Az oroszlán alszik
Bobby Leng:
Az oroszlán alszik
fantasy-mese
A menet már közel járt. A kastély tornyai kibontakoztak a fák lombjai közül: az erdő szélére ért a kis csapat. Egy lányt kísértek az uraság elé, kísérői marcona fegyveresek, no meg a lány apja és kedvese is ott menetelt a szekér mögött. Ez így szokás: az első éjszaka joga a földesurat illeti.
A szekér bakján az uraság csatlósai, hátul a szalmán a lány, fehér vászonruhában kuporgott magába roskadva, szomorúan.
Amikor másról van szó, az ember meg sem gondolja, milyen dolog is ez valójában. De amikor rákerül a sor, hát bizony elfacsarodik a szív...
Pedig már évszázadok óta ez a módi. A szép szüzek élvezetéről nem mond le az úr, sem ő, sem utódja, mint ahogyan ősei se tették...
Voltak megértőek is közöttük az emberöltők során, akik nem éltek ezzel a lehetőséggel, vagyis bekérették a leányzót, de másnap reggel sértetlenül szolgáltatták vissza a családjának. Csupán egy kérésük volt: erről nem beszélhetnek senkinek. A vőlegény is köteles volt hallgatni mind a sírig, s ha ezt megszegte, megbüntették. Mert hogyan is nézett volna ki, ha kiderül a többi uraság előtt, hogy valami lágyszívű ura van ennek a járásnak! Elveszítette volna a tekintélyét! Keménynek kell lenni, meginogni még ilyen kicsiny dolgokban sem szabad - tartották egymás között.
A menet most a felvonóhídhoz érkezett, a hídon nehézkesen kaptatott fel a szekér. Nem siettek. Komótosan vonultak be a vár udvarára, a lányt leemelték a kocsiról, és kíséretével együtt felmentek a lovagterembe.
Az uraság már várta őket. Hatalmas faragott széken ült, mellette állt egy fiatal férfi. Fekete szemét a menetre szegezte, kíváncsian nézte az eléjük vonulókat.
Most megálltak. A katonák eltávoztak, csak a lány, a vőlegénye, és az apa maradtak ott. Leszegett fejjel álltak, csend volt, senki nem szólt.
Az ősz uraság sóhajtott. Mennyire nem volt ínyére már mindez! Legszívesebben eltörölte volna ezt az esztelen törvényt, s már többször is felvetette a gyűlés előtt, de a többiek mindig lehurrogták... Pedig gyalázatos szokás ez, nem is érti, ki a fene hozta törvénybe... Valami elvetemült, galád ember volt, annyi szent! - morfondírozott magában, ahogy elnézte a halovány leányarcot, a sápadt férfiakat.
Szánta őket, de mit tehet? Majd ráparancsol a lányra, hogy hallgasson, és reggel elengedi... Majd a katonák visszakísérik a faluba, aztán megy minden tovább a maga útján.
Újból sóhajtott. Felállt, és odalépett a kis csapat elé.
- Ti elmehettek - intett a férfiaknak. - Te pedig, kedvesem, jöjj velem! - azzal kézen fogta a hajadont, és elindult vele a trónus mögötti keskeny ajtó felé.
A férfiak elmentek, szomorúan, lassan lépegettek le a lépcsőn, ki a kapun, lógó orral tértek rá a hazavezető útra. Most senki nem kísérte őket, csak ketten voltak. A kocsiúton egyik az egyik keréknyomban lépdelt, a másik pedig a másikban. Nem szóltak egy szót sem, egész úton hallgattak. Miről is beszélhettek volna? A lagzi megvolt, de ami most jön... hát az kuttyának való!
-------
Az öreg uraság a keskeny folyosón lassan lépdelt a lánnyal az oldalán. A fáklyák alig adtak némi fényt az ablaktalan folyosón, fura neszek, zajok hallatszottak mindenfelől. A vár él, mindenki jön-megy, intézi a dolgát, hiszen még nem esteledett be, nem tértek nyugovóra a vár lakói.
A pár után ott bandukolt elmélázva a fiatal uraság. Nem tudta, merjen-e szólni apjának. Ez nem szokás, csak akkor szólhat, amikor engedélyt kap rá. De most mégis meg kéne tennie, most ez életbevágó, nem habozhat tovább - gondolta.
Csendesen megszólalt:
- Atyám...
Az ősz hadúr megtorpant. Megfordult, értetlenül nézett a fiára. Arcán tükröződött rosszallása. De a fiú nem tágított.
- Add át nekem a jogodat, atyám! Most az egyszer! Kérlek! - s letérdelt eléje.
Az idős ember szemöldöke a homlokára szökött, annyira elcsodálkozott. De mivel úgysem fűlt a foga ehhez az egész hercehurcához, könnyedén lemondott róla, persze, még örült is neki. Hogy ez eddig nem jutott eszébe!
Megkönnyebbülten sóhajtott. A lány kezét a fia felé nyújtotta, biccentett, és eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Ketten maradtak. A fiú megfogta a hajadon kezét, tovább vezette a folyosón. Egy keskeny ajtóhoz értek. Bevezette a lányt. Szépen, kedvesen berendezett szoba volt. Hangulatos, otthonos, csupa vászon, selyem, puha párnák sokasága a baldachinos, rózsaszín ágyon, a falakon kandeláberekben gyertyák, a derengő fény igazán kedvessé varázsolta a helyet.
- Mondd a neved - kérte a fiatalember.
- Rosalinda - szólt elhalóan a válasz.
- Félsz? - A kérdés inkább kíváncsi volt, mint szánakozó.
