Az ártatlan
Bobby Leng:
Az ártatlan
-krimi -
Csengettek. Az idős asszony az ajtóhoz csoszogott. Vaksi szemével kilesett a kémlelőnyíláson, de nem tűnt ismerősnek, aki csengetett.
Kinyitotta az ajtót. Amikor meglátta az érkezőt, szívéhez kapott, szeme kimeredt, szája tátva maradt, és egy másodpercig nem tudott megszólalni. Majd elhagyta minden ereje, és mint egy rongy, élettelenül terült el az előszoba puha virágos szőnyegén.
Az idegen belépett, és lehajolt hozzá. Megérintette az asszony nyaki ütőerét, megállapította, hogy él, csal elájult.
Akkor átlépte az asszonyt, a nappaliba ment, a nála lévő csomagot lerakta egy fotelba, majd visszament az alélthoz, hóna alá nyúlt, és nagy üggyel-bajjal a szobába vonszolta, és a kerevetre fektette. Betakarta egy pléddel, feje alá párnát kerített, és leült egy fotelba. Várt. Várta, hogy eszméletére térjen az idős nő.
---
A börtönben a rab teljesen magába roskadt. Hosszú ideje raboskodik már, évek óta. Valójában kivégzésére vár, csak még azt nem tudja, mikor következik be. Még nem közölték vele. Sok tárgyalása volt már, és minden alkalommal azt hangoztatta, hogy ártatlan. De senki se hitt neki.
Az ítéletet évekkel ezelőtt meghozták már. Bűnösnek találták húga meggyilkolásában. A szomszédok, az ismerősök mind ellene vallottak: tudták, hogy rossz a viszony közte és a lány között, mert a húga mindig kigúnyolta őt. Ő egy darabig tűrte, de aztán egyre többször civakodtak miatta, ami később veszekedésekké fajult, volt, hogy meg is ütötte a lányt, amit persze később megbánt mindig, de annyira felbosszantotta az idétlen gúnyolódásával, és sose hagyta békén, egy percre se, hogy már nem tudta türtőztetni magát.
Egyik este is, amikor anyjáék elmentek színházba, ő otthon maradt. Olvasgatott - ez volt a kedvenc szórakozása. Olyankor kiszabadult a monoton mindennapokból, munkájától, húgától, egysíkú életéből, és legalább gondolatban járhatta a világot, beleképzelhette magát érdekes helyzetekbe, érdekes és szép tájakon járhatott.
Ekkor betoppant a húga, és egy barátnőt is hozott magával. A másik lány már ekkor nagyon részeg volt, alig állt a lábán. Emiatt a férfi bevonult a saját szobájába, de a húga még itt se hagyta békén, hanem bement hozzá és kötözködni kezdett vele, hogy miért nem ment el valahová, miért nem csajozik, vagy menjen el inni a haverokkal, és kigúnyolta, hogy milyen lúzer. Nem hagyta abba, amíg a fiút a végletekig fel nem bosszantotta ismét. Persze, a báty végül kiabálni kezdett, amire a lány is visszakiabált, így ordibáltak hosszasan. Végül a fiú elrohant hazulról.
Hogy mi történt ezután, senki se tudja. A húg eltűnt, és nem is került többé elő. Csak a részeg lány maradt ott, békésen aludt a szőnyegen a nappaliban, amikor a szülők megérkeztek.
Később a fiú is előkerült, és lefeküdt aludni. Másnap azonban a szülők elkezdték keresni a lányukat, de sehol nem találták. Nem ment be a munkahelyére se, és egyik barátnője se látta, még az udvarlója sem.
Néhány nap múlva jelezték a rendőrségnek, hogy eltűnt, és megadták az adatait. A nyomozók faggatózása során kiderült, hogy a fiú gyakran veszekedett a húgával, így a gyanú azonnal rá terelődött: ő lett az első számú gyanúsított. hiába hajtogatta, hogy ő elrohant és azóta nem látta a lánytestvérét, senki se hitt neki.
A lány eltűnése után nem sokkal találtak valahol a külvárosban egy teljesen összeroncsolódott, összeégett holttestet, amelyet sehogysem sikerült azonosítani semmilyen módszerrel. Úgy vélte a rendőrség, hogy ez lehet az eltűnt lány holtteste, és mint bizonyíték, felhasználták a fiú ellen.
Egyértelműnek találták, hogy minden tagadás ellenére csak a fiú lehet bűnös a húga eltűnésében, minden bizonnyal meggyilkolta őt.
Így hát letartóztatták. A szülők hittek fiuk ártatlanságában, és jó ügyvédet fogadtak, de ő sajnos nem tudta teljesíteni a vállalt feladatát, nem tudta felmentetni. Pedig hitt a védence ártatlanságában. Őszintének tűnt neki a fiú. Ő is fiatal volt még: majdnem egykorúak voltak, át tudta érezni a védence problémáját.
A fiú tehát várta a súlyos, halálos ítélet végrehajtását. El volt keseredve a végletekig. Ez a dolog a húga újabb idétlen húzása, amivel őt bajba, végzetes bajba sodorta. Haragudott rá. Talán még gyűlölte is ezért. És joggal.
Az utolsó tárgyalásra került sor. A bíró kihirdette a halálos ítélet végrehajtásának pontos idejét, valamint módját is.
Szegény fiú, most aztán itt a vég! Nincs tovább!
Az ügyvéd még egyszer, utoljára meglátogatta védencét. Sokáig beszélgettek, majd távozott.
Másnap, amikor az őr az ételt hozta az elítéltnek, felfedezte, hogy furcsamód még nem kelt fel, hanem jól betakarózva, arccal a falnak fordulva alszik még.
Szólt egy másik őrnek, így ketten mentek be a cellába. Egyedül tilos. Tiltja a szabályzat. Odament egyikük a rabhoz és lerántotta róla a takarót. Alatta nem az elítélt feküdt, hanem az ügyvéd, megkötözve, szája betömve.
