat le nem zárul, s hozzá nem jutok a férjem hagyatékához... Szóval sem szép szó, sem semmi más nem hatott Adrianra. Ő pedig mindig csak azt hajtogatta, hogy adjam vissza a pénzét... Dehát nem volt miből! Veszekedtünk minden alkalommal, és én nagyon megharagudtam rá. Ezért akartam azt, hogy maga majd azt derítse ki: ő gyilkolta meg a férjemet. Tudtam, hogy nikotintablettát szokott bevenni, mert le akar szokni a dohányzásról. Ezt még Maria mondta nekem... Én juttattam el önhöz az orvosságos üveget. Maria szobájában találtam... Sajnos ön akkor este a házuk előtt majdnem észrevett, alig tudtam elfutni. Ezzel is azt akartam elérni, hogy majd Adriant és a nagynénjét gyanúsítsa... - mondta az özvegy.
- Adriant és a nagynénjét? Miért? Adriant már értem, de a nénit miért akarta belekeverni?
- Észrevettem, hogy valahányszor Enrikére nézett, milyen szemeket meresztett... Tudtam, hogy érzelmileg nagyon kötődött hozzá. Talán szerelmes volt belé. El tudja ezt képzelni? - hisztérikusan felnevetett. - Úgy gondoltam, hogy ráterelem a gyanút az altatós üveggel. Mert azt akartam: azt higgyék majd, énrám volt féltékeny, és bosszút akart állni, amiért elvett engem...

A férfi nem tudta, hogy sajnálja-e, vagy megvesse. Micsoda eszelős gondolatai vannak! Láthatóan teljesen belezavarodott önnön téveszméjébe. Hol Adriant, hol Mariát akarja tettesként feltüntetni... szerencsétlen nyomorult.

Úgy gondolta, itt az ideje, hogy végső csapást mérjen rá.
Megkérdezte:
- Tudott-e arról, hogy a férjének van egy fia?
- Ho-ogyan?! - kérdezte dadogva az asszony.
- Tudott-e róla, hogy a férjének volt egy törvénytelen gyermeke Párizsban, akit jó néhány éve adoptált? Ezzel a fiúval rendszeresen találkozott a Diamond hotel 290-es szobájában, mindannyiszor, amikor csak Párizsban volt?

Az asszony szeme kerekre nyílt.
- Az nem lehet!
- De igen. Még egyetemista volt, amikor született egy fia. Hivatalosan azonban csak jóval később vette a nevére. Nem tudta? Sohasem mondta önnek? - kérdezte Paulo.
- Nem, nem tudtam... nem mondta. Nem is hiszem el...
- Azt sem mondta, hogy - mint már említettem - a Diamondban találkoztak mindannyiszor, ahányszor csak az ön férje Párizsban járt? És ő volt az a fiatalember, akivel Katarina Noria-Gardos, Adrian anyja a hotelban találkozott akkor, amikor ön is ott volt...
- Ezt nem értem!
- Ramanti fia és Adrian anyja a nagy korkülönbség ellenére régebben szerették egymást, de szakítottak. Az asszonynak azonban hiányzott a fiú, ezért felkereste őt. Hogy honnan tudta, hogy éppen akkor a hotelban lesz? Valószínűleg Adriantól. Valójában nem tudni, hogyan, de rájött, hogy a fiúnak az apjával ott van találkozója aznap este.
Amikor az asszony megérkezett, Ön meglátta... és azt hitte, hogy a férjéhez jött. Pedig a férje egyáltalán nem ismerte azt a nőt. Sőt, a nő érkezése után azonnal el is ment. Nem akarta zavarni őket... Erről semmit nem tudott?
- Ó, te jó ég! Ezt én nem hiszem el! Ugye ez nem igaz? -
- De igen, asszonyom. Ezek a tények.
- Akkor sem lehet igaz! Maga most teljesen össze akar zavarni engem! Ez nem lehet igaz! Az az asszony... és Enrike - dadogta. - És hogy fia lett volna... Ha ez igaz, akkor az örökség... az örökség sem engem illet! Nem jutok hozzá! A fia
fog mindent megkapni! Hiába volt minden... hiába... hiába... - zokogta. - Kár volt harcolnom... pedig mindent megtettem... mindent, mindent...