A lány nem válaszolt, lehajtotta a fejét.
A fiú az álla alá nyúlt, felemelte a könnyáztatta arcot. De a lesütött pillákat nem tudta felnyitni ez a mozdulat.
Megsímította a hosszú hullámos, fénylő barna hajat.
A lány végre felnyitotta zöld szemeit, félőn a fiatal férfi tekintetét kereste. Abban csak kíváncsiságot látott, némi megértést is talán...
A férfi kézen fogva körbevezette a lányt a szobán, közben magyarázott. Elmesélte, hogy az édesanyjáé volt ez a szép szoba: s igaz, hogy ő már nem lehet köztük, meghalt valami nyavalyában, de a szobáját mindig rendben tartják, mintha bármelyik percben betoppanhatna...
- Most a tiéd lehet e szoba. Néhány órára... amíg kipihened magad. Aztán útnak indulunk...
A lány kérdően nézett rá.
- Nem érted, ugye? Pedig egyszerű. Megtetszettél nekem, és magammal szeretnélek vinni, persze a legteljesebb titokban. Megszökünk, s mire észbe kapnak, hogy eltűntünk, már köd előttünk, köd utánunk... ahogy mondani szokták - halkan nevetett a férfi.
- Hová mennénk? Én nem akarok elmenni, én vissza akarok menni a vőlegényemhez a faluba, a szüleimhez... - susogta a lány elhalóan, bátortalanul.
- Ne félj, nem eszlek meg! - nevetett a férfi. - Egy kis kastélyunk van a hegyen túl, oda megyünk. Majd együtt élünk, és feleségül is veszlek. A falusiak meglesznek nélküled, a vőlegényed majd talál magának másik lányt, ne félj. De te kellesz nekem, nem engedlek vissza sohasem, arról szó sem lehet - mondta határozottan a férfi, és a lányt a selyemmel takart ágyhoz vezette.
- Most aludj néhány órát, aztán érted jövök. Hozok rendes ruhát, és eltűnünk innen - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Aztán elment.
A lány tétován üldögélt még az ágy szélén egy darabig, de aztán ledőlt, és azonnal el is nyomta az álom. Arra riadt, hogy valaki áll az ágy mellett, és őt nézi. A férfi volt, tüzes fekete tekintetét a lányra szegezte, gyönyörködött benne, ahogyan alszik.
A lány ijedten felült, kérdően nézett a férfira. Az feléje nyújtotta a ruhát, amelyet magával hozott. Férfiruha, apródruha volt.
- Bújj bele hamar, mert mostmár indulnunk kell - mondta..
Ismét kiment a szobából, az ajtó előtt várakozott, amíg a lány öltözködött. Aztán kisvártatva bejött megint, és elindultak kifelé a sötét folyosókon át.
Egyre lejjebb és lejjebb folytatódtak a folyosók, lefelé vezető lépcsők sokasága kötötte össze a keskeny átjárókat. Oldalt néha rézveretes ajtók rejtőztek a bemélyedésekben, de amint egyre lejjebb jutottak, már egyetlen ajtót sem láttak.
A lány félni kezdett. Nyirkos, dohos szag terjengett a sötétben, már sehol nem volt fáklya vagy gyertya, ami bevilágította volna a folyosókat.
Egyre csak mentek, mentek előre, a férfi ment elöl, kézen fogva húzta maga után a vonakodó lányt. Sietett, nem lassított akkor sem, amikor a lány meg-megbotlott valamiben. Hiszen ő ismerte a járást: gyakran szökött meg a kastélyból ezen az úton, ha titkos dolga volt - és fiatal férfi létére ez igen gyakran előfordult.
Aztán egyszerre csak vége szakadt a sötétségnek, és egy kis alacsony ajtón kijutottak a külvilágba. A fény és a friss levegő arcukba csapott, önkéntelenül is nagyokat lélegeztek.
Megálltak. A férfi a lány felé fordult, kíváncsian méregette a fényben a törékeny, apródruhás teremtést. Csinosnak találta, egyre jobban tetszett neki.
A lány most bátrabbnak érezte magát. Már nincsenek katonák, most csak egyedül vannak, el is futhatna. Valójában ezt tervezi, amióta csak meghallotta, hogy nem maradnak a kastélyban. Tudta, hogy meg fogja kísérelni a szökést az úton, hiszen a férfi egyedül nem lesz képes őrizni őt egész úton - remélte.
Most a fényben jól megnézte a férfit. Először megborzongott, amikor ilyen közelről látta a fekete, rideg tekintetet rászegeződni. De elhessegette magától a rossz gondolatokat: hiszen eddig semmi bántódás nem érte, kedves, sőt előzékeny volt vele a férfi, biztosan ezután sem fogja bántani... ezt akarta hinni. Talán, ha nem mehet vissza a falujába, akkor még meg is szereti idővel... hiszen szemrevaló ifjú ember, meg kell hagyni. És gazdag is... És hát a magafajta leányzó mikor remélhet ilyen férjet? Soha... A szegény falusi lányoknak egész életükben csak a munka jut, a gyermekek felnevelése, a férjek kiszolgálása, és a ház körüli munka, meg a földeken is, meg a szőlőhegyen, meg a... egyszóval majd beleszakadnak a munkába a falusi asszonyok. De teszik a dolgukat életük végéig, mert ez így van rendjén, és így volt mindig, és így is lesz mindig, amíg világ a világ, tudta ezt jól minden szegény leány.
Most neki talán szerencséje lesz. Majd meglátja az úton. Talán nem szökik el... mert ha hazaszökik a falujába, azonnal megtalálják. De ha nem oda szökik, akkor meg hová? Nincsen hová mennie... Törte a fejét, apró ráncok árnyékolták be az alabástromszínű homlokot.
