Kövek
Bobby Leng:
Kövek
fantasy-mese
Cyrus ötlete alapján
Az egyik kalandor szája mosolyra húzódott, de csak valami torz vigyor lett belőle. Arca egyik oldalát hatalmas ferde, rosszul gyógyult régi forradás torzította el, ezért is hívták Sebhelyes Arcúnak. A másik, fiatalabb az asztal túlsó oldalán ült, egyetlen szó sem hagyta még el az este a száját. Persze, senki sem tudta róla, hogy teljesen néma. Társa is úgy nevezte: A Néma. De siket nem volt, mindent nagyon jól hallott. Igen fiatal kora ellenére nagyon tapasztalt kalandornak számított. Apró, törékeny alkata, finom vonásai, a kelleténél talán kecsesebb mozgása miatt senki nem gondolta volna eleinte, hogy mennyire ügyes, eszes, harcedzett. De ha arra került a sor, nagyon hamar bebizonyította, hogy helyén a szíve, az esze, és a kardja, ha kell. Bár nem volt túl erős, ezt ellensúlyozta macskaügyessége: minden ütközetből, nehéz helyzetből mesterien kivágta magát. A Sebhelyes nagyra becsülte társát, pedig ő sem volt akárki, ha a tapasztalat terén vagy ügyességből kellett bizonyságot tenni. Már régóta járták együtt az úttalan utakat, jól megfértek, jól kijöttek és kiegészítették egymást.
Most, barangolásukat megszakítva, ebbe az ivóba tértek be itt, a hegyek lábánál, ebben a kis falucskában. Az ivóban csak néhányan lézengtek: már későre járt. Talán éjfél is elmúlt, a csapos álmosan rakosgatta a kelyheket a széles simára gyalult deszkapulton, néha meg-megzörrentek a kezében, ahogy egymáshoz ütődtek.
A Sebhelyes az asztaluknál üldögélő öregembert nézte, arcán a torz mosollyal. A sebhelyes arcfél nem engedelmeskedett: az ideget, izmokat mélyen sértette fel az a bizonyos vágás, amit soha nem tud elfelejteni. Fájó emlék, nem csak fizikai értelemben. De megfizetett érte... busásan.
Az öreg szemeit széles, koszos kendő fedte. Talán vak, persze, bizonyosan. Vagy csak fáj neki, ki tudja, miért van bekötve. Az öreg kócos, ősz fürtjei, szakálla a ruhájára omlik. Ruhája zsákszerű anyagból, igen kopott, nagyon szegényes. Vállán tarisznya, amit még így, ültében sem vett le. Talán valami olyasmi van benne, amit félt, s nem akarja, hogy lába keljék ebben a félhomályban, a fura szerzetek közepette.
A mosoly a Sebhelyes arcán akkor jelent meg, amikor az öreg abbahagyta elbeszélését. Szájából egyformán gördültek a szavak, monotonan, unalmasan. De amit mondott, az egyáltalán nem volt az. Mégis, a Sebhelyes nem hitte egyetlen szavát sem. A Néma azonban kitágult pupillákkal figyelt, itta az idős ember minden szavát. Ha igaz, amit mond, akkor...
A Sebhelyes gúnyos mosolya nem kerülte el a Néma figyelmét. Összehúzta szemöldökét, rosszalóan nézett társára. De az észre se vette ezt, gondolatai elkalandoztak. Már nem figyelt az öregre.
Pedig jobban tette volna, mert az öreg ismét beszélni kezdett.
- De vigyázni kell, mert rengeteg a csapda, és...
- Ugyan már, voltunk mi már nehezebb helyzetekben is, nem igaz, Néma? - és a társára nézett.
Az úgy tett, mintha nem hallaná, feszülten figyelt.
Az öregember észrevette a Sebhelyes gúnyos hanglejtését, felállt az asztaltól, és elindult kifelé. A Néma bokán rúgta a Sebhelyest, és nagyon csúnyán nézett rá.
- Most mi van? Hát nem látod, hogy csak hadovál, nem igaz ám egy szava se! Ismerem én az ilyeneket! - mondta mentegetőzve a Sebhelyes, és ő is szedelőzködni kezdett.
Fizettek, és elindultak. Nem töltik itt az éjszakát, mindig a szabad ég alatt éjszakáznak. Már megszokták: mindig találnak valami védett zugot. Egyébként is, nagyon kevés időt szoktak eltölteni egy-egy helyen, és most sem teszik ezt másképp.
Az ősz öreg alakja jól látszott a hegy felé vezető ösvényen a holdfényben. A Néma utána iramodott.
- Menj csak, te bolond! - csóválta meg a fejét a Sebhelyes, és lemaradva, lassan bandukolt utánuk. Egyáltalán nem érdekelte a vén bolond mendemondája. Még ha igaz lenne is, mi haszna belőle?
A Néma utolérte a vénséget. Lihegve ért melléje. Amaz észrevette: meghallotta lihegését, de csak ment tovább, lassan, megfontoltan lépegetve, botját előre nyújtva, minden követ megtapogatva, mint a vakok. De valahogy mégse tért le az ösvényről, és ezt a Néma igen furcsállotta. Talán ismeri az utat errefelé?
A Néma megmarkolta az öreg karját, biztatólag. Az megértette: azt szeretné, ha végigmondaná a történetet. Hát jól van, megteszi, bár nem sok kedve van hozzá, hiszen a barátja olyan ellenségesen viselkedett vele,.. Megérezte, hogy a fiatalabb kalandor fogta utol. Talán a lihegése gyorsaságából, talán apró lépteiből, vagy a kis tenyér szorításából, de végülis mindegy. Arra azonban rájött az este folyamán, hogy nem tud beszélni, hiszen csak az egyikük beszélt. Hogy ketten vannak, azt már a vacsora előtt elmondta a másik, amikor az asztalukhoz invitálták őt, és megvendégelték, mert megszánták a bekötött szemeiért. Úgy gondolták, nagy baj érhette, hogy mindkét szemére megvakult.
Most hát halkan beszélni kezdett.
- Amikor a rejtett templomhoz értek, keressétek a Keleti Bölcset. Ő segíthet rátalálni a helyes megoldásra. Keresni kell a falban egy titkos ajtót, a főoltár mögött. Az egy föld alatti üregbe vezet, ahol sok-sok ajtó van körös-körül a falakon. Egyik egyszerű, másik díszes. Ne tévesszen meg a gazdagság, fiam. Ha a szívedre hallgatsz, meg fogod találni a helyes utat. De a Keleti Bölcs is tudja, mit hogyan kell tenni, Csak azt nem tudja, hogy melyik ajtó hova vezet. De ha már bent vagytok, akkor segíteni fog nektek helyére illeszteni a köveket.
Most ugye azt kérdeznéd, én vakon hogyan tudtam volna, melyik kő hová való, mert a színüket nem láthatom. Ha a tenyeredbe fogod, megérzed, melyik milyen erőt birtokol, látnod se kell a színét. Egyébként is: a kövek most még mind egyforma szürkék. Ha a megfelelő ajtót nyitod ki, akkor fog a színük felragyogni, ebből is lehet majd tudni, melyik hová való. De akkor már késő lesz, mert az ajtók mögött halálos csapdák lehetnek. Látod, én is elveszítettem a látásomat... mert ott jártam, és megpróbáltam a lehetetlent: egyedül véghezvinni a feladatot. A Keleti Bölcset nem találtam ott, így senki nem segített. Pedig őt kellett volna előbb megkeresnem... Így aztán nem sikerült minden követ a helyére illesztenem. De néhányat akkor is visszatettem eredeti helyére. Csak a szemem világa... amikor elveszítettem, nagyon megijedtem. Nagyon fájt a szemem, és semmit sem láttam. Nagy nehezen kibotorkáltam hát onnan, és tapogatózva, botladozva jutottam le a hegyről. Azóta eltelt már egy kis idő, a szemem is begyógyult, habár nem látok többé.
