A Fekete vizű tó
A FEKETE VIZŰ TÓ
Fantasy mese
Tartalom:
Egyszer a magas hegyek között egy juhász viharba került, és eltévedt. A villámok fényénél meglátott egy kastélyt, körülötte fekete vizű tó. A kastély ablakában egy lányt látott, aki feléje nyújtotta a karját.
A kocsmában egyszer italos fővel elmesélte, miféle furcsa dolgot látott akkor. Senki nem hitt neki, csak a kocsmáros. Őseitől rámaradt holmik között talált egy képet, amin ráismert a juhász által elmondottakra. A festmény hátuljára egy furcsa, titokzatos történetet jegyzett fel a kép készítője...
A kocsmáros a képet felakasztotta az ivóba, és a történetet mindenkinek elmesélte.
Sok-sok idő eltelt azóta. Egyszer egy fiatal pár utazott át a vidéken. Megpihentek a fogadóban. Meglátták a képet, és nem tudtak hatása alól szabadulni.
Meghallgatták ők is a réges-régi történetet, és elhatározták, hogy megkeresik a titokzatos kastélyt.
Vajon megtalálják-e, s mi lesz a további sorsuk?
A FEKETE VIZŰ TÓ
Fantasy mese
Azon a vidéken úgy tartják, hogy valahol a hatalmas hegyek mögött élt valaha egy gonosz várúr. Hajdani félelmetes kastélyáról, égbeszökő, sötét titkokkal teli tornyairól sok történet született. Hogy ezekből mi volt a valóság, ki tudhatja ma már? A rejtélyes kastély rettegett urával messze süllyedt a múltba, a róla szóló történetekkel együtt.
------------------------------
Réges-régen, a messzi, hófödte hegyek között, volt valaha egy mély völgy. Ezt a kis völgyet a sziklákról csörgedező patakok vize, meg az olvadó hó sok-sok év alatt feltöltötte, s mélyvizű tóvá duzzasztotta. A tó vize egészen a hegyek lábáig ért. A tómeder olyan mély volt, hogy a víz egészen feketének tetszett. Nem járt erre senki, csak néha a juhokat terelték erre új legelőket keresve a messzi falvakból. Amikor a juhászok felfedezték, hogy a fekete vizű tó partján dús fű sarjad, a nyájjal szívesen pihentek meg itt, mielőtt továbbindultak volna a hegyi legelőkre.
Történt, hogy egyszer, amikor a tél beállta előtt a nyájat hazafelé terelték a juhászok, ismét a tóhoz értek. Alig hittek a szemüknek: a tó közepén egy kastély állt. De nem akármilyen volt ez a kastély: a falait fekete kövekből építették, karcsú tornyain lőrésszerű keskeny ablakokat vágtak, de ami a legfurcsább volt, hogy közel-s távol senki emberfiát nem lehetett látni. A vár falain sem volt teremtett lélek, s a tornyokon sem lengetett zászlót a szél...
A juhászok a faluba érve elmesélték, mit láttak. Az emberek találgatták, vajon hogyan került az a kastély oda, ki építtette, hogy most egyszerre csak ott van! Vagy valami varázslat talán?
Aztán megfeledkeztek róla. De amikor következő tavasszal ismét arra vitt az útjuk a nyájjal, akkor látták, hogy a hegyek lejtőire apró házacskákat építettek szorgos kezek, s a tó partján csónakokat ringatnak a szelíd hullámok. Látták, hogy a házacskák körül emberek tesznek-vesznek, gyermekek nevetését hozza a szél...
Mi történhetett? Kifélék lehetnek ők, akik itt telepedtek le? A juhászok jobbnak látták messze elkerülni ezután ezt a vidéket.
Azóta hosszú-hosszú idő telt el. Soha többé nem járt arra senki.
--------------------------------
Hogy hol volt valaha ez a kastély, azt ma már senki nem tudja.
Annyi azonban bizonyos, hogy jó néhány évvel ezelőtt egy pásztorra és nyájára rátört egy hirtelen jött vihar a hegyek között, amikor a nyáját a hágókon át hazafelé terelte. A rettenetes vihar oly erővel tombolt, hogy a hegyről lezúduló eső kimosta a sziklákat, amelyek eltorlaszolták az utat. Nem lehetett tovább menni. Gondolta, kivárja itt, amíg elmúlik a vihar, a sötétben úgysem találná meg a kivezető utat.
A juhok összebújtak. A juhász nemezköpenyébe burkolózva várta, hogy elálljon végre az eső. A tomboló viharban villámok cikáztak, a mennydörgést a hegyoldalak százszorosan verték vissza. De a juhász nem félt: sokszor átélt ő már effélét, majd elmúlik ez is, mint a többi, gondolta, csak várni kell...