A férfi nem vette észre a lány vívódását. Egész másfelé jártak a gondolatai. Indulniuk kell, hosszú még az út. Intett a lánynak, hogy kövesse, és eltűntek a bozóttal borított domboldalon. Ezen az oldalon nem volt várárok, a várfalon azonban kettős őrség vigyázta a biztonságot. Most mégsem vettek észre semmit, mert az erdő egészen a várfalig húzódott, és a bozótos, gazos terület nagyon jó rejtekhelynek bizonyult.
Mire bealkonyodott, elérték a hegytetőt. De haladtak tovább a másik oldalon, onnan már látni lehetett a kis kastélyfélét, ahová igyekeztek. Az alkonyati fények megvilágították a fehér kőből épült falakat, a tüskés bástyát, a törékeny tornyokat. Szép volt a látvány, a lánynak is nagyon tetszett. A férfi észrevette, elégedetten nyugtázta, de nem szólt. Folytatták az utat. Nagyon siettek, a lány nagyon elfáradt már, szomjas és éhes is volt. Lábai fájtak a vékony apródlábbeliben: nem ilyen talajra készültek ezek!
A hegy lábához értek. Már éjszaka volt, feljött a hold is. Csend volt, levél sem rezdült, csak néha rikoltott egy-egy madár valahol álmában az erdő mélyén, és éjjel vadászó állatok lopakodó léptei alatt zizzent meg néha halk neszt hallatva az avar.
Egy fa alatt megálltak, hogy pihenjenek. Itt kell éjszakázniuk, ma már nem haladhatnak tovább. El is tévednének - mondta a férfi a lánynak. A lány leheveredett a mohás, avarral borított talajra, és azonnal el is aludt.
A férfi csak erre várt. Elment, magára hagyva az idegen vadonban az alvó teremtést.
A lány szépet, nagyon szépet álmodott. Ő volt a szép fehér kis kastély úrnője, szolgák lesték parancsait. Ura kedves volt, és szeretetre méltó: mosolya bearanyozta a lány szívét. Úgy érezte, megszerette, hogy mindig is e férfit szerette, mert kedves, odaadó, szeretetre méltó, és megajándékozta őt ezzel a csodálatos élettel. Álmában megölelte, megcsókolta a férfi, és ő a karjába omlott, és úgy érezte, hogy boldogabb már nem is lehet.
Mosolyogva ébredt. A kelő nap első sugarai vízszintesen törtek be a fák közé, a friss harmat gyöngyei gyémántként csillogtak a halovány fényben.
Felült. Egyedül volt. Nem értette, hová tűnt a férfi. Várt. Sehol semmi nesz. Aztán kisvártatva lódobogást hallott, fegyvercsörgést. Lovasok közelednek. Felugrott, és a fa mögé rejtőzött.
Az évszázados fa eltakarta vékonyka alakját, de a lovasok így is rátaláltak. Vezetőjük az a férfi volt, aki elhozta őt idáig... Nem értette. Semmit nem értett.
A férfi odalépett hozzá, és a lovasokhoz vezette.
- Ő az a lány, Rosalinda. Szép lány, ugye? Elégedett lesz vele uratok... Most pedig induljunk - adta ki a parancsot.
Kantáron egy szép fehér lovat vezettek eléje, hogy szálljon fel a nyeregbe. A férfi megfogta a lány karját, hogy segítsen neki felülni a lóra. De a lány hátralépett. Nem akart a lovasokkal menni. Hiszen azt sem tudja, kik ezek, és mit akarnak!
A férfi dühös lett. Rákiáltott a lányra:
- Ülj már fel a lóra, hallod?! Már nem gyalog megyünk tovább!
De a lány csak nem mozdult. A férfi mostmár végleg elveszítette a türelmét:
- Csak nem hitted, hogy nekem kellesz, hogy majd elveszlek feleségül?! Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy egy pórleánnyal kelek egybe?! Ahová most megyünk, az uraság jó pénzt fizetett érted, a szép szüzekért nagyon sok aranyat fizet. Nem te vagy az első, akit elvittem neki, elhiheted! Ne akadékoskodj, úgyis odaviszünk, akár akarod, akár nem! Nézd, még egy arany karkötőt is küldött az úr, jó dolgod lesz nála, meglátod! Sok lány van már a szolgálatában, majd kapsz te is szép ruhákat, és soha nem kell majd dolgoznod, hát mit akarsz még? Mit akarhat egy ilyen szegény lány egyebet?! - és gonoszul, megvetően, gúnyosan felnevetett.
Nevetése bántotta a lányt. Hát így becsapták, és ő milyen könnyen belesétált a csapdába! Hogyan is hihette, hogy egy ilyen úrfinak majd megtetszhet... ő, a szegény, a nincstelen, a paraszt...
Iszonyatosan elkeseredett. Ordítani szeretett volna kínjában! A szívében szunnyadó érzéseket hitványul kijátszották... Felébresztették az alvó oroszlánt, és az most... az most... ölni tudna dühében!