A hegy mögött, a völgyben ott a templom. Közel- s távol nincsen más építmény, nem lehet eltéveszteni. Ne díszes tornyokat, aranyozott kupolát keressetek, hanem egyszerű épületet, mert a díszesség belül rejlik. Mint az emberben. Nem a külső számít igazán. De ezt majd meglátjátok, ha odaértek. Ha elvállaljátok, ha elvállalod, fiam...
Mert én bizony nemrégiben elhatároztam, hogy ismét megpróbálom teljesíteni a feladatot, amit az istenek bíztak rám, és most indulnék újra. Újra megkérdezlek hát: elkísérsz-e, vagy megteszed a társaddal az utat helyettem?
Hosszú, mély csend volt a válasz. A Néma gondolkodott. Csak léptei neszét hallotta az öreg maga mellett, ebből tudta, hogy még itt van, és gondolkodik. Aztán egy szorítás a karján, ami azt is jelenthette: elvállalom, elvállaljuk.
- Megpróbáljátok hát? Ha igen, ismét szorítsd meg a karomat.
Érezte a karján a kis tenyér szorítását. Bólintott, megállt. Levette a válláról a nyűttes tarisznyát, és belenyúlt.
Markában összekoccantak a kövek.
- Most átadok neked, fiam, öt követ. Egyforma valamennyi, formára, súlyra, színre egyazon mindegyik. Csak akkor fogod megtudni, melyiket hová kell tenned, ha odaérsz. Hamarabb sajnos nem. Meg tudod tenni? Nem magadért, a világért, az emberiségért.
A Néma bólintott. Az öreg a kinyújtott apró tenyerekbe szórta a köveket. Alig voltak akkorák, mind egy-egy nagyobbacska dió. A Néma úgy érezte, hogy hirtelen melegség járja át a testét. A kövekre kulcsolta ujjait. Hátrafordult, hogy megnézze: barátja követte-e, vagy lemaradt valahol. Jó száz lépésnyire meglátta, amint az ösvényen lassan bandukol utánuk. Néhányat lépett feléje, hogy megsürgesse: igyekezzék már. Közben az öregnek néhány percre hátat fordított.
Amikor ismét az öreg felé fordult, már nem látta sehol. Hát az meg hogyan lehetséges, hogy ily röpke perc alatt eltűnt? Vagy nem csak néhány pillanat volt csupán, amíg elfordult tőle?
Körülnézett. Sehol nem látta az ősz öreget a holdfényes hegyoldalban. El sem köszönt - gondolta. Aztán megvonta a vállát. Hiszen már mindent elmondott, amit kell. Inkább csak még most jön a neheze: rávenni a Sebhelyest, hogy tartson vele. No, ez nem lesz ám könnyű feladat!
Leült az út szélére. Ruhájába rejtette a köveket, és várt. Amikor a másik kalandor odaért, intett, hogy kövesse. Haladtak felfelé a hegyoldalon, talpuk alatt meg-megindultak, görögtek a mélybe a kövek. A Sebhelyes egyszer csak azt mondja:
- A hegyen túl nincs semmi, én már jártam egyszer itt, még fiatal koromban! Minek mennénk most arra, Inkább forduljunk meg, és haladjunk a hegy lábámál tovább! Nem hallod, hé?
Végül már kiabált, mert a Néma úgy tett, mintha mit se hallana abból, amit ő mondott. Csak ment, haladt, kapaszkodott egyre feljebb.
A Sebhelyes lihegve alig ért a nyomába. Már nagyon magasan jártak. Aztán egyszerre csak elérték a hegytetőt. Hajnalodott. Amikor a hegy csúcsán megálltak, körben szertenéztek. A Néma az öreg által elmesélt épületet kereste a szemével.
Akkor bukkant fel a szemközti hegy csúcsa mögül a nap. Első, halovány sugarai elárasztották az alant elterülő völgyet. És akkor, ott, ahol a Sebhelyes szerint SEMMI SINCS, a fényben egy nagy, fehér épület ragyogott fel.
A Néma odamutatott. A másik csodálkozva meresztette a szemét a nem várt látványra. De hiszen itt akkor, régen még semmi sem volt! Pedig az épületen látszik, hogy régi... Sehogy sem értette.
Barátja intett: kövesse. Fáradtan ereszkedtek egyre lejjebb, a völgy felé. Meg-megcsúsztak, lehorzsolódott a térdük, tenyerük, talpukat feltörték az éles sziklák, de csak mentek, elöl a Néma, utána a Sebhelyes Arcú. Mostmár őt is érdekelte, mi a csoda folyik itt, s mit akar ott a barátja.
----
Odaértek. Az épület óriási volt. Ők pedig nagyon, de nagyon fáradtak voltak. Érezték, hogy pihenniük kell egy keveset. A ház hatalmas, két szárnyú, vasalt ajtaja tárva-nyitva volt. A nap sugarai bevilágítottak, de így is csak félhomály volt az épületben. Hatalmas ablakait színes üvegekkel borították egykoron gondos kezek, gyönyörű, szivárványszínű mintákat rajzoltak a poros padlóra a rajtuk áthatoló fénysugarak.
A fal mellé heveredtek, fejük alá a tarisznya, és lehunyták a szemüket. Megpróbáltak aludni egy kicsit.
Maguk sem tudták, hogyan történt, de nemsokára, amikor ismét kinyitották a szemüket, teljesen kipihentnek érezték magukat. Lábuk, tenyerük érthetetlen módon egy cseppet sem fájt, a véres horzsolások sem látszottak már rajtuk. Ilyen gyorsan hogyan gyógyulhatott meg a sok seb, nem értették. De valahogy itt olyan mély csend, nyugalom volt, nem is firtatták. Néma csendben felálltak. Leporolták a ruhájukat, és körbenéztek. Az óriási terem másik végében valami asztalfélét láttak, rajta szobrokat, virágokat, edényeket. A homályban nem lehetett pontosan látni, mik is azok, elindultak hát arrafelé. A Néma tudta, hogy csak az lehet az az oltár, amit az öreg említett, és akkor mögötte van a rejtekajtó, azt kell megkeresnie.
Persze, a Sebhelyes az elbeszélésnek azt a részét nem hallotta, így csak ment a barátja után, és semmit sem értett. De kíváncsi volt.
Amikor a Néma az oltár mögötti falat kezdte tapogatni, elmosolyodott. Mi a fenét kereshet? De aztán egyszer csak a Néma intett neki: jöjjön közelebb. A falon bemélyedés volt, mintha valaki egy ajtóformát kezdett volna a falba faragni, de csak addig jutott, hogy egy néhány centi mély vájatot készítsen körös-körül. A Néma a tenyerével nyomkodni kezdte minden oldalon. Alul is, felül is. De persze nem mozdult semmi. Gondolkodni kell, mi legyen most, mert ez nem nyílik - gondolta. Barátjára nézett. Az eltávolodott néhány lépést, és most távolabbról szemlélte a fura faragványt. Észrevette, hogy a jobb oldalon a keretmélyedésen kívül egy kő egy picit kiáll a falból. Odametnt, tenyerével megnyomta. Semmi. Most erősebben. Végre mozdult az ajtó, résnyire megnyílt. Aztán mégegyszer megnyomta, és mostmár befértek a résen. Egymásra néztek. Bemenjenek-e egyáltalán? nem túl veszélyes ez? Dehát mikor féltek ők a veszélytől?