Teljesen magába roskadt. Most értette meg, hogy mindennek vége. Hát mégis igaz lenne? Akkor az a szegény asszony... ártatlanul halt meg. És Enrike... annyira hiányzik! Ó, bárcsak soha ne akart volna előkelő hotelekben lakni, szép ruhákat viselni, kaszinókba járni... Mindig hitt abban, hogy sikerülni fog jól férjhez mennie... mégis, most milyen szerencsétlenné lett... ő lett a világ legszerencsétlenebbje - úgy érezte. Még most is boldogan élhetnének... De mostmár vége. Minden hiába volt. Tévedett, nagyot tévedett. Halálosat, végzeteset. Tévedett, amikor azt hitte, boldog és gazdag lehet. És íme, most oda a gazdagság, a boldogság. Mindent elveszített... mert tévedett. A tévedése vitte a bűnbe, tévedésből lett gyilkossá.... kétszeres gyilkossá! És most, most döbbent rá, hogy a sors összeesküdött ellene, hiszen még az örökség se lehet soha az övé... Úgy érezte, a sors csak kacag rajta... Igen! Pedig ő annyira akarta a boldogságot, a gazdagságot! Annyira akarta! Tíz körömmel ragaszkodott hozzá! És íme, most itt áll vagyontalanul, árván, elhagyatottan... és bűnben. Rettenetes, rettenetes bűnben... És már nincs tovább.


Hirtelen, mielőtt a férfi bármit is tehetett volna, villámgyorsan a nyitott ablakhoz ugrott, és kivetette magát rajta. Paulo utána kapott, hogy megragadja, de elkésett. A szép özvegy kizuhant az emeleti ablakon, rá a virágágyásokat szegélyező, fehérre festett terméskövekre. A férfi lerohant a lépcsőn, ki az ajtón, és odaszaladt a fekvő testhez. Letérdelt melléje, hogy a homályban jobban lássa. A földön sötét folt kezdett terjengeni a nő feje mellett.
Vér... Ekkor lépett ki az ajtón a házvezetőnő. Biztosan meghallotta a zuhanás zaját... Felkapcsolta a bejárat feletti lámpát. Oszlott a homály, halvány fény vetődött a fekvő alakra... A szép fekete haj csupa vér és föld, a nő keze és lába kifacsarodottan, természetellenes pózban... A házvezetőnő nem kérdezett semmit. Azonnal orvost hívott. Amikor az orvos megérkezett, már csak a halál beálltát tudta megállapítani.

------------------------

Paulónak be kellett mennie a rendőrségre tanúvallomást tenni. Először azt hitték, hogy ő lökte ki a nőt az ablakon, de amikor megmutatta igazolványát és kiderült, hogy magándetektív, illő tisztelettel bántak vele. El kellett mondania részletesen, hogy mi történt valójában.

Mindent elmondott, amit tudott. Beszélt a megbízatásáról. De arról a feltevéséről, hogy az asszony lenne Katarina gyilkosa is, nem beszélt.

A rendőrtiszt türelmesen végighallgatta, majd amikor Paulo befejezte, ezt mondta:

- Tehát az ön vallomásából kitűnik, hogy Ramanti halálát a felesége okozta, a felesége ölte meg. Haszonszerzésből, előre kitervelten. De azt tudnia kell, hogy Katarina Noria-Gardos halála bizonyos tekintetben összefügg ezzel a másik
halálesettel. Amikor Enrike Ramanti meghalt, és kiderült, hogy nem természetes halállal halt meg, de nem találtunk okot sem öngyilkosságra, sem gyilkosságra, részletesen és behatóan nyomozni kezdtünk a múltja felől.
Kiderítettük, hogy az utóbbi jónéhány évben - körülbelül tíz éve - gyakorta megfordult Párizsban. Ezek az utazások az évnek azonos időszakaiban történtek. Évente kétszer utazott, januárban és szeptemberben. Úgy látszik, pontos, rendszerető ember volt. Mindig ugyanabban a szállóban lakott, a Diamondban, és mindig ugyanazt a szobát bérelte ki. Általában két-három hétig maradt. Ottlétének idején szinte minden nap találkozott egy bizonyos fiatalemberrel, akinek érdekes módon Tomas Emerson-Ramanti a neve. Mint kiderült, ez a fiatalember nem más, mint a saját fia, akit évekkel ezelőtt adoptált, de soha nem vette magához. Fiatal korában Enrike Párizsban élt, ott járt egyetemre. Beleszeretett az egyik társába, egy egyetemista lányba, és a szerelemből gyermek született. Ő azonban elhagyta őket, és sokáig a maga útját járta. Végül letelepedett, egzisztenciát teremtett magának. Tudása, embersége miatt hamar megszerették itt, és a falu vezetője lett. Sok éven keresztül volt ebben a pozícióban. Közben keresni kezdte a nőt és a gyermekét, akiket egykor elhagyott. Sokára talált rájuk. Párizs külvárosában laktak, szegényes körülmények között. Az asszony azóta sem ment férjhez. Egyedül nevelte a gyermeket. Amikor Enrike felvette velük a kapcsolatot, a fiú már elmúlt tíz éves. Az asszony elutasította Enrike házassági ajánlatát, de beleegyezett, hogy a gyermeket látogassa, amikor csak akarja. Enrike évente kétszer látogatta csupán, hiszen Párizs ide messze van... és az utazás nagyon költséges. Az asszony nem engedte meg, hogy olyankor náluk lakjon, ezért mindig szállodában szállt meg, és az asszony oda vitte a fiút. ott találkoztak. Nagyon
jó, baráti viszony alakult ki apa és fia között. Ennek ellenére soha nem hozta ide magával. Ki tudja, miért? Azonban anyagilag támogatta őket. Így a fiú jó iskolákba járhatott, és elvégezte az egyetemet. Fotó- és divatmodell lett. Itt a fényképe. Jóképű fiú... Igen rövid idő alatt felkapott lett és sikeres, jól keresett, egyre biztosabban és otthonosabban mozgott mind az üzleti, mind a társadalmi életben. Anyját is tudta már segíteni, egész kis vagyont gyűjtött, igazából mára már nem volt szükség az apa anyagi segítségére. De kapcsolatuk fennmaradt olyannak, amilyen volt: felhőtlen, barátias, őszinte és szeretetteljes.
Aztán a fiú egyszer egy estélyen megismerkedett egy gazdag középkorú asszonnyal, aki nem volt más, mint Katarina Noria- Gardos. Az asszony fiával, Adriannal megkedvelték egymást.
Adrian hasonló korú, mint Tomas Emerson-Ramanti. Az asszony és Tomas között a nagy korkülönbség ellenére szerelem szövődött. Szerelmük azonban nem tartott sokáig. Rövidesen szakítottak. Ezt követően az asszony rejtélyes körülmények között meghalt. Először azt hittük, Tomasnak köze van a halálához, de el kellett vetnünk ezt a lehetőséget. Sziklaszilárd alibije van: az új barátnőjével volt. Többen is tudják bizonyítani. A nő fia, Adrian is gyanúba keveredett, hiszen közismert volt éjszakai életmódjáról, azonban nem
találtunk indítékot, és biztos alibivel rendelkezik. - A rendőrtiszt elhallgatott. -

- Katarina Gardos halálának körülményeire nem derült fény azóta sem? - kérdezte Paul.
- Eddig még nem, sajnos. De a nyomozás tovább folyik. A jegyzőkönyvet írja alá, legyen szíves. Közölnöm kell, hogy továbbítani fogjuk a párizsi kollégáknak. Most pedig meg kell kérnem, hogy ne hagyja el a falut a következő napokban. Értesíteni fogjuk, ha szükségünk lesz önre. Most elmehet.