Amikor a férfi hátat fordított neki, hogy a ló kantárját átvegye a poroszlótól, a lány meglátta a férfi övében fityegő míves tőrt. AZ OROSZLÁN FELÉBREDT, S MOST ÖLNI KÉSZÜL! Pillanatig sem gondolkodott, azonnal odaugrott, kirántotta a fegyvert a tokjából, és a férfi hátába döfte. A fényes, éles penge markolatig hatolt a gyanútlan férfi testébe. A férfi térdre rogyott, a katonák még fel sem ocsúdtak, mi történt, a lány máris kirántotta a tőrt, és a saját szívébe döfte. Nem fog őbelőle kéjnőt faragni senki fia! Meggyalázni, megalázni, rútul elárulni... Őt, a tiszta szívű, tiszta életű, erkölcsös fiatal lányt! Nem ezért őrizte meg tisztaságát... Már az is rettenetes, hogy az első éjszaka joga még mindig fennáll ebben a gyalázatos világban, ahol az urak csak kihasználják a szegény ember gyerekét, elveszik az életét, elveszik mindenét...
Érezte a testébe hatoló fájdalmat az éles penge nyomán. Szép zöld szemét elöntötte a könny, s az élettelen test elomlott a földön. A vörös bársony apródkalpag messzire gurult a földön, a szép hosszú, hullámos barna haj szétterült az avaron.
A katonák döbbenten álltak. A lány testéből hirtelen hófehér apró galamb szakadt ki, nyakán széles aranysáv: az arany karkötő nyoma, amelyet az uraság küldött neki, s amelyet a csuklójára húztak.
A megszúrt férfi lassan oldalára dőlt, és elszállt belőle az élet. Az ő testéből fekete saskeselyű lett, és a hófehér kis galamb nyomába vetette magát: Nem menekülhet! Még halálában sem! Szegény...
De a katonák közül a legfiatalabb megértette, mi történt. Megsajnálta a szegény lányt, íját felemelte, célzott, és lőtt... és a keselyű hatalmas teste súlyosan, élettelenül zuhant a fák közé.
A katonák most fedezték csak fel, mi történt. A fiatal katona rájuk nézett, de nem szólt, csak eltette fegyverét, megfordította a lovát, és visszaindult. Kisvártatva követték a többiek is. Hogy majd hogyan számolnak el az uraságnak, még nem tudták. De talán a legjobb lesz, ha elmondják pontosan, hogy mi is történt...
-----
A faluban hiába várták a lányt. Ahogy telt az idő, a vőlegény is, meg a rokonság is egyre nyugtalanabb lett. A reggeli nap fénye beragyogta az apró falusi házakat, volt, akit már a határban, a földeken talált az első napsugár.
A vőlegény a kúthoz ment, hogy megtöltse friss vízzel az itatóvályút. A kút káváján egy kicsi fehér galamb ült. Ilyen galambot még életében nem látott: széles aranyszínű sáv díszítette a fehér tollakat a galamb nyakán, mellén.
A galamb nézte a legényt. Tekintetétől megborzongott a fiatal férfi. Valami furcsa volt abban a tekintetben, de nem tudta, mi...
Lassan egy érzés hatalmasodott el rajta. Csak nem... Csak nem?! - kiáltotta valami ott belül. Az érzés mind jobban szétáradt benne, lüktetett az ereiben, melegséggel töltötte el a szívét... Megértette: Ő AZ. CSAK Ő LEHET, SENKI MÁS! Csak Ő tudott így nézni, és a tekintetétől mindig ilyen melegséget érzett a szíve körül... De hogyan lehet ez?
Odalépett. A kis galamb nem szállt, nem repült el. Várta őt. Amikor odaért a legény, a galamb a vállára reppent, és ahogy a férfi feléje fordította az orcáját, kis piros csőrével picike csókot lehelt annak az ajkára.
Abban a pillanatban megtört a varázslat: életre kelt a lány. Szerelmük erősebb volt a halálnál is, még az sem uralkodhatott rajta!
Most félrevonta a legényt. Halk szóval mindent elmondott neki töviről hegyire. Mostmár őt keresni fogják. Mert gyilkolt...
Most nincs helye, ideje az örvendezésnek. A legény megértette, és már tudta is, hogy mit kell tennie. Hogy mit kell tenniük...
Nem árulta el senkinek, hogy mi történt. A lányt elrejtette a pajtában, szalmával letakarta, hogy senki ne találhasson rá. Izgatottan várta az estét, az éjszakát.
-------
A háziak nem értették, miért nem jön a legény este be a házba. Egész nap olyan nagyon búsult szegény, csak nem ugrott a kútba bánatában? Kimentek, hogy megnézzék... Nem volt a kútban. Hát akkor hová lett vajon? Lehet, hogy világgá ment? Az sem volna csoda...
Megértően bólogattak. Ilyen nagy bánatot... hogy nem jött vissza a lány... Elmenni érte nem lehet, mert azonnal vasra vernék a várban... Ha eddig nem küldték vissza, már nem is fogják... Volt már ilyen - mondogatták egymásnak sóhajtozva. Nem ez az első eset, nem bizony!
A legény másnap sem került elő. Keresték a falusiak, átjárták az erdőket, megnézték a patakmedret, a barlangokat a hegyoldalban, elmentek egészen a járás határáig, de nem leltek a nyomára.
Belenyugodtak hát, hogy már soha nem kerül elő. A szülők illendően meggyászolták a fiatalokat, aztán folytatták az életüket. Mert mindennek mennie kell tovább a maga útján, az élet nem állhat meg. Néha még sóhajtoztak egy kicsit, de egyre ritkábban jutott az eszükbe. Végül már senki nem beszélt az esetről soha többé.
----
Azt, hogy hová lettek, hová tűntek, hová mentek a fiatalok, senki nem tudta. Nem is tudhatta. Soha nem derült ki. Hogy élnek-e valahol boldogan, békességben, vagy sem, bizony, nem tudta megmondani soha senki. Vagy elveszejtették magukat talán, hogy a gonosztól megmeneküljenek? Az is lehet...
Ti mit gondoltok?