Beléptek. Nagyon sötét volt a helyiségben. Néhányat léptek, a visszhang nagyon nagy üreget sejtetett, messziről verődött vissza a léptek kongása. Ez azt jelentette, hogy semmilyen berendezési tárgy nincs az egész helyiségben. Jó lenne egy fáklya - gondolták mindketten. Akkor hirtelen észrevettek a terem túlsó végében egy pislákoló mécsest. Kevéske vigasz ez, de mégis, valami támpont - gondolták.
A Néma ruhája redőiból előhalászta a köveket. Tenyerén nyugodott mind az öt, mind az összes szürke kődarab. Akkor hirtelen izzani kezdtek a kövek. De nem akárhogy: fényük egészen betöltötte a hatalmas sötét csarnokot. Az egyik kő vörösen izzott, a másik zölden, a harmadik fehéren, a negyedik kék színben pompázott, és az ötödik... az ötödik szikrázott, csillogott, mint az igaz gyémánt.
A Sebhelyes Arcú odakapott, hogy elvegye őket. Azt gondolta, hogy ezek a kövek olyan gazdaggá tehetik, amilyet ember még nem látott a földön! Nem is tudta, hogy a barátjának vannak ilyen kövei! Ha tudta volna... de nem, nem, persze hogy nem vette volna el őket, se erővel, se kérő szóval... Hiszen barátok, vagy mi a csoda!
Elhessegette magától az őrült gondolatokat.
A Néma odament a bal oldali falhoz. Tenyerét kinyújtva a kövekkel, lassan lépdelt a fal előtt. Ahogy haladt a fal mentén, előbukkant az első ajtó. Vasveretes, rozsdás lakattal, a kilincs meg letörve, és a fa is korhadozott már... Hát ezt nem lesz túl nehéz kinyitni - gondolta. De amikor elhaladt az ajtó előtt, az eltűnt a falban, mintha ott se lett volna. Hm - gondolta. Ilyet se láttam még!
Haladt tovább, sarkában ott lépdelt a másik kalandor, az izgalomtól csillogó szemekkel.
A falból előtűntek ajtók, de sorra tűntek is el. Egyik díszes volt, arannyal borított, a másik üvegből, harmadik fából, a negyedik ékkövekkel kirakva, de egyik sem nyílt meg, és egyik sem maradt néhány pillanatnál tovább. Még megpróbálni se lehetett volna, hogy kinyissák.
A terem végébe értek. A mécses, amit az imént messziről láttak, egy asztalkán állott. Az asztalka mögött trónus. A trónuson - mily meglepő - kis emberke bóbiskolt. Brokát köntösébe burkolózva, mozdulatlanul ült, karjára hajtva fejét. Csak egyenletes lélegzése árulta el, hogy él, és hogy alszik. Úgy látszik, annyira csendben sikerült maradniuk, hogy fel sem ébredt jöttükre.
---
Odaértek a trónus elé. Most a kövek fénye kialudt, és homály borult a teremre. Erre a kis ember felébredt, halkan horkantott. Meglátta az idegeneket, megdörzsölte a szemét. Azt hitte talán, hogy álmodik. Aztán felállt, meghajolt.
Ők is meghajoltak.
A Néma tenyerén nyújtotta a fénytelen köveket feléje. De a kis ember nem nyúlt értük.
Aztán megszólalt:
- Neked kell a helyükre tenned a köveket, én nem vehetem át. Az Öreg, akitől kaptad, téged jutalmazott meg a keggyel, hogy megteheted. Még a barátod se lenne méltó rá - és fejével a Sebhelyes felé intett, Az mérgesen mordult egyet, de csendben maradt.
Lelépett a trónusról, és elindult az ellenkező irányba. Intett: kövessék.
A kövek a Néma tenyerén ismét izzani kezdtek. A falból újabb ajtók tűntek elő, de mindegyik előtt elhaladtak. Aztán az egyik előtt megállt a kis ember.
- Ugye, kitaláltátok már, hogy én vagyok a Keleti Bölcs. Nem tudok sokat segíteni, csak annyit, hogy amikor megtaláljátok a HELYES UTAT, megmutatom, melyik kő hová illik.
Az ajtó most nem tűnt el. Feléje fordultak, hogy megnyissák, vagy esetleg megvárják, amíg magától meg nem nyílik. Amikor hátranéztek, hogy a Keleti Bölcset előreengedjék, ő már nem volt sehol. Összenéztek. Hm, ez már a második ilyen eltűnés. Azért mégiscsak furcsa!
Az ajtó nyikorogva, lassan kinyílt. Mögötte zegzugos folyosó, de néhol elágazást is láttak. A kövek most is csillogtak, világítottak, így a fényüknél gyorsan tudtak haladni a fura útvesztőben. A Néma ment elöl, tenyerén a kavicsokkal. Mögötte a Sebhelyes, izgatottan.
Egyszerre csak egy újabb elágazáshoz értek. Az elágazás egyik fele nem volt hosszú illetve mély: a falban néhány méternyire egy kiszélesedett vájatban aranyozott szobor állt egy üvegajtó mögött. A szobor egy kis embert ábrázolt, épp olyat, mint akivel az imént találkoztak odakint. Lecsukott szemmel, mellén összefont karokkal állt a szobor: lábánál, a szobor talapzatán veretes aranykehely.
A Néma csodálkozva feléje fordult, A gyémánt színű kő hihetetlen erővel izzott fel hirtelen. Ebből rögtön rájött, hogy a kehelybe kell illesztenie, másként nem lehet.
Az üvegajtó lassan kinyílt.
Közelebb lépett. Hirtelen hatalmas szakadék nyílott meg a lábánál: éppen csak bele nem lépett. A szobor pedig a szakadék túloldalán... Hogyan érje így el?
Visszalépett. A föld most összezáródott a lábai előtt. De amint megint lépett előre egyet, megint megnyílt... Mi hát a teendő? Kérdően barátjára nézett. Mi legyen hát?
Néhány perc tanakodás után a Sebhelyes érdekes mozdulatot tett a kezével: mintha eldobna valamit. A Néma megértette: próbálja meg ilyen távolságból a kehelybe dobni a követ. Ha sikerül, szerencse, ha nem... akkor nem tudni, mi lesz. De: lesz, ami lesz, meg kell tenni... Nincs palló, ami a szakadékot átérhetné, nincs láb, mely átugorhatná, olyan széles... Nincs más tehát, meg kell próbálni!
Meglendítette a karját, és - sikerült! A fénylő kő nagyot koppanva hullott a kehelybe. Fénye kihúnyt, de a helyén van, és ez a fontos.
Visszaindultak a másik irányba. Amikor ráfordultak a folyosó másik ágára, az üreg bezáródott mögöttük. Eltűnt a mélyedés, és eltűnt a szobor. Mintha soha nem lett volna arra semmi sem, a fal sima volt, mint akárhol másutt.
Haladtak hát tovább. Most egy másik elágazáshoz értek. Az elágazás mélyén egy fűzszímű ajtó, réz kilincse megcsillant a távolban. Odaértek. A rézkilincs könnyedén engedett, és az ajtó kinyílt. Odabent egy másik szobor, ezúttal egy sárkány szobra. A sárkány karmai között egy ékkövekkel kirakott kardot tartott, de a szobornak nem voltak szemei. Kitátott szájából lángnyelvet lövellt, a sárkányszobor egyébként bronz színben pompázott. Amikor odaértek, a sötétvörös és a zöld kő izzott fel hatalmas erővel. A Néma a szobor szemgödrébe illesztette a zöld és vörös köveket, amelyek azonnal elveszítették ragyogásukat, és egybeolvadtak a sárkány alakjával. De akkor a sárkány szájából igazi lángnyelvek csaptak fel, megperzselték a Néma arcát, érezte a forróságot a kezein is. Gyorsan elkapta a kezét, és lehunyta a szemét, odakapta a karját a szeme elé. Mostmár értette, hogyan vakult meg az öreg... Csak a kövek... biztosan kivette őket utána dühében... valószínűleg így maradtak nála.
