Vajas zsemle kolbásszal
Bobby Leng:
Vajas zsemle kolbásszal
Igaz történet
A szegény gyerekek, ha éhesek voltak és még nem jött el az ebéd vagy vacsora ideje, akkor az édesanya legtöbbször zsíros vagy lekváros kenyeret adott a kezükbe. De volt, hogy még a zsír is szűkösen volt a kamrában, akkor meg csak egy pici vízzel megszórták a nagy karéj kenyeret, majd belemártották a kristálycukorba. Némi cukor megtapadt a vizes felületen, ettől olyan finom lett, hogy kész öröm volt befalni.
A kisgyerekek uzsonnára illetve tízóraira az iskolába lekváros kenyeret vittek. Leginkább csak ilyet. Máskor meg zsíros kenyeret. Egyszer sós-paprikásat, máskor cukrozottat, megint máskor meg csak úgy, zsírosat. De legtöbbször lekvárosat. Baracklekvárosat, meg szilvalekvárosat.
Volt az osztályban egy-két gyerek, akik rendszerint vajas zsemlét hoztak magukkal, és még kolbászkarikák is voltak a zsemlébe rejtve. A zsemlének mindkét fele meg volt kenve vajjal, így a kolbászkarikák szépen megtapadtak benne, nem hullottak ki belőle.
Az ilyen zsemlék illata felséges volt. A lekvároskenyeres-gyerekek beszívták az illatukat. Hogy ilyet enni? Elérhetetlen álom. Hacsak valamelyik gyerek oda nem adta, ami megmaradt belőle, mert neki már nem kellett ez a mennyei finomság. Egy kis darabka belőle, hát az valami csodás.
A vajas zsemle olykor finom fehérpaprikát is rejtett. No, ennek volt ám aztán felséges illata! Semmihez se fogható! Hát az ilyenről is csak álmodozni lehetett a szegényebb gyerekeknek.
Az ilyenre sok év elteltével is élesen emlékezik az, akivel megtörtént. Egy-egy illat, egy hangulat felidézi a gyerekkori emlékeket, amelyek már nem fájnak, nincs már bennük vágyódás, sóvárgás az elérhetetlen után. Mindez elmúlt már, de nem szép emlék, nem. Inkább kellemetlen. Még ma is...
VÉGE
Vajas zsemle kolbásszal
Igaz történet
A szegény gyerekek, ha éhesek voltak és még nem jött el az ebéd vagy vacsora ideje, akkor az édesanya legtöbbször zsíros vagy lekváros kenyeret adott a kezükbe. De volt, hogy még a zsír is szűkösen volt a kamrában, akkor meg csak egy pici vízzel megszórták a nagy karéj kenyeret, majd belemártották a kristálycukorba. Némi cukor megtapadt a vizes felületen, ettől olyan finom lett, hogy kész öröm volt befalni.
A kisgyerekek uzsonnára illetve tízóraira az iskolába lekváros kenyeret vittek. Leginkább csak ilyet. Máskor meg zsíros kenyeret. Egyszer sós-paprikásat, máskor cukrozottat, megint máskor meg csak úgy, zsírosat. De legtöbbször lekvárosat. Baracklekvárosat, meg szilvalekvárosat.
Volt az osztályban egy-két gyerek, akik rendszerint vajas zsemlét hoztak magukkal, és még kolbászkarikák is voltak a zsemlébe rejtve. A zsemlének mindkét fele meg volt kenve vajjal, így a kolbászkarikák szépen megtapadtak benne, nem hullottak ki belőle.
Az ilyen zsemlék illata felséges volt. A lekvároskenyeres-gyerekek beszívták az illatukat. Hogy ilyet enni? Elérhetetlen álom. Hacsak valamelyik gyerek oda nem adta, ami megmaradt belőle, mert neki már nem kellett ez a mennyei finomság. Egy kis darabka belőle, hát az valami csodás.
A vajas zsemle olykor finom fehérpaprikát is rejtett. No, ennek volt ám aztán felséges illata! Semmihez se fogható! Hát az ilyenről is csak álmodozni lehetett a szegényebb gyerekeknek.
Az ilyenre sok év elteltével is élesen emlékezik az, akivel megtörtént. Egy-egy illat, egy hangulat felidézi a gyerekkori emlékeket, amelyek már nem fájnak, nincs már bennük vágyódás, sóvárgás az elérhetetlen után. Mindez elmúlt már, de nem szép emlék, nem. Inkább kellemetlen. Még ma is...
VÉGE