Az őrök megrémültek: megszökött egy rab! Azonnal körözést kell kiadatni! De nem, még nem, majd az igazgató, vagy a bíró dönt, mert ha most bepánikolnak és elhíresztelik, akkor nekik abból bajuk származna. Kiszabadították hát az ügyvédet, aki az elítélt ruháját viselte - az ő ruhájában az elítélt távozott eszerint - és elvitték az igazgatóhoz. Megkérdezik, hogy most mi legyen.
Az igazgató csendesen fürkészte a foglyot és a két őrt. Szeme vizslatva járt egyikről a másikra, de agya őrületes tempóban dolgozott eközben. Most aztán fel van adva a lecke! Ha ez kitudódik, akkor neki annyi! Megvonnak tőle egy csomó támogatást, és lehet, hogy le is váltják. Ezek a szerencsétlen őrök se tehetnek róla, hiszen csak az nem hibázik, aki nem dolgozik - gondolta. Jobb lesz tehát eltussolni az ügyet.
Hozatott be civil ruhát, átöltöztették az ügyvédet. Majd ő maga kísérte le a parkolóig, és elvitte a saját kocsiján. Teljes titoktartást követelt, majd rávette, hogy költözzön el egy másik városba, akár egy másik államba is. Ő pedig visszament a börtönbe, és közleményt adott ki. A közleményt az elítélt családjának is továbbította.
A közlemény így szólt:
„ Teodor Marshall 25 éves elítélt a mai nap délelőttjén öngyilkosságot követett el cellájában. Testét az idevonatkozó törvény szerint boncolásra átadtuk a börtönkórháznak. A fegyintézet saját halottjának tekinti, ezért temetése a börtöntemetőben lesz folyó hó 3O.-án délelőtt 1O órakor. Csak a szülők részvétele engedélyezett.
Tisztelettel: Matthias Smith börtönigazgató”
A temetés lezajlott, zárt fényes fekete koporsóval temették el az elítéltet. A börtön részéről az igazgató és még két fegyőr látta el a törvényes képviseletet. A szülők fehér virágokból font koszorút hoztak, amelyet a koporsóra tettek.
Összetörten távoztak szegény szülők. A börtön igazgatója szánta őket, de nem mondhatta el az igazságot. Hiszen valószínűleg úgyis előbb vagy utóbb meg fogja őket keresni a fiuk, hát hadd örüljenek, ha ez bekövetkezik.
A temetés végeztével mindenki elhagyta a bekerített komor területet, a szép ívű, monumentális kovácsoltvas kapukat bezárták.
Azóta sok idő eltelt, talán több esztendő is.
---
A pamlagon az idős asszony kezdett éledezni. A fotelban ülő idegen felugrott, kiment a konyhába és hozott egy pohár vizet, majd az asszonyhoz vitte. Az felült nagynehezen, elvette a poharat és beleivott, majd visszaadta.
Feje kábán zsongott: nem hitt a szemének. Oly rég látott, halottnak hitt lánya ült a fotelban vele szemben.
- Hát te élsz?! - kérdezte hitetlenkedve.
- Már hogyne élnék! - csattant fel a lány, a maga erőszakos hanghordozásában, amit mindenki úgy utált a családban. - Miért ne élnék?
- A bátyád... azt hitte mindenki, hogy a testvéred megölt és eltüntetett téged! Már a kivégzésére várt, amikor öngyilkos lett a cellájában!... - sírta el magát az idős nő. Vállát erősen rázta a zokogás, abba se tudta hagyni egy ideig. Majd, amikor kissé megnyugodott, feltette a kérdést, ami nagyon is indokolt volt:
- Miért? Miért tűntél el nyomtalanul, anélkül, hogy szóltál volna?
A lány kis ideig tallabillézett, hogy mit válaszoljon. Ő maga se tudta, miért tette, amit tett. Végül így felelt:
- Untam már itt lenni. Meg aztán gondoltam, örülnétek, ha nem lennék itt... A bratyó is utált...
Az idős asszony fürkészve nézte a lánya arcát. Azon semmiféle érzelem nem mutatkozott. Hát miféle szörnyeteget nevelt ő? Hát nem tudja felfogni, amit mondott neki? Hogy mit tett a testvérével?!
A lányt tényleg nem nagyon érdekelte, mi lett a testvérével. Gyűlölte, mert úgy gondolta, hogy jobban szerették a szülei, mint őt. Ami egy kicsit igaz is volt, mert a fiú csendes, jóravaló, jó természetű, jólelkű teremtés volt, segítőkész, szüleinek igazi segítsége, öröme. Ezzel szemben húga örök lázadó, punk, kábítószeres, bulizós, korlátozhatatlan, fegyelmezhetetlen, vad volt, sokszor állatias ösztönökkel, durva beszéddel és viselkedéssel, szüleinek legnagyobb bánatára és elkeseredésére. Minden nevelő jószándék mindig lepergett róla, sőt, csak ellenkezést váltott ki belőle és örök lázadást.
De elfogadták így, mit tehettek. Megnevelni nem lehetett, képtelenség volt. Dacos volt, minden jó szónak és szeretetteljes közeledésnek ellenállt. Mégis szerették őt is, amennyire ez lehetséges volt. Annak ellenére, hogy nagyon sok szomorúságot okozott nekik már egészen kisiskolás korától, később pedig különféle furcsa dolgaival, ismeretlen és szertelen, erőszakos és tolvaj, renitens, drogos, tetovált, kiállhatatlan, rendetlen barátaival.