-----
VÉGE
Az oroszlán alszik
fantasy-mese
A menet már közel járt. A kastély tornyai kibontakoztak a fák lombjai közül: az erdő szélére ért a kis csapat. Egy lányt kísértek az uraság elé, kísérői marcona fegyveresek, no meg a lány apja és kedvese is ott menetelt a szekér mögött. Ez így szokás: az első éjszaka joga a földesurat illeti.
A szekér bakján az uraság csatlósai, hátul a szalmán a lány, fehér vászonruhában kuporgott magába roskadva, szomorúan.
Amikor másról van szó, az ember meg sem gondolja, milyen dolog is ez valójában. De amikor rákerül a sor, hát bizony elfacsarodik a szív...
Pedig már évszázadok óta ez a módi. A szép szüzek élvezetéről nem mond le az úr, sem ő, sem utódja, mint ahogyan ősei se tették...
Voltak megértőek is közöttük az emberöltők során, akik nem éltek ezzel a lehetőséggel, vagyis bekérették a leányzót, de másnap reggel sértetlenül szolgáltatták vissza a családjának. Csupán egy kérésük volt: erről nem beszélhetnek senkinek. A vőlegény is köteles volt hallgatni mind a sírig, s ha ezt megszegte, megbüntették. Mert hogyan is nézett volna ki, ha kiderül a többi uraság előtt, hogy valami lágyszívű ura van ennek a járásnak! Elveszítette volna a tekintélyét! Keménynek kell lenni, meginogni még ilyen kicsiny dolgokban sem szabad - tartották egymás között.
A menet most a felvonóhídhoz érkezett, a hídon nehézkesen kaptatott fel a szekér. Nem siettek. Komótosan vonultak be a vár udvarára, a lányt leemelték a kocsiról, és kíséretével együtt felmentek a lovagterembe.
Az uraság már várta őket. Hatalmas faragott széken ült, mellette állt egy fiatal férfi. Fekete szemét a menetre szegezte, kíváncsian nézte az eléjük vonulókat.
Most megálltak. A katonák eltávoztak, csak a lány, a vőlegénye, és az apa maradtak ott. Leszegett fejjel álltak, csend volt, senki nem szólt.
Az ősz uraság sóhajtott. Mennyire nem volt ínyére már mindez! Legszívesebben eltörölte volna ezt az esztelen törvényt, s már többször is felvetette a gyűlés előtt, de a többiek mindig lehurrogták... Pedig gyalázatos szokás ez, nem is érti, ki a fene hozta törvénybe... Valami elvetemült, galád ember volt, annyi szent! - morfondírozott magában, ahogy elnézte a halovány leányarcot, a sápadt férfiakat.
Szánta őket, de mit tehet? Majd ráparancsol a lányra, hogy hallgasson, és reggel elengedi... Majd a katonák visszakísérik a faluba, aztán megy minden tovább a maga útján.
Újból sóhajtott. Felállt, és odalépett a kis csapat elé.
- Ti elmehettek - intett a férfiaknak. - Te pedig, kedvesem, jöjj velem! - azzal kézen fogta a hajadont, és elindult vele a trónus mögötti keskeny ajtó felé.
A férfiak elmentek, szomorúan, lassan lépegettek le a lépcsőn, ki a kapun, lógó orral tértek rá a hazavezető útra. Most senki nem kísérte őket, csak ketten voltak. A kocsiúton egyik az egyik keréknyomban lépdelt, a másik pedig a másikban. Nem szóltak egy szót sem, egész úton hallgattak. Miről is beszélhettek volna? A lagzi megvolt, de ami most jön... hát az kuttyának való!
-------
Az öreg uraság a keskeny folyosón lassan lépdelt a lánnyal az oldalán. A fáklyák alig adtak némi fényt az ablaktalan folyosón, fura neszek, zajok hallatszottak mindenfelől. A vár él, mindenki jön-megy, intézi a dolgát, hiszen még nem esteledett be, nem tértek nyugovóra a vár lakói.
A pár után ott bandukolt elmélázva a fiatal uraság. Nem tudta, merjen-e szólni apjának. Ez nem szokás, csak akkor szólhat, amikor engedélyt kap rá. De most mégis meg kéne tennie, most ez életbevágó, nem habozhat tovább - gondolta.
Csendesen megszólalt:
- Atyám...
Az ősz hadúr megtorpant. Megfordult, értetlenül nézett a fiára. Arcán tükröződött rosszallása. De a fiú nem tágított.
- Add át nekem a jogodat, atyám! Most az egyszer! Kérlek! - s letérdelt eléje.
Az idős ember szemöldöke a homlokára szökött, annyira elcsodálkozott. De mivel úgysem fűlt a foga ehhez az egész hercehurcához, könnyedén lemondott róla, persze, még örült is neki. Hogy ez eddig nem jutott eszébe!
Megkönnyebbülten sóhajtott. A lány kezét a fia felé nyújtotta, biccentett, és eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Ketten maradtak. A fiú megfogta a hajadon kezét, tovább vezette a folyosón. Egy keskeny ajtóhoz értek. Bevezette a lányt. Szépen, kedvesen berendezett szoba volt. Hangulatos, otthonos, csupa vászon, selyem, puha párnák sokasága a baldachinos, rózsaszín ágyon, a falakon kandeláberekben gyertyák, a derengő fény igazán kedvessé varázsolta a helyet.
- Mondd a neved - kérte a fiatalember.
- Rosalinda - szólt elhalóan a válasz.
- Félsz? - A kérdés inkább kíváncsi volt, mint szánakozó.
A lány nem válaszolt, lehajtotta a fejét.