Paulo elköszönt. Éjfélre járt. A kihalt utcán néma csend honolt, lépteit kongva verték vissza a házfalak.
Hiába akart másra gondolni, a halott özvegy képe mindig elébe tolakodott. Nem tudott tőle szabadulni. Arra gondolt, hogy miért nem volt boldog. Hiszen lehetett volna: szép volt és fiatal. Nem kellett dolgoznia, idősödő férje mindent megteremtett a számára. Szerette is, biztosan. Nyugodt, kényelmes életet biztosított neki, megvolt mindene, de ez nem volt elég... úgy látszik, hogy nem. Sok száz, sok ezer asszonynak sokkal rosszabb a sorsa, mégsem lesz belőlük gyilkos...
Talán, ha őszintén elmond a férjének mindent... akkor minden másként alakulhatott volna... biztosan.

-----------------------

Másnap késő délután hívatták a rendőrségre.
A rendőrfőnök egy halom papírlapot rendezgetett az asztalán. Kérte, hogy üljön le vele szemben. Amikor elhelyezkedett, a tiszt azt mondta:

- Hálásak vagyunk önnek, mert a vallomásával segített felderíteni a Gardos-haláleset körülményeit. A nyomozás eddigi eredményét összevetettük az ön vallomásával. Különösen az a részlet volt érdekes, amit az özvegy mondott önnek. Tudja, arról, hogy kémkedett a férje után, vagyis titokban megfigyelte a Diamondban, Párizsban.
Kikérdeztük a személyzetet, a boyokat, a liftes fiúkat, a portásokat, a szobaasszonyokat... Aztán kiderült valami. Érdekes, hogy a személyzet ennyi idő távlatából is milyen pontosan emlékszik bizonyos dolgokra! Ugyanis pontosan Katarina halálával egybeeső időpontról, tavaly szeptemberről
van szó.
Amikor a szobaasszonyokat hallgattuk ki, akik azon az emeleten teljesítenek szolgálatot, az egyikük mondott egy érdekes dolgot. Elmondta, hogy egyik este későn végzett, mert a folyosó végében lévő raktárhelyiségben felejtett valamit. Amikor visszament, akkor azt látta, hogy az egyik ajtón egy elegáns asszony lépett ki. A szemközti ajtó kinyílt, egy magas, pongyolás nő kilépett rajta, megragadta az asszony karját és hirtelen berántotta a szobába. Ő azt hitte, hogy
valami tréfa, hogy talán ismerik egymást, mert az elegáns nő nem kiáltott segítségért, és nem is dulakodott a nővel, aki pedig elég durván bánt vele. Azt gondolta, hogy ezek a gazdagok néha olyan furcsán viselkednek... A szobaasszony furcsa módon még a napra is pontosan emlékezett. Azért jegyezte meg olyan pontosan, mert éppen aznap sietnie kellett volna haza, a kisfia születésnapja volt, és még meg kellett sütnie a tortát... Dühös volt magára, a feledékenysége miatt, hogy még vissza kellett mennie... Nagyon későre járt, és már biztosra vette, hogy szegény gyerek talán már nem győzi kivárni őt... hogy csalódást okoz neki. Ezért nagyon sietett, és a szállodából is taxin ment haza, mert nem akart buszra várni. Minél hamarabb szeretett volna otthon lenni, ahogy megígérte.
A bejelentőkönyv adatai alapján felkerestük azokat, akik akkor a szomszédos szobákat bérelték. Annak a szobának a bérlőjét azonban, ahova azt a nőt becibálták, sajnos, azóta sem találják a kollegák...
Akiket megtaláltunk, kikérdeztük. Sajnos, egyikük sem emlékezett semmire, semmi rendkívülire, nem láttak és nem hallottak semmi szokatlant. De később az egyikük felhívott minket, és elmondta, hogy eszébe jutott valami. A kihallgatáson elmondta, hogy úgy tizenegy óra felé a szomszédos szobából hangosabb szóváltásra lett figyelmes. Női hangok voltak, arra pontosan emlékezett. De akkor nem tulajdonított semmi jelentőséget ennek, csak amikor mi rákérdeztünk és elgondolkodott rajta. Kérdeztük, hogy tudna-e valamit mondani, amit hallott. Talán néhány szófoszlány... nem, semmi. Aztán újra elővettük a portást, hogy látott-e akkor éjjel valami szokatlant. Szerinte semmi olyan nem történt, ami említésre méltó. Hacsak az nem, hogy két részeg nő jött le éjfél előtt nem sokkal az emeletről. Lépcsőn jöttek. Nem lifttel! Ha azzal jöttek volna, a liftes fiú biztosan emlékezett volna rá... Taxit kellett hívni nekik, mert az egyik nem a szálló vendége volt... A portást bosszantotta a részeg nők látványa, mert a szálloda jó hírű. Ezért nagyon örült, amikor másnap kijelentkezett a vendég... A bejelentőkönyv szerint Beatriz Moreux-nak hívták.
Ő volt az, akit nem találtunk meg...
Megkerestük az akkor éjjel szolgálatban lévő taxisokat és sikerült kideríteni, melyik taxi volt, amelyiket odairányították. A taxis a neki mutatott fényképek alapján felismerte Katarina Noria-Gardost, valamint Henrietta Ramantit, bár megjegyezte, hogy Henrietta Ramanti akkor szemüveget és kontyot viselt... Azt is megtudtuk, hová vitte őket. Ez a cím Katarina lakásának a címe volt. Emlékezett rá, ritkán szállít ennyire részeg nőket...
Elmondta, hogy a megadott címnél várnia kellett, mert az egyik nőt vissza kellett vinnie a szállóba. Jó fuvar volt - mondta vigyorogva - elég sok borravalót kapott.