„Ó, de sok baj volt vele, teremtőm!” - gondolta az asszony, ahogy néhány pillanatig megpihent tekintete a lányán, aki most is, mint mindig, fekete-zöld-lila csíkos punk frizurát viselt, körme és szája feketére festve, a ruhájából kilátszó testrészeit teljesen elfedte mindenféle mocsokságot, ocsmányságot ábrázoló tetoválás. Szándékosan szakadttá, tépetté tett ruhájában úgy nézett ki, mint egy szökött bolond, vagy mi a fityfene.
Semmilyen érzelem nem látszott rajta. Mozdulatlanul, kifacsart végtagokkal terpeszkedett a fotelban, hanyagul, mint egy ittas alkoholista.
Ennyi idő után mi a csudának jött vissza egyáltalán? Hogy megkeserítse ismét az életét és romba döntse öreg napjait, ami még neki hátravan? Hát nem - lázadt fel ezúttal az idős nő - nem, ő már nem fogadja el többé ezt a lányt. Nem is ismeri, nem tudta megnevelni, nem hagyta magát szeretni sem, egyetlen percnyi örömet nem hozott egész életében - ja, de, amikor még egészen picike volt. De amint értelme nyiladozni kezdett, azonnal gonoszkodni kezdett a testvérével és minden rosszaságot elkövetett, hogy bajba sodorja a fiúcskát. Eleinte hittek is álszent ártatlan arcocskával előadott meséinek, de hamar rájöttek, hogy minden szava hazugság. Hiába volt minden igyekezetük, sem ő, sem az édesapja semmit nem tudtak elérni nála. Talán jobb lett volna, ha nevelőintézetbe adták volna még kicsi korában, lehet, hogy ott szakavatott nevelést kaphatott volna és embert faragtak volna belőle. De mostmár úgyis mindegy, miatta, és CSAKIS MIATTA elveszítették imádott fiukat, egyetlen támaszukat...
Az asszonynak ismét kövér könnycseppek gurultak végig az arcán.
A lány meg csak ült, ült a fotelban, mintha nem is érdekelné semmi, mintha a világ dolgai kívülrekedtek volna a gondolatvilágán és nem lenne képes felfogni a valóságot. Nem szánta testvérét. Nem. És nem szánta anyját sem a könnyei miatt. Inkább harag dúlt a szívében. Lám csak, most is azt a nyavalyás Teót siratja, amikor itt van ő, és ő még él, miért nem foglalkozik vele inkább? Hát nem is örül, hogy visszajött? Csak nézte ellenszenvvel az asszonyt, és úgy érezte, hogy idegen ebben a környezetben. Hogy őt nem szereti senki és soha nem is szerették...
Az anya nem szólt többé hozzá. Felkelt, és a hálószobába vonult. Lefeküdt aludni. Nem érdekelte tovább a lánya. Szeretett kisfia elment - ez a lány láthatóan semmit se érez. Hát akkor ő se, mostmár nem. Már nem takargatja tovább az őrültségeit. Nem bírja már. Pedig már egészen belenyugodott, beletörődött, hogy mindkettőjüket elveszítette, sőt, még férje is... ő is elment mellőle.
Na nem, mostmár aztán elég! Mindez már nem kell neki. Szenvedett eleget. Több bajra, problémára nincsen szüksége.
Egyáltalán hol volt ez a lány eddig? Ha a lányának nem volt rá szüksége, akkor most neki miért legyen a lányára szüksége? Ilyen lányra, aki miatt egész életében csak szégyenkezett?!
Néhány perc múlva mégis felkelt az ágyból, és bevett egy csomó altatót. Nem akar a lányával beszélgetni. Nem. Soha többé.
A magára maradt lány sokáig ücsörgött ugyanúgy, mozdulatlanul a fotelban. Majd szöget ütött a fejébe, hogy az apját nem látta. Hol lehet? Keresni kezdte. Felment a szobájába, de ott minden bútor le volt takarva fehér vászonnal. Csak nem...?
Bement az anyja szobájába, de az mélyen aludt, nem is tudta felkelteni, hiába rázogatta.
Akkor átment a szomszédba, és próbált valamit megtudni. Ott elmondták neki, hogy az édesapja tavaly nyáron eltávozott az élők sorából.
Ez a hír szíven ütötte. Valahogy azt hitte, hogy a szülei örökké élni fognak, és ő mindig visszatérhet ide, mint egy biztonságos bázisra, akárhol is járjon a világban. És tessék, mostmár csak az anyja van.... az az idióta bátyja sincs...
Talán ekkor fogta fel, hogy mi történt a testvérével. Talán most jutott el a tudatáig, hogy az anyja mit is mondott neki.
Kiment a temetőbe. Az apja sírját megtalálta, de a testvérét nem. Ekkor elment a börtönhöz, hogy az igazgatóval beszéljen. Nagy nehezen be is engedték, ahol az igazgató elmondta neki, hogy hol találja a testvére sírját.
Akkor két őr kíséretében megtekinthette, hogy hová temették el a bátyját. Valahogy olyan fura érzés volt, nem érzett bánatot vagy fájdalmat, vagy űrt, vagy hiányt, semmit, semmit. Pár percig ácsorgott a hant mellett, majd megköszönte, és eltávozott.
Hazament. Kereste az anyját, de az még mindig aludt. Keltegetni kezdte, de nem tudta felébreszteni. Megnézte a pulzusát, és ahogy megfogta a csuklóját, érezte, hogy a keze hideg. Megijedt. Most aztán tényleg megijedt! Jaj, ne! Anya is?... Nem, azt ne! Az nem lehet! És mindez az én hibám!
És akkor elkezdtek a könnyei potyogni. Először csak egy-két könnycsepp, majd egyre jobban csorogtak, végül olyan hisztérikus zokogásban tört ki, hogy le kellett térdelnie az anyja ágya mellé. Ráborult az ágytakaróra, és zokogott, zokogott, amíg álomba nem sírta magát.