Aztán ez az üreg is a semmibe foszlott: eltűnt, talán nem is volt ott soha...
Haladtak tovább. Már csak a kék és a fehér kő volt a Néma tenyerén. Most egy tágas terembe értek. A terem közepén egy nagy márvány kád állt, telve valamiféle folyadékkal. Hogy mifélével, azt nem tudhatták. Közelebb mentek. Amikor odaértek, fehér és kék kő izzani kezdett, megvilágítva a folyadék mivoltát. Tiszta víz volt, semmi különleges. Illata olyan volt, mint a hegyi patakoké, de inni nem mertek belőle mégsem. A Néma belehullatta a köveket a vízbe, amelytől azok fénye kihúnyt, de a víz tajtékot vetett, és kicsapott a hófehér márványkád oldalán. Mintha megdagadt volna, vagy mi: őrjöngve hullámzott mindenfelé, és elárasztott mindent. Már egészen a csizmájukig ért, jobbnak látták hát, ha eliszkolnak de nagyon gyorsan innen.
Pedig a Néma meg volt győződve róla, hogy jó helyre tette a köveket. Nem értette, mit ronthatott el.
---
Futottak visszafelé, ahogyan csak tudtak. Nem mertek visszanézni. Nagysokára kiértek az épületből is. De tovább futottak, még mindig nem mertek visszanézni. Felkapaszkodtak a hegyoldalon, át a másik lejtőre, és azon voltak, hogy minél messzebb kerüljenek innen.
A Néma szívében kétségek támadtak. Azt hitte, jót tesz, amikor elvállalta az öreg helyett a kövek visszajuttatását. S íme: majdnem testi épségükkel, esetleg életükkel fizettek érte. Ez hát a hála? Igaz, hálát nem várt érte, de mégis, azt sem, hogy pórul járjanak. Becsapta volna az öreg? Nem, az nem lehet...
Amikor leértek a másik oldalon, leültek egy szikla alá. Fáradtak voltak, és nagyon dühösek is. A Sebhelyes arcáról lerítt, hogy azt gondolja: Nem megmondtam?
A Néma gondolatai vadul kergették egymást. Aztán egyszer csak megjelent mellettük az Öreg. Kezében ott volt az a kard, amelyet a sárkányszobor karmai között láttak.
Szó nélkül átnyújtotta. A Néma elvette.
- A feladatot teljesítettétek, ez itt a jutalmatok. Adjátok el, sok pénzt ér.
A Néma visszaadta a kardot. Nem ezért tették.
A Sebhelyes dühös volt, de nem szólt. Nem volt kedve, hogy megkérdezze: miért történtek így a dolgok. Talán majd egyszer, ha sok idő elmúlik, minden világossá válik. De az öreg nem hagyta annyiban.
- A templom mostmár soha nem fog előbukkanni. Elenyészett a semmiben. Csak a kövekre várt. Mert a Keleti Bölcs nem volt más, mint az Idő, én pedig vagyok a Jelen. A sárkány volt a Jövő, a víz volt a Végtelen.
Az Idő uralja a világot, a Jelen most történik, de nem tudhatod, hogy a következő perc mit hoz. Ezért van letakarva a szemem: nem láthatom, nem tudhatom, mi történik. A Jövő mutatja az utadat, mely lehet jó, de lehet rossz is. A Végtelenben pedig mindez benne foglaltatik. A Végtelen a MINDEN, a Végelen tartalmazza az IDŐT, A JELENT, és a JÖVŐT. A MÚLT nem része a végtelennek, a múlt már nem része sem az időnek, sem semmi másnak. Az már elmúlt, mert ami megtörtént már, azt megváltoztatni többé nem lehet. De a Jelennel még dolgod lehet, a Jövőd még titok, és ha jól gazdálkodsz az Idővel, akkor a Végtelen befogad, magával ragad, az utad nincsen kijelölve, azt magad alakítod, a lehetőségek száma az, ami VÉGTELEN. Minden a döntésedtől függ, minden azon múlik. Jól dönteni nagyon nehéz. De a rossz döntések is előre visznek, mert tapasztalsz általa, és tanulsz, mindvégig.
A kövek már jó helyen vannak: ezáltal visszanyerte egyensúlyát a jó és a rossz, a szép meg a rút, és fény meg az árnyék... A Föld védelmezői visszatérhetnek nyughelyükre, mint ahogyan majd én is, mert nincsen szükség vigyázó tekintetükre, védelmező erejükre. Minden azonos súlyú immár, de ha ismét kizökken helyéből, akkor újra előjönnek rejtekükből, s összefognak, hogy fennmaradjon a Világ, s ne pusztuljon el. Látjátok, milyen kicsinységen múlik olykor, hogy megsemmisül vagy sem a Mindenség? De remélem, mindig lesz majd, akinek helyén van az esze és szíve, aki bátor lesz és merész, tiszta lelkű és szívű, önzetlen és erős, Mint ti...
Íme, ez a kard, amit adni akartam nektek, maga a gazdagság. De ugyanakkor a romlás, a viszály is, és lehet, hogy a barátságotok vége. Jól tetted, hogy visszaadtad.
Most pedig adjátok ide a kezeteket.
Kezüket nyújtották az öregnek, aki megfogta, majd egymásba kulcsolta a két tenyeret.
Azután megfordult, és elment. Alakja beleolvadt a sziklák szürkeségébe.
A két barát összenézett. A Sebhelyes semmit nem értett, de a Néma szívében gyökeret vert a sejtés, sőt: a bizonyosság. A bizonyosság, hogy az útjuk már mindig együtt visz tovább.
Csak az fájt a Némának, hogy így becsapta őt az öreg. Hogy hazudott neki, hiszen nem a veszélyekkel teli labirintusban veszítette el a látását, mint ahogyan mondta.
De végülis mindegy már: a feladatot végrehajtották. Megmenekültek, és megmenekült a Világ. Fel sem fogta még, mekkora volt a veszély, hogy MINDEN elvesszen. MINDEN, amelyben benne van a barátság, a szerelem, a szép és a jó, a zöld fű, az árnyas fák, a csodás virágok, a szél frissessége, a tenger morajlása, az ég kékje, a hold fakó fénye, a nap ragyogása, az alkony sóhajtása, a madarak csicsergése, a szív dobbanása... a szeretet, a béke, a születés és az elmúlás... minden, minden, amitől olyan összhangban működnek a dolgok. És ami olyan fontosnak tűnik most, és ami szép, és amiért élni érdemes...
De félre bú és bánat, élni kell, menni kell tovább, mert ez rendeltetett...
És még hátra van valami, amit meg kell tennie, úgy érezte. Már régóta tudja, de csak azóta biztos benne, amióta az öreg összefonta a kezüket. Csak ő értette, és most meg kell osztania a Másikkal is, a Sebhelyessel...
-----
A Néma most egy hirtelen mozdulattal levette a kalapját, melytől eddig soha nem vált meg. Vállára omlott gyönyörű sötétbarna hullámos haja, arca kipirult, zubbonyát kigombolta, felállt.
Kezét nyújtotta a Sebhelyesnek. Az felállt, és lenézett rá. Amikor a másik mélybarna szemébe nézett, valami olyasmit vélt látni benne, amit eddig még soha. Villámként hasított belé a felismerés: A Néma... A NÉMA LÁNY!
Megölelték egymást.
Boldogok voltak.
Elindultak az öreg után, a ködös úton, a jövő felé.