Elképzelésünk szerint igy történhetett: Amikor Henrietta Ramanti meglátta az idegen asszonyt bemenni a férje szobájába, elhatározta, megtudja, mi is van köztük valójában. Úgy gondolta: érti már, miért nem akarta a férje, hogy vele tartson Párizsba. Kileste, mikor megy el a nő, és bevitte magához. Majd kérdőre vonta. A nő természetesen tagadott, hiszen nem is volt köztük semmi, nem is ismerték egymást valójában. De a fiatalasszony nem hitt neki. Dulakodni kezdtek. Fölénybe került, és meg akarta fojtani. A nő elkábult. Henrietta megijedt: mi lesz, ha itt találják meg a halott nőt nála? El kell vinnie. De hogyan? A félájult nőt letámogatta a lépcsőn. Elhitetve a portással, hogy részeg.
Taxit hívatott. Megnézte a nő retiküljében az iratait, és bemondta a taxisnak a címet. A villába érve aztán gyorsan az ágyára fektette az asszonyt. Az kezdett eszméletre térni, akkor ismét dulakodtak. Henrietta megfojtotta, valószínűleg a kabátja övével. Aztán eltüntette a dulakodás nyomait, majd írt egy pár sort egy papírra. Szerelmi bánat, nagy adósság, így nem lehet tovább élnie... Azt a látszatot akarta kelteni, hogy a nő azért halt meg, mert öngyilkossági szándékkal sok gyógyszert vett be. Talált némi gyógyszert a lakásban, azt szétszórta az ágy körül. Aztán távozott. Visszavitette magát a szállodába, ahonnan reggel kijelentkezett. Hát ennyit sikerült megtudni.
A kép világos: Henrietta Ramanti féltékenységből megölte Katarina Noria-Gardost. Nem tudta, hogy annak egyáltalán nem volt köze a férjéhez. Azt az ön vallomásából tudtuk meg, hogy Henrietta elmondta önnek: a férje nem volt hajlandó pénzt adni neki az adósságaira... ezért megölte. Azt hitte, hogy az örökségből majd kifizetheti a tartozását. De öntől megtudta, hogy a férjének van egy fia, aki az örökségre jogosult, így ő nem kaphat semmit sem. Akkor úgy érezhette, hogy minden elveszett, ezért véget vetett az életének. Két gyilkossággal a háta mögött...