Sokára eszmélt fel. Alig tudta megérteni, hogy hol van és hogy mi is történt. Aztán lassan-lassan összeállt minden apró részlet, és végre megértett mindent.
Elszomorodott. Megértette, hogy a viselkedésével mennyi bosszúságot okozott mindenkinek e házban. Felfogta végre, hogy az anyja előle menekült el: nem akart vele többé találkozni.
Összeomlott. „Hát ilyen voltam én? Hát ilyen lennék én? Hát nem kellek senkinek? A testvéremet majdnem kivégezték miattam, ártatlanul! Az apám is biztosan a bánatba halt bele, és az anyám... ő pedig egyértelműen öngyilkos lett miattam!” - gondolta.
Most mit tegyen? Egyedül? Hátország nélkül, támasz nélkül? Nincs már, akit bosszanthatna, nincs, aki segíthetne neki, aki főzne neki finom ételeket, akihez szólhatna, egyedül maradt, teljesen, tökéletesen egyedül. Mit számítanak mostmár a haverok? Mit számít a sok átmulatott éjszaka, a sok ostobaság, csíny, gonoszkodás,, bosszantás? A narkózás, ivászatok, erkölcstelen dorbézolások? Minek is csinálta egyáltalán? Jó volt neki ez? Élvezte egyáltalán? Vagy csak bosszantásként csinálta? Á, mindegy már, vége van.
Elveszítette a talajt a lába alól, a biztonságot. A nagyvilág bekebelezi, érezte. El fog veszni benne, tudja jól. Majd ide-oda csapódik, és végül - még aránylag fiatalon - drogtúladagolásban feldobja a talpát...
„Hát ilyen jövő vár rám... Anya, apa, bátyus, ne hagyjátok” - tört ki belőle egy céltalan kiáltás. Hiszen tudja jól, hogy mindig is hiába óvták, ő sose hallgatott egyikükre se. Teljesen elkutyult, és örült, hogy mennyire aggódnak érte, komisz módon ő meg csak gúnyolódott rajtuk, hogy nem kell őt félteni, tud ő vigyázni magára... aztán most tessék: egyedül maradt. Nincs, aki vigyázzon rá, aki óvja, aki féltse. Tehet mostmár, amit csak akar.
De már nem akar. Nem akar ő semmit. Semmit se akar tenni, se olyasmit, ami helytelen, se olyasmit, ami helyes. Megunta az egészet. Mi értelme lenne bármit is csinálni? Legjobb, ha ő is végetvet az életének, ezt még megteheti, ennek még van értelme. Hiszen úgyis értelmetlen volt az egész élete, minden cselekedete. Nem volt jó kislány, anyuka szeme fénye... nem bizony!
Megnézte, hogy mennyi altató tabletta maradt az üvegcsében. Megszámolta.... tíz, tizenöt, húsz... elég lesz.
Bevette mindet, és az anyja mellé feküdt az ágyba. Magára húzta a takarót, és átölelte a halott nőt. Arca kisimult, lelke megnyugodott. Révbe ért végre, zaklatott, céltalan és értelmetlen életére pontot tesz mostmár.
Elaludt. Álma mély volt, találkozott benne a testvérével. Álmában nem veszekedtek, csak álltak egymással szemben és mosolyogtak. Aztán végetért az álom, és sötétség borult a világra.
---
A fiú messzire, nagyon messzire jutott. Az ügyvédjével megbeszéltek minden apró részletet. Pénzt is kapott, amelyből nagyon messze államban telepedhetett le. Az ügyvéd eszelte ki az egészet: sajnálta szegény ártatlan fiút, hogy ilyen csúful kéne végeznie. Nem tudta elérni, hogy felmentsék, hát ilyen módon megszöktette: helyet cserélt vele. De úgy állították be, mintha ő nem tudna semmiről, így nem vonhatják felelősségre, és mivel bűne nincsen, el kell hogy engedjék, nem tarthatják fogva. Jól kieszelt mindent, és előkészített a fiúnak egy messzi-messzi másik kontinensen mindent. Vásárolt neki házat, bankszámlát nyitott neki egy komolyabb összeggel, amelyből addig eléldegélhet szerényen, ameddig valamiféle munkát nem talál, és még hamis papírokat is szerzett a számára. Így biztosította, hogy az ártatlan ne essen áldozatul egy értelmetlen és igaztalan rágalomnak, vádaskodásnak.
A fiú eltűnt valahol a világban. Az ügyvéd sohase kereste, és a fiú se kereste sohasem. Amikor helyet cseréltek, hosszasan és forrón megölelték egymást, a fiú nagyon hálás volt mindezért. De megegyeztek, hogy sohasem fogják egymást semmilyen formában megkeresni, nehogy valami baj legyen.
Az ügyvéd élte tovább az életét másik városban, innen messzire. Nyugodt volt a lelkiismerete: egy jó embert megmentett az értelmetlen haláltól.
---
Amikor nagysokára az idős asszony és a lánya halálát felfedezték, elcsodálkoztak. Azért is, hogy a lány előkerült, hiszen mindenki úgy hitte: eltűnt, meggyilkolta a testvére. És azért is, hogy mindketten meghaltak.
A helyszínelő rendőrök ismerték az egész esetet. Tudta minden rendőr, hogy a fiú öngyilkos lett a börtönben amiatt, hogy megvádolták a testvére meggyilkolásával. Az egyik rendőr meg is jegyezte:
- Szegény, tényleg ártatlan volt. De kár, hogy nem derült ki hamarabb, mert akkor még most is élhetne! -
Az igazságot pedig soha nem tudta meg senki.
A fiú pedig nem tudta meg sohasem, hogy mi történt a szüleivel, és a húga előkerüléséről se értesült soha. Meg arról sem, hogy mi történt végezetül.
Talán jól is van ez így. Megérdemli a nyugodt életet. Hiszen ártatlan. Ártatlan!