VÉGE
Kövek
fantasy-mese
Cyrus ötlete alapján
Az egyik kalandor szája mosolyra húzódott, de csak valami torz vigyor lett belőle. Arca egyik oldalát hatalmas ferde, rosszul gyógyult régi forradás torzította el, ezért is hívták Sebhelyes Arcúnak. A másik, fiatalabb az asztal túlsó oldalán ült, egyetlen szó sem hagyta még el az este a száját. Persze, senki sem tudta róla, hogy teljesen néma. Társa is úgy nevezte: A Néma. De siket nem volt, mindent nagyon jól hallott. Igen fiatal kora ellenére nagyon tapasztalt kalandornak számított. Apró, törékeny alkata, finom vonásai, a kelleténél talán kecsesebb mozgása miatt senki nem gondolta volna eleinte, hogy mennyire ügyes, eszes, harcedzett. De ha arra került a sor, nagyon hamar bebizonyította, hogy helyén a szíve, az esze, és a kardja, ha kell. Bár nem volt túl erős, ezt ellensúlyozta macskaügyessége: minden ütközetből, nehéz helyzetből mesterien kivágta magát. A Sebhelyes nagyra becsülte társát, pedig ő sem volt akárki, ha a tapasztalat terén vagy ügyességből kellett bizonyságot tenni. Már régóta járták együtt az úttalan utakat, jól megfértek, jól kijöttek és kiegészítették egymást.
Most, barangolásukat megszakítva, ebbe az ivóba tértek be itt, a hegyek lábánál, ebben a kis falucskában. Az ivóban csak néhányan lézengtek: már későre járt. Talán éjfél is elmúlt, a csapos álmosan rakosgatta a kelyheket a széles simára gyalult deszkapulton, néha meg-megzörrentek a kezében, ahogy egymáshoz ütődtek.
A Sebhelyes az asztaluknál üldögélő öregembert nézte, arcán a torz mosollyal. A sebhelyes arcfél nem engedelmeskedett: az ideget, izmokat mélyen sértette fel az a bizonyos vágás, amit soha nem tud elfelejteni. Fájó emlék, nem csak fizikai értelemben. De megfizetett érte... busásan.
Az öreg szemeit széles, koszos kendő fedte. Talán vak, persze, bizonyosan. Vagy csak fáj neki, ki tudja, miért van bekötve. Az öreg kócos, ősz fürtjei, szakálla a ruhájára omlik. Ruhája zsákszerű anyagból, igen kopott, nagyon szegényes. Vállán tarisznya, amit még így, ültében sem vett le. Talán valami olyasmi van benne, amit félt, s nem akarja, hogy lába keljék ebben a félhomályban, a fura szerzetek közepette.
A mosoly a Sebhelyes arcán akkor jelent meg, amikor az öreg abbahagyta elbeszélését. Szájából egyformán gördültek a szavak, monotonan, unalmasan. De amit mondott, az egyáltalán nem volt az. Mégis, a Sebhelyes nem hitte egyetlen szavát sem. A Néma azonban kitágult pupillákkal figyelt, itta az idős ember minden szavát. Ha igaz, amit mond, akkor...
A Sebhelyes gúnyos mosolya nem kerülte el a Néma figyelmét. Összehúzta szemöldökét, rosszalóan nézett társára. De az észre se vette ezt, gondolatai elkalandoztak. Már nem figyelt az öregre.
Pedig jobban tette volna, mert az öreg ismét beszélni kezdett.
- De vigyázni kell, mert rengeteg a csapda, és...
- Ugyan már, voltunk mi már nehezebb helyzetekben is, nem igaz, Néma? - és a társára nézett.
Az úgy tett, mintha nem hallaná, feszülten figyelt.
Az öregember észrevette a Sebhelyes gúnyos hanglejtését, felállt az asztaltól, és elindult kifelé. A Néma bokán rúgta a Sebhelyest, és nagyon csúnyán nézett rá.
- Most mi van? Hát nem látod, hogy csak hadovál, nem igaz ám egy szava se! Ismerem én az ilyeneket! - mondta mentegetőzve a Sebhelyes, és ő is szedelőzködni kezdett.
Fizettek, és elindultak. Nem töltik itt az éjszakát, mindig a szabad ég alatt éjszakáznak. Már megszokták: mindig találnak valami védett zugot. Egyébként is, nagyon kevés időt szoktak eltölteni egy-egy helyen, és most sem teszik ezt másképp.
Az ősz öreg alakja jól látszott a hegy felé vezető ösvényen a holdfényben. A Néma utána iramodott.
- Menj csak, te bolond! - csóválta meg a fejét a Sebhelyes, és lemaradva, lassan bandukolt utánuk. Egyáltalán nem érdekelte a vén bolond mendemondája. Még ha igaz lenne is, mi haszna belőle?
A Néma utolérte a vénséget. Lihegve ért melléje. Amaz észrevette: meghallotta lihegését, de csak ment tovább, lassan, megfontoltan lépegetve, botját előre nyújtva, minden követ megtapogatva, mint a vakok. De valahogy mégse tért le az ösvényről, és ezt a Néma igen furcsállotta. Talán ismeri az utat errefelé?
A Néma megmarkolta az öreg karját, biztatólag. Az megértette: azt szeretné, ha végigmondaná a történetet. Hát jól van, megteszi, bár nem sok kedve van hozzá, hiszen a barátja olyan ellenségesen viselkedett vele,.. Megérezte, hogy a fiatalabb kalandor fogta utol. Talán a lihegése gyorsaságából, talán apró lépteiből, vagy a kis tenyér szorításából, de végülis mindegy. Arra azonban rájött az este folyamán, hogy nem tud beszélni, hiszen csak az egyikük beszélt. Hogy ketten vannak, azt már a vacsora előtt elmondta a másik, amikor az asztalukhoz invitálták őt, és megvendégelték, mert megszánták a bekötött szemeiért. Úgy gondolták, nagy baj érhette, hogy mindkét szemére megvakult.
Most hát halkan beszélni kezdett.
- Amikor a rejtett templomhoz értek, keressétek a Keleti Bölcset. Ő segíthet rátalálni a helyes megoldásra. Keresni kell a falban egy titkos ajtót, a főoltár mögött. Az egy föld alatti üregbe vezet, ahol sok-sok ajtó van körös-körül a falakon. Egyik egyszerű, másik díszes. Ne tévesszen meg a gazdagság, fiam. Ha a szívedre hallgatsz, meg fogod találni a helyes utat. De a Keleti Bölcs is tudja, mit hogyan kell tenni, Csak azt nem tudja, hogy melyik ajtó hova vezet. De ha már bent vagytok, akkor segíteni fog nektek helyére illeszteni a köveket.
Most ugye azt kérdeznéd, én vakon hogyan tudtam volna, melyik kő hová való, mert a színüket nem láthatom. Ha a tenyeredbe fogod, megérzed, melyik milyen erőt birtokol, látnod se kell a színét. Egyébként is: a kövek most még mind egyforma szürkék. Ha a megfelelő ajtót nyitod ki, akkor fog a színük felragyogni, ebből is lehet majd tudni, melyik hová való. De akkor már késő lesz, mert az ajtók mögött halálos csapdák lehetnek. Látod, én is elveszítettem a látásomat... mert ott jártam, és megpróbáltam a lehetetlent: egyedül véghezvinni a feladatot. A Keleti Bölcset nem találtam ott, így senki nem segített. Pedig őt kellett volna előbb megkeresnem... Így aztán nem sikerült minden követ a helyére illesztenem. De néhányat akkor is visszatettem eredeti helyére. Csak a szemem világa... amikor elveszítettem, nagyon megijedtem. Nagyon fájt a szemem, és semmit sem láttam. Nagy nehezen kibotorkáltam hát onnan, és tapogatózva, botladozva jutottam le a hegyről. Azóta eltelt már egy kis idő, a szemem is begyógyult, habár nem látok többé.