A fiú az álla alá nyúlt, felemelte a könnyáztatta arcot. De a lesütött pillákat nem tudta felnyitni ez a mozdulat.
Megsímította a hosszú hullámos, fénylő barna hajat.
A lány végre felnyitotta zöld szemeit, félőn a fiatal férfi tekintetét kereste. Abban csak kíváncsiságot látott, némi megértést is talán...
A férfi kézen fogva körbevezette a lányt a szobán, közben magyarázott. Elmesélte, hogy az édesanyjáé volt ez a szép szoba: s igaz, hogy ő már nem lehet köztük, meghalt valami nyavalyában, de a szobáját mindig rendben tartják, mintha bármelyik percben betoppanhatna...
- Most a tiéd lehet e szoba. Néhány órára... amíg kipihened magad. Aztán útnak indulunk...
A lány kérdően nézett rá.
- Nem érted, ugye? Pedig egyszerű. Megtetszettél nekem, és magammal szeretnélek vinni, persze a legteljesebb titokban. Megszökünk, s mire észbe kapnak, hogy eltűntünk, már köd előttünk, köd utánunk... ahogy mondani szokták - halkan nevetett a férfi.
- Hová mennénk? Én nem akarok elmenni, én vissza akarok menni a vőlegényemhez a faluba, a szüleimhez... - susogta a lány elhalóan, bátortalanul.
- Ne félj, nem eszlek meg! - nevetett a férfi. - Egy kis kastélyunk van a hegyen túl, oda megyünk. Majd együtt élünk, és feleségül is veszlek. A falusiak meglesznek nélküled, a vőlegényed majd talál magának másik lányt, ne félj. De te kellesz nekem, nem engedlek vissza sohasem, arról szó sem lehet - mondta határozottan a férfi, és a lányt a selyemmel takart ágyhoz vezette.
- Most aludj néhány órát, aztán érted jövök. Hozok rendes ruhát, és eltűnünk innen - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Aztán elment.
A lány tétován üldögélt még az ágy szélén egy darabig, de aztán ledőlt, és azonnal el is nyomta az álom. Arra riadt, hogy valaki áll az ágy mellett, és őt nézi. A férfi volt, tüzes fekete tekintetét a lányra szegezte, gyönyörködött benne, ahogyan alszik.
A lány ijedten felült, kérdően nézett a férfira. Az feléje nyújtotta a ruhát, amelyet magával hozott. Férfiruha, apródruha volt.
- Bújj bele hamar, mert mostmár indulnunk kell - mondta..
Ismét kiment a szobából, az ajtó előtt várakozott, amíg a lány öltözködött. Aztán kisvártatva bejött megint, és elindultak kifelé a sötét folyosókon át.
Egyre lejjebb és lejjebb folytatódtak a folyosók, lefelé vezető lépcsők sokasága kötötte össze a keskeny átjárókat. Oldalt néha rézveretes ajtók rejtőztek a bemélyedésekben, de amint egyre lejjebb jutottak, már egyetlen ajtót sem láttak.
A lány félni kezdett. Nyirkos, dohos szag terjengett a sötétben, már sehol nem volt fáklya vagy gyertya, ami bevilágította volna a folyosókat.
Egyre csak mentek, mentek előre, a férfi ment elöl, kézen fogva húzta maga után a vonakodó lányt. Sietett, nem lassított akkor sem, amikor a lány meg-megbotlott valamiben. Hiszen ő ismerte a járást: gyakran szökött meg a kastélyból ezen az úton, ha titkos dolga volt - és fiatal férfi létére ez igen gyakran előfordult.
Aztán egyszerre csak vége szakadt a sötétségnek, és egy kis alacsony ajtón kijutottak a külvilágba. A fény és a friss levegő arcukba csapott, önkéntelenül is nagyokat lélegeztek.
Megálltak. A férfi a lány felé fordult, kíváncsian méregette a fényben a törékeny, apródruhás teremtést. Csinosnak találta, egyre jobban tetszett neki.
A lány most bátrabbnak érezte magát. Már nincsenek katonák, most csak egyedül vannak, el is futhatna. Valójában ezt tervezi, amióta csak meghallotta, hogy nem maradnak a kastélyban. Tudta, hogy meg fogja kísérelni a szökést az úton, hiszen a férfi egyedül nem lesz képes őrizni őt egész úton - remélte.
Most a fényben jól megnézte a férfit. Először megborzongott, amikor ilyen közelről látta a fekete, rideg tekintetet rászegeződni. De elhessegette magától a rossz gondolatokat: hiszen eddig semmi bántódás nem érte, kedves, sőt előzékeny volt vele a férfi, biztosan ezután sem fogja bántani... ezt akarta hinni. Talán, ha nem mehet vissza a falujába, akkor még meg is szereti idővel... hiszen szemrevaló ifjú ember, meg kell hagyni. És gazdag is... És hát a magafajta leányzó mikor remélhet ilyen férjet? Soha... A szegény falusi lányoknak egész életükben csak a munka jut, a gyermekek felnevelése, a férjek kiszolgálása, és a ház körüli munka, meg a földeken is, meg a szőlőhegyen, meg a... egyszóval majd beleszakadnak a munkába a falusi asszonyok. De teszik a dolgukat életük végéig, mert ez így van rendjén, és így volt mindig, és így is lesz mindig, amíg világ a világ, tudta ezt jól minden szegény leány.
Most neki talán szerencséje lesz. Majd meglátja az úton. Talán nem szökik el... mert ha hazaszökik a falujába, azonnal megtalálják. De ha nem oda szökik, akkor meg hová? Nincsen hová mennie... Törte a fejét, apró ráncok árnyékolták be az alabástromszínű homlokot.