VÉGE
Az ártatlan
-krimi -
Csengettek. Az idős asszony az ajtóhoz csoszogott. Vaksi szemével kilesett a kémlelőnyíláson, de nem tűnt ismerősnek, aki csengetett.
Kinyitotta az ajtót. Amikor meglátta az érkezőt, szívéhez kapott, szeme kimeredt, szája tátva maradt, és egy másodpercig nem tudott megszólalni. Majd elhagyta minden ereje, és mint egy rongy, élettelenül terült el az előszoba puha virágos szőnyegén.
Az idegen belépett, és lehajolt hozzá. Megérintette az asszony nyaki ütőerét, megállapította, hogy él, csal elájult.
Akkor átlépte az asszonyt, a nappaliba ment, a nála lévő csomagot lerakta egy fotelba, majd visszament az alélthoz, hóna alá nyúlt, és nagy üggyel-bajjal a szobába vonszolta, és a kerevetre fektette. Betakarta egy pléddel, feje alá párnát kerített, és leült egy fotelba. Várt. Várta, hogy eszméletére térjen az idős nő.
---
A börtönben a rab teljesen magába roskadt. Hosszú ideje raboskodik már, évek óta. Valójában kivégzésére vár, csak még azt nem tudja, mikor következik be. Még nem közölték vele. Sok tárgyalása volt már, és minden alkalommal azt hangoztatta, hogy ártatlan. De senki se hitt neki.
Az ítéletet évekkel ezelőtt meghozták már. Bűnösnek találták húga meggyilkolásában. A szomszédok, az ismerősök mind ellene vallottak: tudták, hogy rossz a viszony közte és a lány között, mert a húga mindig kigúnyolta őt. Ő egy darabig tűrte, de aztán egyre többször civakodtak miatta, ami később veszekedésekké fajult, volt, hogy meg is ütötte a lányt, amit persze később megbánt mindig, de annyira felbosszantotta az idétlen gúnyolódásával, és sose hagyta békén, egy percre se, hogy már nem tudta türtőztetni magát.
Egyik este is, amikor anyjáék elmentek színházba, ő otthon maradt. Olvasgatott - ez volt a kedvenc szórakozása. Olyankor kiszabadult a monoton mindennapokból, munkájától, húgától, egysíkú életéből, és legalább gondolatban járhatta a világot, beleképzelhette magát érdekes helyzetekbe, érdekes és szép tájakon járhatott.
Ekkor betoppant a húga, és egy barátnőt is hozott magával. A másik lány már ekkor nagyon részeg volt, alig állt a lábán. Emiatt a férfi bevonult a saját szobájába, de a húga még itt se hagyta békén, hanem bement hozzá és kötözködni kezdett vele, hogy miért nem ment el valahová, miért nem csajozik, vagy menjen el inni a haverokkal, és kigúnyolta, hogy milyen lúzer. Nem hagyta abba, amíg a fiút a végletekig fel nem bosszantotta ismét. Persze, a báty végül kiabálni kezdett, amire a lány is visszakiabált, így ordibáltak hosszasan. Végül a fiú elrohant hazulról.
Hogy mi történt ezután, senki se tudja. A húg eltűnt, és nem is került többé elő. Csak a részeg lány maradt ott, békésen aludt a szőnyegen a nappaliban, amikor a szülők megérkeztek.
Később a fiú is előkerült, és lefeküdt aludni. Másnap azonban a szülők elkezdték keresni a lányukat, de sehol nem találták. Nem ment be a munkahelyére se, és egyik barátnője se látta, még az udvarlója sem.
Néhány nap múlva jelezték a rendőrségnek, hogy eltűnt, és megadták az adatait. A nyomozók faggatózása során kiderült, hogy a fiú gyakran veszekedett a húgával, így a gyanú azonnal rá terelődött: ő lett az első számú gyanúsított. hiába hajtogatta, hogy ő elrohant és azóta nem látta a lánytestvérét, senki se hitt neki.
A lány eltűnése után nem sokkal találtak valahol a külvárosban egy teljesen összeroncsolódott, összeégett holttestet, amelyet sehogysem sikerült azonosítani semmilyen módszerrel. Úgy vélte a rendőrség, hogy ez lehet az eltűnt lány holtteste, és mint bizonyíték, felhasználták a fiú ellen.
Egyértelműnek találták, hogy minden tagadás ellenére csak a fiú lehet bűnös a húga eltűnésében, minden bizonnyal meggyilkolta őt.
Így hát letartóztatták. A szülők hittek fiuk ártatlanságában, és jó ügyvédet fogadtak, de ő sajnos nem tudta teljesíteni a vállalt feladatát, nem tudta felmentetni. Pedig hitt a védence ártatlanságában. Őszintének tűnt neki a fiú. Ő is fiatal volt még: majdnem egykorúak voltak, át tudta érezni a védence problémáját.
A fiú tehát várta a súlyos, halálos ítélet végrehajtását. El volt keseredve a végletekig. Ez a dolog a húga újabb idétlen húzása, amivel őt bajba, végzetes bajba sodorta. Haragudott rá. Talán még gyűlölte is ezért. És joggal.
Az utolsó tárgyalásra került sor. A bíró kihirdette a halálos ítélet végrehajtásának pontos idejét, valamint módját is.
Szegény fiú, most aztán itt a vég! Nincs tovább!
Az ügyvéd még egyszer, utoljára meglátogatta védencét. Sokáig beszélgettek, majd távozott.
Másnap, amikor az őr az ételt hozta az elítéltnek, felfedezte, hogy furcsamód még nem kelt fel, hanem jól betakarózva, arccal a falnak fordulva alszik még.
Szólt egy másik őrnek, így ketten mentek be a cellába. Egyedül tilos. Tiltja a szabályzat. Odament egyikük a rabhoz és lerántotta róla a takarót. Alatta nem az elítélt feküdt, hanem az ügyvéd, megkötözve, szája betömve.