A hegy mögött, a völgyben ott a templom. Közel- s távol nincsen más építmény, nem lehet eltéveszteni. Ne díszes tornyokat, aranyozott kupolát keressetek, hanem egyszerű épületet, mert a díszesség belül rejlik. Mint az emberben. Nem a külső számít igazán. De ezt majd meglátjátok, ha odaértek. Ha elvállaljátok, ha elvállalod, fiam...
Mert én bizony nemrégiben elhatároztam, hogy ismét megpróbálom teljesíteni a feladatot, amit az istenek bíztak rám, és most indulnék újra. Újra megkérdezlek hát: elkísérsz-e, vagy megteszed a társaddal az utat helyettem?
Hosszú, mély csend volt a válasz. A Néma gondolkodott. Csak léptei neszét hallotta az öreg maga mellett, ebből tudta, hogy még itt van, és gondolkodik. Aztán egy szorítás a karján, ami azt is jelenthette: elvállalom, elvállaljuk.
- Megpróbáljátok hát? Ha igen, ismét szorítsd meg a karomat.
Érezte a karján a kis tenyér szorítását. Bólintott, megállt. Levette a válláról a nyűttes tarisznyát, és belenyúlt.
Markában összekoccantak a kövek.
- Most átadok neked, fiam, öt követ. Egyforma valamennyi, formára, súlyra, színre egyazon mindegyik. Csak akkor fogod megtudni, melyiket hová kell tenned, ha odaérsz. Hamarabb sajnos nem. Meg tudod tenni? Nem magadért, a világért, az emberiségért.
A Néma bólintott. Az öreg a kinyújtott apró tenyerekbe szórta a köveket. Alig voltak akkorák, mind egy-egy nagyobbacska dió. A Néma úgy érezte, hogy hirtelen melegség járja át a testét. A kövekre kulcsolta ujjait. Hátrafordult, hogy megnézze: barátja követte-e, vagy lemaradt valahol. Jó száz lépésnyire meglátta, amint az ösvényen lassan bandukol utánuk. Néhányat lépett feléje, hogy megsürgesse: igyekezzék már. Közben az öregnek néhány percre hátat fordított.
Amikor ismét az öreg felé fordult, már nem látta sehol. Hát az meg hogyan lehetséges, hogy ily röpke perc alatt eltűnt? Vagy nem csak néhány pillanat volt csupán, amíg elfordult tőle?
Körülnézett. Sehol nem látta az ősz öreget a holdfényes hegyoldalban. El sem köszönt - gondolta. Aztán megvonta a vállát. Hiszen már mindent elmondott, amit kell. Inkább csak még most jön a neheze: rávenni a Sebhelyest, hogy tartson vele. No, ez nem lesz ám könnyű feladat!
Leült az út szélére. Ruhájába rejtette a köveket, és várt. Amikor a másik kalandor odaért, intett, hogy kövesse. Haladtak felfelé a hegyoldalon, talpuk alatt meg-megindultak, görögtek a mélybe a kövek. A Sebhelyes egyszer csak azt mondja:
- A hegyen túl nincs semmi, én már jártam egyszer itt, még fiatal koromban! Minek mennénk most arra, Inkább forduljunk meg, és haladjunk a hegy lábámál tovább! Nem hallod, hé?
Végül már kiabált, mert a Néma úgy tett, mintha mit se hallana abból, amit ő mondott. Csak ment, haladt, kapaszkodott egyre feljebb.
A Sebhelyes lihegve alig ért a nyomába. Már nagyon magasan jártak. Aztán egyszerre csak elérték a hegytetőt. Hajnalodott. Amikor a hegy csúcsán megálltak, körben szertenéztek. A Néma az öreg által elmesélt épületet kereste a szemével.
Akkor bukkant fel a szemközti hegy csúcsa mögül a nap. Első, halovány sugarai elárasztották az alant elterülő völgyet. És akkor, ott, ahol a Sebhelyes szerint SEMMI SINCS, a fényben egy nagy, fehér épület ragyogott fel.
A Néma odamutatott. A másik csodálkozva meresztette a szemét a nem várt látványra. De hiszen itt akkor, régen még semmi sem volt! Pedig az épületen látszik, hogy régi... Sehogy sem értette.
Barátja intett: kövesse. Fáradtan ereszkedtek egyre lejjebb, a völgy felé. Meg-megcsúsztak, lehorzsolódott a térdük, tenyerük, talpukat feltörték az éles sziklák, de csak mentek, elöl a Néma, utána a Sebhelyes Arcú. Mostmár őt is érdekelte, mi a csoda folyik itt, s mit akar ott a barátja.
----
Odaértek. Az épület óriási volt. Ők pedig nagyon, de nagyon fáradtak voltak. Érezték, hogy pihenniük kell egy keveset. A ház hatalmas, két szárnyú, vasalt ajtaja tárva-nyitva volt. A nap sugarai bevilágítottak, de így is csak félhomály volt az épületben. Hatalmas ablakait színes üvegekkel borították egykoron gondos kezek, gyönyörű, szivárványszínű mintákat rajzoltak a poros padlóra a rajtuk áthatoló fénysugarak.
A fal mellé heveredtek, fejük alá a tarisznya, és lehunyták a szemüket. Megpróbáltak aludni egy kicsit.
Maguk sem tudták, hogyan történt, de nemsokára, amikor ismét kinyitották a szemüket, teljesen kipihentnek érezték magukat. Lábuk, tenyerük érthetetlen módon egy cseppet sem fájt, a véres horzsolások sem látszottak már rajtuk. Ilyen gyorsan hogyan gyógyulhatott meg a sok seb, nem értették. De valahogy itt olyan mély csend, nyugalom volt, nem is firtatták. Néma csendben felálltak. Leporolták a ruhájukat, és körbenéztek. Az óriási terem másik végében valami asztalfélét láttak, rajta szobrokat, virágokat, edényeket. A homályban nem lehetett pontosan látni, mik is azok, elindultak hát arrafelé. A Néma tudta, hogy csak az lehet az az oltár, amit az öreg említett, és akkor mögötte van a rejtekajtó, azt kell megkeresnie.
Persze, a Sebhelyes az elbeszélésnek azt a részét nem hallotta, így csak ment a barátja után, és semmit sem értett. De kíváncsi volt.
Amikor a Néma az oltár mögötti falat kezdte tapogatni, elmosolyodott. Mi a fenét kereshet? De aztán egyszer csak a Néma intett neki: jöjjön közelebb. A falon bemélyedés volt, mintha valaki egy ajtóformát kezdett volna a falba faragni, de csak addig jutott, hogy egy néhány centi mély vájatot készítsen körös-körül. A Néma a tenyerével nyomkodni kezdte minden oldalon. Alul is, felül is. De persze nem mozdult semmi. Gondolkodni kell, mi legyen most, mert ez nem nyílik - gondolta. Barátjára nézett. Az eltávolodott néhány lépést, és most távolabbról szemlélte a fura faragványt. Észrevette, hogy a jobb oldalon a keretmélyedésen kívül egy kő egy picit kiáll a falból. Odametnt, tenyerével megnyomta. Semmi. Most erősebben. Végre mozdult az ajtó, résnyire megnyílt. Aztán mégegyszer megnyomta, és mostmár befértek a résen. Egymásra néztek. Bemenjenek-e egyáltalán? nem túl veszélyes ez? Dehát mikor féltek ők a veszélytől?