A férfi nem vette észre a lány vívódását. Egész másfelé jártak a gondolatai. Indulniuk kell, hosszú még az út. Intett a lánynak, hogy kövesse, és eltűntek a bozóttal borított domboldalon. Ezen az oldalon nem volt várárok, a várfalon azonban kettős őrség vigyázta a biztonságot. Most mégsem vettek észre semmit, mert az erdő egészen a várfalig húzódott, és a bozótos, gazos terület nagyon jó rejtekhelynek bizonyult.
Mire bealkonyodott, elérték a hegytetőt. De haladtak tovább a másik oldalon, onnan már látni lehetett a kis kastélyfélét, ahová igyekeztek. Az alkonyati fények megvilágították a fehér kőből épült falakat, a tüskés bástyát, a törékeny tornyokat. Szép volt a látvány, a lánynak is nagyon tetszett. A férfi észrevette, elégedetten nyugtázta, de nem szólt. Folytatták az utat. Nagyon siettek, a lány nagyon elfáradt már, szomjas és éhes is volt. Lábai fájtak a vékony apródlábbeliben: nem ilyen talajra készültek ezek!
A hegy lábához értek. Már éjszaka volt, feljött a hold is. Csend volt, levél sem rezdült, csak néha rikoltott egy-egy madár valahol álmában az erdő mélyén, és éjjel vadászó állatok lopakodó léptei alatt zizzent meg néha halk neszt hallatva az avar.
Egy fa alatt megálltak, hogy pihenjenek. Itt kell éjszakázniuk, ma már nem haladhatnak tovább. El is tévednének - mondta a férfi a lánynak. A lány leheveredett a mohás, avarral borított talajra, és azonnal el is aludt.
A férfi csak erre várt. Elment, magára hagyva az idegen vadonban az alvó teremtést.
A lány szépet, nagyon szépet álmodott. Ő volt a szép fehér kis kastély úrnője, szolgák lesték parancsait. Ura kedves volt, és szeretetre méltó: mosolya bearanyozta a lány szívét. Úgy érezte, megszerette, hogy mindig is e férfit szerette, mert kedves, odaadó, szeretetre méltó, és megajándékozta őt ezzel a csodálatos élettel. Álmában megölelte, megcsókolta a férfi, és ő a karjába omlott, és úgy érezte, hogy boldogabb már nem is lehet.
Mosolyogva ébredt. A kelő nap első sugarai vízszintesen törtek be a fák közé, a friss harmat gyöngyei gyémántként csillogtak a halovány fényben.
Felült. Egyedül volt. Nem értette, hová tűnt a férfi. Várt. Sehol semmi nesz. Aztán kisvártatva lódobogást hallott, fegyvercsörgést. Lovasok közelednek. Felugrott, és a fa mögé rejtőzött.
Az évszázados fa eltakarta vékonyka alakját, de a lovasok így is rátaláltak. Vezetőjük az a férfi volt, aki elhozta őt idáig... Nem értette. Semmit nem értett.
A férfi odalépett hozzá, és a lovasokhoz vezette.
- Ő az a lány, Rosalinda. Szép lány, ugye? Elégedett lesz vele uratok... Most pedig induljunk - adta ki a parancsot.
Kantáron egy szép fehér lovat vezettek eléje, hogy szálljon fel a nyeregbe. A férfi megfogta a lány karját, hogy segítsen neki felülni a lóra. De a lány hátralépett. Nem akart a lovasokkal menni. Hiszen azt sem tudja, kik ezek, és mit akarnak!
A férfi dühös lett. Rákiáltott a lányra:
- Ülj már fel a lóra, hallod?! Már nem gyalog megyünk tovább!
De a lány csak nem mozdult. A férfi mostmár végleg elveszítette a türelmét:
- Csak nem hitted, hogy nekem kellesz, hogy majd elveszlek feleségül?! Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy egy pórleánnyal kelek egybe?! Ahová most megyünk, az uraság jó pénzt fizetett érted, a szép szüzekért nagyon sok aranyat fizet. Nem te vagy az első, akit elvittem neki, elhiheted! Ne akadékoskodj, úgyis odaviszünk, akár akarod, akár nem! Nézd, még egy arany karkötőt is küldött az úr, jó dolgod lesz nála, meglátod! Sok lány van már a szolgálatában, majd kapsz te is szép ruhákat, és soha nem kell majd dolgoznod, hát mit akarsz még? Mit akarhat egy ilyen szegény lány egyebet?! - és gonoszul, megvetően, gúnyosan felnevetett.
Nevetése bántotta a lányt. Hát így becsapták, és ő milyen könnyen belesétált a csapdába! Hogyan is hihette, hogy egy ilyen úrfinak majd megtetszhet... ő, a szegény, a nincstelen, a paraszt...
Iszonyatosan elkeseredett. Ordítani szeretett volna kínjában! A szívében szunnyadó érzéseket hitványul kijátszották... Felébresztették az alvó oroszlánt, és az most... az most... ölni tudna dühében!