Az őrök megrémültek: megszökött egy rab! Azonnal körözést kell kiadatni! De nem, még nem, majd az igazgató, vagy a bíró dönt, mert ha most bepánikolnak és elhíresztelik, akkor nekik abból bajuk származna. Kiszabadították hát az ügyvédet, aki az elítélt ruháját viselte - az ő ruhájában az elítélt távozott eszerint - és elvitték az igazgatóhoz. Megkérdezik, hogy most mi legyen.
Az igazgató csendesen fürkészte a foglyot és a két őrt. Szeme vizslatva járt egyikről a másikra, de agya őrületes tempóban dolgozott eközben. Most aztán fel van adva a lecke! Ha ez kitudódik, akkor neki annyi! Megvonnak tőle egy csomó támogatást, és lehet, hogy le is váltják. Ezek a szerencsétlen őrök se tehetnek róla, hiszen csak az nem hibázik, aki nem dolgozik - gondolta. Jobb lesz tehát eltussolni az ügyet.
Hozatott be civil ruhát, átöltöztették az ügyvédet. Majd ő maga kísérte le a parkolóig, és elvitte a saját kocsiján. Teljes titoktartást követelt, majd rávette, hogy költözzön el egy másik városba, akár egy másik államba is. Ő pedig visszament a börtönbe, és közleményt adott ki. A közleményt az elítélt családjának is továbbította.
A közlemény így szólt:
„ Teodor Marshall 25 éves elítélt a mai nap délelőttjén öngyilkosságot követett el cellájában. Testét az idevonatkozó törvény szerint boncolásra átadtuk a börtönkórháznak. A fegyintézet saját halottjának tekinti, ezért temetése a börtöntemetőben lesz folyó hó 3O.-án délelőtt 1O órakor. Csak a szülők részvétele engedélyezett.
Tisztelettel: Matthias Smith börtönigazgató”
A temetés lezajlott, zárt fényes fekete koporsóval temették el az elítéltet. A börtön részéről az igazgató és még két fegyőr látta el a törvényes képviseletet. A szülők fehér virágokból font koszorút hoztak, amelyet a koporsóra tettek.
Összetörten távoztak szegény szülők. A börtön igazgatója szánta őket, de nem mondhatta el az igazságot. Hiszen valószínűleg úgyis előbb vagy utóbb meg fogja őket keresni a fiuk, hát hadd örüljenek, ha ez bekövetkezik.
A temetés végeztével mindenki elhagyta a bekerített komor területet, a szép ívű, monumentális kovácsoltvas kapukat bezárták.
Azóta sok idő eltelt, talán több esztendő is.
---
A pamlagon az idős asszony kezdett éledezni. A fotelban ülő idegen felugrott, kiment a konyhába és hozott egy pohár vizet, majd az asszonyhoz vitte. Az felült nagynehezen, elvette a poharat és beleivott, majd visszaadta.
Feje kábán zsongott: nem hitt a szemének. Oly rég látott, halottnak hitt lánya ült a fotelban vele szemben.
- Hát te élsz?! - kérdezte hitetlenkedve.
- Már hogyne élnék! - csattant fel a lány, a maga erőszakos hanghordozásában, amit mindenki úgy utált a családban. - Miért ne élnék?
- A bátyád... azt hitte mindenki, hogy a testvéred megölt és eltüntetett téged! Már a kivégzésére várt, amikor öngyilkos lett a cellájában!... - sírta el magát az idős nő. Vállát erősen rázta a zokogás, abba se tudta hagyni egy ideig. Majd, amikor kissé megnyugodott, feltette a kérdést, ami nagyon is indokolt volt:
- Miért? Miért tűntél el nyomtalanul, anélkül, hogy szóltál volna?
A lány kis ideig tallabillézett, hogy mit válaszoljon. Ő maga se tudta, miért tette, amit tett. Végül így felelt:
- Untam már itt lenni. Meg aztán gondoltam, örülnétek, ha nem lennék itt... A bratyó is utált...
Az idős asszony fürkészve nézte a lánya arcát. Azon semmiféle érzelem nem mutatkozott. Hát miféle szörnyeteget nevelt ő? Hát nem tudja felfogni, amit mondott neki? Hogy mit tett a testvérével?!
A lányt tényleg nem nagyon érdekelte, mi lett a testvérével. Gyűlölte, mert úgy gondolta, hogy jobban szerették a szülei, mint őt. Ami egy kicsit igaz is volt, mert a fiú csendes, jóravaló, jó természetű, jólelkű teremtés volt, segítőkész, szüleinek igazi segítsége, öröme. Ezzel szemben húga örök lázadó, punk, kábítószeres, bulizós, korlátozhatatlan, fegyelmezhetetlen, vad volt, sokszor állatias ösztönökkel, durva beszéddel és viselkedéssel, szüleinek legnagyobb bánatára és elkeseredésére. Minden nevelő jószándék mindig lepergett róla, sőt, csak ellenkezést váltott ki belőle és örök lázadást.
De elfogadták így, mit tehettek. Megnevelni nem lehetett, képtelenség volt. Dacos volt, minden jó szónak és szeretetteljes közeledésnek ellenállt. Mégis szerették őt is, amennyire ez lehetséges volt. Annak ellenére, hogy nagyon sok szomorúságot okozott nekik már egészen kisiskolás korától, később pedig különféle furcsa dolgaival, ismeretlen és szertelen, erőszakos és tolvaj, renitens, drogos, tetovált, kiállhatatlan, rendetlen barátaival.