Beléptek. Nagyon sötét volt a helyiségben. Néhányat léptek, a visszhang nagyon nagy üreget sejtetett, messziről verődött vissza a léptek kongása. Ez azt jelentette, hogy semmilyen berendezési tárgy nincs az egész helyiségben. Jó lenne egy fáklya - gondolták mindketten. Akkor hirtelen észrevettek a terem túlsó végében egy pislákoló mécsest. Kevéske vigasz ez, de mégis, valami támpont - gondolták.
A Néma ruhája redőiból előhalászta a köveket. Tenyerén nyugodott mind az öt, mind az összes szürke kődarab. Akkor hirtelen izzani kezdtek a kövek. De nem akárhogy: fényük egészen betöltötte a hatalmas sötét csarnokot. Az egyik kő vörösen izzott, a másik zölden, a harmadik fehéren, a negyedik kék színben pompázott, és az ötödik... az ötödik szikrázott, csillogott, mint az igaz gyémánt.
A Sebhelyes Arcú odakapott, hogy elvegye őket. Azt gondolta, hogy ezek a kövek olyan gazdaggá tehetik, amilyet ember még nem látott a földön! Nem is tudta, hogy a barátjának vannak ilyen kövei! Ha tudta volna... de nem, nem, persze hogy nem vette volna el őket, se erővel, se kérő szóval... Hiszen barátok, vagy mi a csoda!
Elhessegette magától az őrült gondolatokat.
A Néma odament a bal oldali falhoz. Tenyerét kinyújtva a kövekkel, lassan lépdelt a fal előtt. Ahogy haladt a fal mentén, előbukkant az első ajtó. Vasveretes, rozsdás lakattal, a kilincs meg letörve, és a fa is korhadozott már... Hát ezt nem lesz túl nehéz kinyitni - gondolta. De amikor elhaladt az ajtó előtt, az eltűnt a falban, mintha ott se lett volna. Hm - gondolta. Ilyet se láttam még!
Haladt tovább, sarkában ott lépdelt a másik kalandor, az izgalomtól csillogó szemekkel.
A falból előtűntek ajtók, de sorra tűntek is el. Egyik díszes volt, arannyal borított, a másik üvegből, harmadik fából, a negyedik ékkövekkel kirakva, de egyik sem nyílt meg, és egyik sem maradt néhány pillanatnál tovább. Még megpróbálni se lehetett volna, hogy kinyissák.
A terem végébe értek. A mécses, amit az imént messziről láttak, egy asztalkán állott. Az asztalka mögött trónus. A trónuson - mily meglepő - kis emberke bóbiskolt. Brokát köntösébe burkolózva, mozdulatlanul ült, karjára hajtva fejét. Csak egyenletes lélegzése árulta el, hogy él, és hogy alszik. Úgy látszik, annyira csendben sikerült maradniuk, hogy fel sem ébredt jöttükre.
---
Odaértek a trónus elé. Most a kövek fénye kialudt, és homály borult a teremre. Erre a kis ember felébredt, halkan horkantott. Meglátta az idegeneket, megdörzsölte a szemét. Azt hitte talán, hogy álmodik. Aztán felállt, meghajolt.
Ők is meghajoltak.
A Néma tenyerén nyújtotta a fénytelen köveket feléje. De a kis ember nem nyúlt értük.
Aztán megszólalt:
- Neked kell a helyükre tenned a köveket, én nem vehetem át. Az Öreg, akitől kaptad, téged jutalmazott meg a keggyel, hogy megteheted. Még a barátod se lenne méltó rá - és fejével a Sebhelyes felé intett, Az mérgesen mordult egyet, de csendben maradt.
Lelépett a trónusról, és elindult az ellenkező irányba. Intett: kövessék.
A kövek a Néma tenyerén ismét izzani kezdtek. A falból újabb ajtók tűntek elő, de mindegyik előtt elhaladtak. Aztán az egyik előtt megállt a kis ember.
- Ugye, kitaláltátok már, hogy én vagyok a Keleti Bölcs. Nem tudok sokat segíteni, csak annyit, hogy amikor megtaláljátok a HELYES UTAT, megmutatom, melyik kő hová illik.
Az ajtó most nem tűnt el. Feléje fordultak, hogy megnyissák, vagy esetleg megvárják, amíg magától meg nem nyílik. Amikor hátranéztek, hogy a Keleti Bölcset előreengedjék, ő már nem volt sehol. Összenéztek. Hm, ez már a második ilyen eltűnés. Azért mégiscsak furcsa!
Az ajtó nyikorogva, lassan kinyílt. Mögötte zegzugos folyosó, de néhol elágazást is láttak. A kövek most is csillogtak, világítottak, így a fényüknél gyorsan tudtak haladni a fura útvesztőben. A Néma ment elöl, tenyerén a kavicsokkal. Mögötte a Sebhelyes, izgatottan.
Egyszerre csak egy újabb elágazáshoz értek. Az elágazás egyik fele nem volt hosszú illetve mély: a falban néhány méternyire egy kiszélesedett vájatban aranyozott szobor állt egy üvegajtó mögött. A szobor egy kis embert ábrázolt, épp olyat, mint akivel az imént találkoztak odakint. Lecsukott szemmel, mellén összefont karokkal állt a szobor: lábánál, a szobor talapzatán veretes aranykehely.
A Néma csodálkozva feléje fordult, A gyémánt színű kő hihetetlen erővel izzott fel hirtelen. Ebből rögtön rájött, hogy a kehelybe kell illesztenie, másként nem lehet.
Az üvegajtó lassan kinyílt.
Közelebb lépett. Hirtelen hatalmas szakadék nyílott meg a lábánál: éppen csak bele nem lépett. A szobor pedig a szakadék túloldalán... Hogyan érje így el?
Visszalépett. A föld most összezáródott a lábai előtt. De amint megint lépett előre egyet, megint megnyílt... Mi hát a teendő? Kérdően barátjára nézett. Mi legyen hát?
Néhány perc tanakodás után a Sebhelyes érdekes mozdulatot tett a kezével: mintha eldobna valamit. A Néma megértette: próbálja meg ilyen távolságból a kehelybe dobni a követ. Ha sikerül, szerencse, ha nem... akkor nem tudni, mi lesz. De: lesz, ami lesz, meg kell tenni... Nincs palló, ami a szakadékot átérhetné, nincs láb, mely átugorhatná, olyan széles... Nincs más tehát, meg kell próbálni!
Meglendítette a karját, és - sikerült! A fénylő kő nagyot koppanva hullott a kehelybe. Fénye kihúnyt, de a helyén van, és ez a fontos.
Visszaindultak a másik irányba. Amikor ráfordultak a folyosó másik ágára, az üreg bezáródott mögöttük. Eltűnt a mélyedés, és eltűnt a szobor. Mintha soha nem lett volna arra semmi sem, a fal sima volt, mint akárhol másutt.
Haladtak hát tovább. Most egy másik elágazáshoz értek. Az elágazás mélyén egy fűzszímű ajtó, réz kilincse megcsillant a távolban. Odaértek. A rézkilincs könnyedén engedett, és az ajtó kinyílt. Odabent egy másik szobor, ezúttal egy sárkány szobra. A sárkány karmai között egy ékkövekkel kirakott kardot tartott, de a szobornak nem voltak szemei. Kitátott szájából lángnyelvet lövellt, a sárkányszobor egyébként bronz színben pompázott. Amikor odaértek, a sötétvörös és a zöld kő izzott fel hatalmas erővel. A Néma a szobor szemgödrébe illesztette a zöld és vörös köveket, amelyek azonnal elveszítették ragyogásukat, és egybeolvadtak a sárkány alakjával. De akkor a sárkány szájából igazi lángnyelvek csaptak fel, megperzselték a Néma arcát, érezte a forróságot a kezein is. Gyorsan elkapta a kezét, és lehunyta a szemét, odakapta a karját a szeme elé. Mostmár értette, hogyan vakult meg az öreg... Csak a kövek... biztosan kivette őket utána dühében... valószínűleg így maradtak nála.