Paulo iszonyodva hallgatta a szörnyű históriát. Beigazolódott hát a feltevése! Megértette, hogy ezt a nőt, bármilyen szép is volt, bármilyen izzó is volt a tekintete, és bármilyen őszintének látszott is, minden ízében csak egy dolog
motiválta: az érdek.
Ijedten gondolt rá, hogy a szép szempár majdnem rabul ejtette őt is. Megértette, hogy a szép külső nem minden.


Késő volt már, amikor Paulo a rendőrségről hazafelé tartott. Gyalogosan ment végig a sötét, kihalt utcákon. Mégsem a házuk felé irányozta a lépteit, hanem a tóhoz.

Gondolatai össze-vissza kavarogtak: még nem volt rend közöttük, még túl friss volt az élmény, a hallottak megviselték amúgy edzett idegeit... Hiszen már hozzászokhatott volna, annyiféle emberrel, annyiféle történettel, tragédiával volt már dolga, mégis, mégis... ez most más. Ez most kicsit személyes, közeli, túlságosan közeli.

Észre sem vette, hogy közben leért a partra. Lassan eszmélt gondolataiból. Megérezte bőrén a szél hűvös leheletét, a felcsapódó hullámok vízcseppeket szórtak rá. Megborzongott. A sűrű homályban a víz hófehér tarajos hullámokat vetett, melyek hangosan loccsantak a partmenti sziklákon. Elnézett messze a tó fölé, nézte a felsejlő túlpart rezgő páráit, a homályba burkolózó vízfelszínt.

A hullámok csobbanása megnyugvással töltötte el. Érezte a víz kellemes, otthonos, bizsergető, halszagú illatát. Gyermekkora jutott eszébe, az édes, vidám gyermekkor... De a gondtalan gyermekkornak örökre vége, régen vége.

Mint ahogy véget ért ez a lidérces álom is... El tudja-e valaha felejteni?

Holnap visszamegyek a városba, vár a munkám, a város forgataga, a zaj, a füst, a lárma... Reggel útra kelek - gondolta sóhajtva, és most döbbent rá először, hogy itt milyen nyugodt minden, milyen nagy a csend... de ez csak a felszín, ez csak látszat. Legbelül minden más, érzelmek kavarognak, sorsok tragédiája rejlik mögötte, önzés, boldogtalanság, becstelenség, bosszúvágy... és halál. Felnézett a csillagtalan, sötét égre. Állt a sötétben, lehangoltan, szomorúan.

Sóhajtott. Érezte a tüdejébe áramló hűvös levegőt. Szeretett volna egy nagyot kiáltani, hogy megszabaduljon a nyomasztó érzésektől, hogy háborgó lelkéből kiszakadhasson ez az egész rettenetes valóság.

Holnap egy új nap kezdődik, új gondokkal, küzdelemmel... Hol van a boldogság? Létezik egyáltalán valahol? És ő, ő rátalál-e valaha? Valaha, valakinek az oldalán?


Lassan elindult a partról vissza a csendbe süppedt házak felé. Talpa alatt csikorogtak a kavicsok. A házfalak közt néma csöndben aludták igaz álmukat az emberek. Csak az állandó hullámverés halkuló, monoton sistergése hallatszott idáig.



Amikor nyugovóra tért, még sokáig látta maga előtt a szép asszony igéző tekintetét, formás idomait. Szinte orrában érezte azt a részegítő illatot... de aztán elhessegette magától a gondolatot.

Az ablakon át behallatszott, ahogy a kert fáinak lombja közt halkan motoz a szél... Milyen jó itt, milyen jó... Ez az érzés körülölelte, betakarta, és ő hagyta magát belesüppedni, örömmel, boldogan... Az éjszakai csend otthonos, halk neszei lassan öntudatlan, mély, gyermeki, réges--régen nem tapasztalt, édes álomba ringatták.

VÉGE