„Ó, de sok baj volt vele, teremtőm!” - gondolta az asszony, ahogy néhány pillanatig megpihent tekintete a lányán, aki most is, mint mindig, fekete-zöld-lila csíkos punk frizurát viselt, körme és szája feketére festve, a ruhájából kilátszó testrészeit teljesen elfedte mindenféle mocsokságot, ocsmányságot ábrázoló tetoválás. Szándékosan szakadttá, tépetté tett ruhájában úgy nézett ki, mint egy szökött bolond, vagy mi a fityfene.
Semmilyen érzelem nem látszott rajta. Mozdulatlanul, kifacsart végtagokkal terpeszkedett a fotelban, hanyagul, mint egy ittas alkoholista.
Ennyi idő után mi a csudának jött vissza egyáltalán? Hogy megkeserítse ismét az életét és romba döntse öreg napjait, ami még neki hátravan? Hát nem - lázadt fel ezúttal az idős nő - nem, ő már nem fogadja el többé ezt a lányt. Nem is ismeri, nem tudta megnevelni, nem hagyta magát szeretni sem, egyetlen percnyi örömet nem hozott egész életében - ja, de, amikor még egészen picike volt. De amint értelme nyiladozni kezdett, azonnal gonoszkodni kezdett a testvérével és minden rosszaságot elkövetett, hogy bajba sodorja a fiúcskát. Eleinte hittek is álszent ártatlan arcocskával előadott meséinek, de hamar rájöttek, hogy minden szava hazugság. Hiába volt minden igyekezetük, sem ő, sem az édesapja semmit nem tudtak elérni nála. Talán jobb lett volna, ha nevelőintézetbe adták volna még kicsi korában, lehet, hogy ott szakavatott nevelést kaphatott volna és embert faragtak volna belőle. De mostmár úgyis mindegy, miatta, és CSAKIS MIATTA elveszítették imádott fiukat, egyetlen támaszukat...
Az asszonynak ismét kövér könnycseppek gurultak végig az arcán.
A lány meg csak ült, ült a fotelban, mintha nem is érdekelné semmi, mintha a világ dolgai kívülrekedtek volna a gondolatvilágán és nem lenne képes felfogni a valóságot. Nem szánta testvérét. Nem. És nem szánta anyját sem a könnyei miatt. Inkább harag dúlt a szívében. Lám csak, most is azt a nyavalyás Teót siratja, amikor itt van ő, és ő még él, miért nem foglalkozik vele inkább? Hát nem is örül, hogy visszajött? Csak nézte ellenszenvvel az asszonyt, és úgy érezte, hogy idegen ebben a környezetben. Hogy őt nem szereti senki és soha nem is szerették...
Az anya nem szólt többé hozzá. Felkelt, és a hálószobába vonult. Lefeküdt aludni. Nem érdekelte tovább a lánya. Szeretett kisfia elment - ez a lány láthatóan semmit se érez. Hát akkor ő se, mostmár nem. Már nem takargatja tovább az őrültségeit. Nem bírja már. Pedig már egészen belenyugodott, beletörődött, hogy mindkettőjüket elveszítette, sőt, még férje is... ő is elment mellőle.
Na nem, mostmár aztán elég! Mindez már nem kell neki. Szenvedett eleget. Több bajra, problémára nincsen szüksége.
Egyáltalán hol volt ez a lány eddig? Ha a lányának nem volt rá szüksége, akkor most neki miért legyen a lányára szüksége? Ilyen lányra, aki miatt egész életében csak szégyenkezett?!
Néhány perc múlva mégis felkelt az ágyból, és bevett egy csomó altatót. Nem akar a lányával beszélgetni. Nem. Soha többé.
A magára maradt lány sokáig ücsörgött ugyanúgy, mozdulatlanul a fotelban. Majd szöget ütött a fejébe, hogy az apját nem látta. Hol lehet? Keresni kezdte. Felment a szobájába, de ott minden bútor le volt takarva fehér vászonnal. Csak nem...?
Bement az anyja szobájába, de az mélyen aludt, nem is tudta felkelteni, hiába rázogatta.
Akkor átment a szomszédba, és próbált valamit megtudni. Ott elmondták neki, hogy az édesapja tavaly nyáron eltávozott az élők sorából.
Ez a hír szíven ütötte. Valahogy azt hitte, hogy a szülei örökké élni fognak, és ő mindig visszatérhet ide, mint egy biztonságos bázisra, akárhol is járjon a világban. És tessék, mostmár csak az anyja van.... az az idióta bátyja sincs...
Talán ekkor fogta fel, hogy mi történt a testvérével. Talán most jutott el a tudatáig, hogy az anyja mit is mondott neki.
Kiment a temetőbe. Az apja sírját megtalálta, de a testvérét nem. Ekkor elment a börtönhöz, hogy az igazgatóval beszéljen. Nagy nehezen be is engedték, ahol az igazgató elmondta neki, hogy hol találja a testvére sírját.
Akkor két őr kíséretében megtekinthette, hogy hová temették el a bátyját. Valahogy olyan fura érzés volt, nem érzett bánatot vagy fájdalmat, vagy űrt, vagy hiányt, semmit, semmit. Pár percig ácsorgott a hant mellett, majd megköszönte, és eltávozott.
Hazament. Kereste az anyját, de az még mindig aludt. Keltegetni kezdte, de nem tudta felébreszteni. Megnézte a pulzusát, és ahogy megfogta a csuklóját, érezte, hogy a keze hideg. Megijedt. Most aztán tényleg megijedt! Jaj, ne! Anya is?... Nem, azt ne! Az nem lehet! És mindez az én hibám!
És akkor elkezdtek a könnyei potyogni. Először csak egy-két könnycsepp, majd egyre jobban csorogtak, végül olyan hisztérikus zokogásban tört ki, hogy le kellett térdelnie az anyja ágya mellé. Ráborult az ágytakaróra, és zokogott, zokogott, amíg álomba nem sírta magát.