Aztán ez az üreg is a semmibe foszlott: eltűnt, talán nem is volt ott soha...
Haladtak tovább. Már csak a kék és a fehér kő volt a Néma tenyerén. Most egy tágas terembe értek. A terem közepén egy nagy márvány kád állt, telve valamiféle folyadékkal. Hogy mifélével, azt nem tudhatták. Közelebb mentek. Amikor odaértek, fehér és kék kő izzani kezdett, megvilágítva a folyadék mivoltát. Tiszta víz volt, semmi különleges. Illata olyan volt, mint a hegyi patakoké, de inni nem mertek belőle mégsem. A Néma belehullatta a köveket a vízbe, amelytől azok fénye kihúnyt, de a víz tajtékot vetett, és kicsapott a hófehér márványkád oldalán. Mintha megdagadt volna, vagy mi: őrjöngve hullámzott mindenfelé, és elárasztott mindent. Már egészen a csizmájukig ért, jobbnak látták hát, ha eliszkolnak de nagyon gyorsan innen.
Pedig a Néma meg volt győződve róla, hogy jó helyre tette a köveket. Nem értette, mit ronthatott el.
---
Futottak visszafelé, ahogyan csak tudtak. Nem mertek visszanézni. Nagysokára kiértek az épületből is. De tovább futottak, még mindig nem mertek visszanézni. Felkapaszkodtak a hegyoldalon, át a másik lejtőre, és azon voltak, hogy minél messzebb kerüljenek innen.
A Néma szívében kétségek támadtak. Azt hitte, jót tesz, amikor elvállalta az öreg helyett a kövek visszajuttatását. S íme: majdnem testi épségükkel, esetleg életükkel fizettek érte. Ez hát a hála? Igaz, hálát nem várt érte, de mégis, azt sem, hogy pórul járjanak. Becsapta volna az öreg? Nem, az nem lehet...
Amikor leértek a másik oldalon, leültek egy szikla alá. Fáradtak voltak, és nagyon dühösek is. A Sebhelyes arcáról lerítt, hogy azt gondolja: Nem megmondtam?
A Néma gondolatai vadul kergették egymást. Aztán egyszer csak megjelent mellettük az Öreg. Kezében ott volt az a kard, amelyet a sárkányszobor karmai között láttak.
Szó nélkül átnyújtotta. A Néma elvette.
- A feladatot teljesítettétek, ez itt a jutalmatok. Adjátok el, sok pénzt ér.
A Néma visszaadta a kardot. Nem ezért tették.
A Sebhelyes dühös volt, de nem szólt. Nem volt kedve, hogy megkérdezze: miért történtek így a dolgok. Talán majd egyszer, ha sok idő elmúlik, minden világossá válik. De az öreg nem hagyta annyiban.
- A templom mostmár soha nem fog előbukkanni. Elenyészett a semmiben. Csak a kövekre várt. Mert a Keleti Bölcs nem volt más, mint az Idő, én pedig vagyok a Jelen. A sárkány volt a Jövő, a víz volt a Végtelen.
Az Idő uralja a világot, a Jelen most történik, de nem tudhatod, hogy a következő perc mit hoz. Ezért van letakarva a szemem: nem láthatom, nem tudhatom, mi történik. A Jövő mutatja az utadat, mely lehet jó, de lehet rossz is. A Végtelenben pedig mindez benne foglaltatik. A Végtelen a MINDEN, a Végelen tartalmazza az IDŐT, A JELENT, és a JÖVŐT. A MÚLT nem része a végtelennek, a múlt már nem része sem az időnek, sem semmi másnak. Az már elmúlt, mert ami megtörtént már, azt megváltoztatni többé nem lehet. De a Jelennel még dolgod lehet, a Jövőd még titok, és ha jól gazdálkodsz az Idővel, akkor a Végtelen befogad, magával ragad, az utad nincsen kijelölve, azt magad alakítod, a lehetőségek száma az, ami VÉGTELEN. Minden a döntésedtől függ, minden azon múlik. Jól dönteni nagyon nehéz. De a rossz döntések is előre visznek, mert tapasztalsz általa, és tanulsz, mindvégig.
A kövek már jó helyen vannak: ezáltal visszanyerte egyensúlyát a jó és a rossz, a szép meg a rút, és fény meg az árnyék... A Föld védelmezői visszatérhetnek nyughelyükre, mint ahogyan majd én is, mert nincsen szükség vigyázó tekintetükre, védelmező erejükre. Minden azonos súlyú immár, de ha ismét kizökken helyéből, akkor újra előjönnek rejtekükből, s összefognak, hogy fennmaradjon a Világ, s ne pusztuljon el. Látjátok, milyen kicsinységen múlik olykor, hogy megsemmisül vagy sem a Mindenség? De remélem, mindig lesz majd, akinek helyén van az esze és szíve, aki bátor lesz és merész, tiszta lelkű és szívű, önzetlen és erős, Mint ti...
Íme, ez a kard, amit adni akartam nektek, maga a gazdagság. De ugyanakkor a romlás, a viszály is, és lehet, hogy a barátságotok vége. Jól tetted, hogy visszaadtad.
Most pedig adjátok ide a kezeteket.
Kezüket nyújtották az öregnek, aki megfogta, majd egymásba kulcsolta a két tenyeret.
Azután megfordult, és elment. Alakja beleolvadt a sziklák szürkeségébe.
A két barát összenézett. A Sebhelyes semmit nem értett, de a Néma szívében gyökeret vert a sejtés, sőt: a bizonyosság. A bizonyosság, hogy az útjuk már mindig együtt visz tovább.
Csak az fájt a Némának, hogy így becsapta őt az öreg. Hogy hazudott neki, hiszen nem a veszélyekkel teli labirintusban veszítette el a látását, mint ahogyan mondta.
De végülis mindegy már: a feladatot végrehajtották. Megmenekültek, és megmenekült a Világ. Fel sem fogta még, mekkora volt a veszély, hogy MINDEN elvesszen. MINDEN, amelyben benne van a barátság, a szerelem, a szép és a jó, a zöld fű, az árnyas fák, a csodás virágok, a szél frissessége, a tenger morajlása, az ég kékje, a hold fakó fénye, a nap ragyogása, az alkony sóhajtása, a madarak csicsergése, a szív dobbanása... a szeretet, a béke, a születés és az elmúlás... minden, minden, amitől olyan összhangban működnek a dolgok. És ami olyan fontosnak tűnik most, és ami szép, és amiért élni érdemes...
De félre bú és bánat, élni kell, menni kell tovább, mert ez rendeltetett...
És még hátra van valami, amit meg kell tennie, úgy érezte. Már régóta tudja, de csak azóta biztos benne, amióta az öreg összefonta a kezüket. Csak ő értette, és most meg kell osztania a Másikkal is, a Sebhelyessel...
-----
A Néma most egy hirtelen mozdulattal levette a kalapját, melytől eddig soha nem vált meg. Vállára omlott gyönyörű sötétbarna hullámos haja, arca kipirult, zubbonyát kigombolta, felállt.
Kezét nyújtotta a Sebhelyesnek. Az felállt, és lenézett rá. Amikor a másik mélybarna szemébe nézett, valami olyasmit vélt látni benne, amit eddig még soha. Villámként hasított belé a felismerés: A Néma... A NÉMA LÁNY!
Megölelték egymást.
Boldogok voltak.
Elindultak az öreg után, a ködös úton, a jövő felé.
VÉGE