Amikor a férfi hátat fordított neki, hogy a ló kantárját átvegye a poroszlótól, a lány meglátta a férfi övében fityegő míves tőrt. AZ OROSZLÁN FELÉBREDT, S MOST ÖLNI KÉSZÜL! Pillanatig sem gondolkodott, azonnal odaugrott, kirántotta a fegyvert a tokjából, és a férfi hátába döfte. A fényes, éles penge markolatig hatolt a gyanútlan férfi testébe. A férfi térdre rogyott, a katonák még fel sem ocsúdtak, mi történt, a lány máris kirántotta a tőrt, és a saját szívébe döfte. Nem fog őbelőle kéjnőt faragni senki fia! Meggyalázni, megalázni, rútul elárulni... Őt, a tiszta szívű, tiszta életű, erkölcsös fiatal lányt! Nem ezért őrizte meg tisztaságát... Már az is rettenetes, hogy az első éjszaka joga még mindig fennáll ebben a gyalázatos világban, ahol az urak csak kihasználják a szegény ember gyerekét, elveszik az életét, elveszik mindenét...
Érezte a testébe hatoló fájdalmat az éles penge nyomán. Szép zöld szemét elöntötte a könny, s az élettelen test elomlott a földön. A vörös bársony apródkalpag messzire gurult a földön, a szép hosszú, hullámos barna haj szétterült az avaron.
A katonák döbbenten álltak. A lány testéből hirtelen hófehér apró galamb szakadt ki, nyakán széles aranysáv: az arany karkötő nyoma, amelyet az uraság küldött neki, s amelyet a csuklójára húztak.
A megszúrt férfi lassan oldalára dőlt, és elszállt belőle az élet. Az ő testéből fekete saskeselyű lett, és a hófehér kis galamb nyomába vetette magát: Nem menekülhet! Még halálában sem! Szegény...
De a katonák közül a legfiatalabb megértette, mi történt. Megsajnálta a szegény lányt, íját felemelte, célzott, és lőtt... és a keselyű hatalmas teste súlyosan, élettelenül zuhant a fák közé.
A katonák most fedezték csak fel, mi történt. A fiatal katona rájuk nézett, de nem szólt, csak eltette fegyverét, megfordította a lovát, és visszaindult. Kisvártatva követték a többiek is. Hogy majd hogyan számolnak el az uraságnak, még nem tudták. De talán a legjobb lesz, ha elmondják pontosan, hogy mi is történt...
-----
A faluban hiába várták a lányt. Ahogy telt az idő, a vőlegény is, meg a rokonság is egyre nyugtalanabb lett. A reggeli nap fénye beragyogta az apró falusi házakat, volt, akit már a határban, a földeken talált az első napsugár.
A vőlegény a kúthoz ment, hogy megtöltse friss vízzel az itatóvályút. A kút káváján egy kicsi fehér galamb ült. Ilyen galambot még életében nem látott: széles aranyszínű sáv díszítette a fehér tollakat a galamb nyakán, mellén.
A galamb nézte a legényt. Tekintetétől megborzongott a fiatal férfi. Valami furcsa volt abban a tekintetben, de nem tudta, mi...
Lassan egy érzés hatalmasodott el rajta. Csak nem... Csak nem?! - kiáltotta valami ott belül. Az érzés mind jobban szétáradt benne, lüktetett az ereiben, melegséggel töltötte el a szívét... Megértette: Ő AZ. CSAK Ő LEHET, SENKI MÁS! Csak Ő tudott így nézni, és a tekintetétől mindig ilyen melegséget érzett a szíve körül... De hogyan lehet ez?
Odalépett. A kis galamb nem szállt, nem repült el. Várta őt. Amikor odaért a legény, a galamb a vállára reppent, és ahogy a férfi feléje fordította az orcáját, kis piros csőrével picike csókot lehelt annak az ajkára.
Abban a pillanatban megtört a varázslat: életre kelt a lány. Szerelmük erősebb volt a halálnál is, még az sem uralkodhatott rajta!
Most félrevonta a legényt. Halk szóval mindent elmondott neki töviről hegyire. Mostmár őt keresni fogják. Mert gyilkolt...
Most nincs helye, ideje az örvendezésnek. A legény megértette, és már tudta is, hogy mit kell tennie. Hogy mit kell tenniük...
Nem árulta el senkinek, hogy mi történt. A lányt elrejtette a pajtában, szalmával letakarta, hogy senki ne találhasson rá. Izgatottan várta az estét, az éjszakát.
-------
A háziak nem értették, miért nem jön a legény este be a házba. Egész nap olyan nagyon búsult szegény, csak nem ugrott a kútba bánatában? Kimentek, hogy megnézzék... Nem volt a kútban. Hát akkor hová lett vajon? Lehet, hogy világgá ment? Az sem volna csoda...
Megértően bólogattak. Ilyen nagy bánatot... hogy nem jött vissza a lány... Elmenni érte nem lehet, mert azonnal vasra vernék a várban... Ha eddig nem küldték vissza, már nem is fogják... Volt már ilyen - mondogatták egymásnak sóhajtozva. Nem ez az első eset, nem bizony!
A legény másnap sem került elő. Keresték a falusiak, átjárták az erdőket, megnézték a patakmedret, a barlangokat a hegyoldalban, elmentek egészen a járás határáig, de nem leltek a nyomára.
Belenyugodtak hát, hogy már soha nem kerül elő. A szülők illendően meggyászolták a fiatalokat, aztán folytatták az életüket. Mert mindennek mennie kell tovább a maga útján, az élet nem állhat meg. Néha még sóhajtoztak egy kicsit, de egyre ritkábban jutott az eszükbe. Végül már senki nem beszélt az esetről soha többé.
----
Azt, hogy hová lettek, hová tűntek, hová mentek a fiatalok, senki nem tudta. Nem is tudhatta. Soha nem derült ki. Hogy élnek-e valahol boldogan, békességben, vagy sem, bizony, nem tudta megmondani soha senki. Vagy elveszejtették magukat talán, hogy a gonosztól megmeneküljenek? Az is lehet...
Ti mit gondoltok?
-----
VÉGE