Sokára eszmélt fel. Alig tudta megérteni, hogy hol van és hogy mi is történt. Aztán lassan-lassan összeállt minden apró részlet, és végre megértett mindent.
Elszomorodott. Megértette, hogy a viselkedésével mennyi bosszúságot okozott mindenkinek e házban. Felfogta végre, hogy az anyja előle menekült el: nem akart vele többé találkozni.
Összeomlott. „Hát ilyen voltam én? Hát ilyen lennék én? Hát nem kellek senkinek? A testvéremet majdnem kivégezték miattam, ártatlanul! Az apám is biztosan a bánatba halt bele, és az anyám... ő pedig egyértelműen öngyilkos lett miattam!” - gondolta.
Most mit tegyen? Egyedül? Hátország nélkül, támasz nélkül? Nincs már, akit bosszanthatna, nincs, aki segíthetne neki, aki főzne neki finom ételeket, akihez szólhatna, egyedül maradt, teljesen, tökéletesen egyedül. Mit számítanak mostmár a haverok? Mit számít a sok átmulatott éjszaka, a sok ostobaság, csíny, gonoszkodás,, bosszantás? A narkózás, ivászatok, erkölcstelen dorbézolások? Minek is csinálta egyáltalán? Jó volt neki ez? Élvezte egyáltalán? Vagy csak bosszantásként csinálta? Á, mindegy már, vége van.
Elveszítette a talajt a lába alól, a biztonságot. A nagyvilág bekebelezi, érezte. El fog veszni benne, tudja jól. Majd ide-oda csapódik, és végül - még aránylag fiatalon - drogtúladagolásban feldobja a talpát...
„Hát ilyen jövő vár rám... Anya, apa, bátyus, ne hagyjátok” - tört ki belőle egy céltalan kiáltás. Hiszen tudja jól, hogy mindig is hiába óvták, ő sose hallgatott egyikükre se. Teljesen elkutyult, és örült, hogy mennyire aggódnak érte, komisz módon ő meg csak gúnyolódott rajtuk, hogy nem kell őt félteni, tud ő vigyázni magára... aztán most tessék: egyedül maradt. Nincs, aki vigyázzon rá, aki óvja, aki féltse. Tehet mostmár, amit csak akar.
De már nem akar. Nem akar ő semmit. Semmit se akar tenni, se olyasmit, ami helytelen, se olyasmit, ami helyes. Megunta az egészet. Mi értelme lenne bármit is csinálni? Legjobb, ha ő is végetvet az életének, ezt még megteheti, ennek még van értelme. Hiszen úgyis értelmetlen volt az egész élete, minden cselekedete. Nem volt jó kislány, anyuka szeme fénye... nem bizony!
Megnézte, hogy mennyi altató tabletta maradt az üvegcsében. Megszámolta.... tíz, tizenöt, húsz... elég lesz.
Bevette mindet, és az anyja mellé feküdt az ágyba. Magára húzta a takarót, és átölelte a halott nőt. Arca kisimult, lelke megnyugodott. Révbe ért végre, zaklatott, céltalan és értelmetlen életére pontot tesz mostmár.
Elaludt. Álma mély volt, találkozott benne a testvérével. Álmában nem veszekedtek, csak álltak egymással szemben és mosolyogtak. Aztán végetért az álom, és sötétség borult a világra.
---
A fiú messzire, nagyon messzire jutott. Az ügyvédjével megbeszéltek minden apró részletet. Pénzt is kapott, amelyből nagyon messze államban telepedhetett le. Az ügyvéd eszelte ki az egészet: sajnálta szegény ártatlan fiút, hogy ilyen csúful kéne végeznie. Nem tudta elérni, hogy felmentsék, hát ilyen módon megszöktette: helyet cserélt vele. De úgy állították be, mintha ő nem tudna semmiről, így nem vonhatják felelősségre, és mivel bűne nincsen, el kell hogy engedjék, nem tarthatják fogva. Jól kieszelt mindent, és előkészített a fiúnak egy messzi-messzi másik kontinensen mindent. Vásárolt neki házat, bankszámlát nyitott neki egy komolyabb összeggel, amelyből addig eléldegélhet szerényen, ameddig valamiféle munkát nem talál, és még hamis papírokat is szerzett a számára. Így biztosította, hogy az ártatlan ne essen áldozatul egy értelmetlen és igaztalan rágalomnak, vádaskodásnak.
A fiú eltűnt valahol a világban. Az ügyvéd sohase kereste, és a fiú se kereste sohasem. Amikor helyet cseréltek, hosszasan és forrón megölelték egymást, a fiú nagyon hálás volt mindezért. De megegyeztek, hogy sohasem fogják egymást semmilyen formában megkeresni, nehogy valami baj legyen.
Az ügyvéd élte tovább az életét másik városban, innen messzire. Nyugodt volt a lelkiismerete: egy jó embert megmentett az értelmetlen haláltól.
---
Amikor nagysokára az idős asszony és a lánya halálát felfedezték, elcsodálkoztak. Azért is, hogy a lány előkerült, hiszen mindenki úgy hitte: eltűnt, meggyilkolta a testvére. És azért is, hogy mindketten meghaltak.
A helyszínelő rendőrök ismerték az egész esetet. Tudta minden rendőr, hogy a fiú öngyilkos lett a börtönben amiatt, hogy megvádolták a testvére meggyilkolásával. Az egyik rendőr meg is jegyezte:
- Szegény, tényleg ártatlan volt. De kár, hogy nem derült ki hamarabb, mert akkor még most is élhetne! -
Az igazságot pedig soha nem tudta meg senki.
A fiú pedig nem tudta meg sohasem, hogy mi történt a szüleivel, és a húga előkerüléséről se értesült soha. Meg arról sem, hogy mi történt végezetül.
Talán jól is van ez így. Megérdemli a nyugodt életet. Hiszen ártatlan. Ártatlan!
VÉGE