A villámok fényénél aztán egyszerre csak meglátta a völgyet. A völgyben, a fekete tó közepén most is ott állt a titokzatos, sötét kastély, pontosan úgy, ahogyan annak idején a falu öregjeitől hallotta.
A villámok fénye néhány pillanatra megvilágította a kastély kőcsipkés tornyait, mohos falait. Ablakai vakon bámultak a sötétbe. De aztán a következő villám fényénél meglátta, amint az egyik ablakban fehér ruhás lány áll, szőke hajába belekap a szél. Két kezét segélykérően nyújtja a pásztor felé.
A pásztor meresztgette a szemét a sötétben, de semmit nem látott a sűrű esőben. A villámok morajlása minden más hangot elnyomott, még a nyája bégetését sem hallotta...
Aztán elült a vihar, és kisütött a nap. A fény elömlött a tájon. A kastély némán állt a tó közepén. Ablakai mögött sötétség, a lánynak se híre, se hamva...
A juhász már maga sem tudta, látta-e valóban, vagy csak képzelte...
Megcsóválta a fejét, legyintett, és a kőomlást megkerülve, elindult nyájával hazafelé.
-------------------------------
A pásztor sokáig nem beszélt róla senkinek, mit látott.
A magas hegyek között nemigen járt idegen, a környék egyetlen fogadójába csak ritkán vetődött messze földről való vándor. A fogadó ivójában esténként összegyűltek a környékbeli férfiak, s egy jó ital mellett sok minden szóbeszéd elhangzott.
Egy ilyen alkalommal a juhász, amikor már kissé felöntött a garatra, elmesélte, hogy mit látott akkor a hegyek között. Először senki nem hitt neki. Elmondta, hogy ő maga is néha kételkedett abban, amit látott, hitte is meg nem is, de azért úgy gondolta, mégiscsak meg kellett annak történnie.
Az emberek kissé bolondnak hitték a juhászt, csak a fogadós gondolkodott el azon, amit hallott.
Emlékezett, hogy egyszer a padláson egy nagy festményt talált. A kép rossz rongyokba volt csavargatva, már nem is emlékezett pontosan, mi minden volt ott egy rakáson, mennyi limlom, ócskaság, halomba dobálva a padlás szegletében. Amikor a fogadót örökölte, úgy gondolta, a padlást is letakarítja, de végül megtartotta a sok régi dolgot... Kicsit úgy érezte, részei az ősei életének, s sajnálta kidobni. Ezek között volt a festmény is... Hogy most miért jutott eszébe?
Mert a juhász elbeszélése hihetetlenül egybevág azzal, amit a képen látni...
Másnap kora reggel felment a padlásra, hogy megkeresse a képet. Mindent feltúrt, mire megtalálta... A kép már kicsit megkopott, poros volt, és a festék megrepedezett a vásznon. De még most is jól kivehetőek rajta az alakok...
Elöl egy lány térdel, hófehér ruhában. Kezeit mellére szorítja, tekintetét az előtte álló hatalmas termetű, fekete ruhás, ősz férfira emeli. A sötét háttérből alig kivehetően hegyek ölelte tó, a tó közepén várkastély, orma körül fekete madarak köröznek... Az ég sötét, villámok cikáznak, fényük bevilágítja a lány földig érő hullámos szőke haját...
A kép egész hangulata szomorú, mi több, félelmetes. Kiket ábrázol? Kik voltak a hajdani festő modelljei? Csakis a mély vizű tó, a titokzatos kastély... De hogy ki a hajadon?
A kocsmáros nagy keservesen lecipelte a padlásról a képet. Tisztogatni kezdte, gondolta, a fogadóban felakasztja a falra. Ám ahogy megfordította, hogy a hátulját is rendbe tegye, halvány írásfélét látott rajta. Kivitte a napra, hogy jobban láthassa, hátha ki lehetne betűzni a régi írást...
Apró, cirádás betűkkel volt teleírva a hatalmas kép hátulja. Nehezen böngészte az elmosódott szavakat. Ezt olvasta:
"A kastély körül mély, sötét ízű tó terült el, betöltve a völgyet. A tó körül apró házakból kis falucska. Lakói halászatból éltek. Nagyon szegény volt e nép, s a gonosz várúr hatalmától különösen szenvedtek, aki szüntelen kegyetlen és teljesíthetetlen kérésekkel gyötörte őket. És jaj volt annak, aki nem tudta teljesíteni, örökre elnyelte azt a kastély börtöne.
A várúr parancsait szolgák lesi, s azt beszélik, e szolgák tán nem is élő emberek.
Egyszer élt a faluban egy fiatal lány, egy gyönyörű teremtés, a falu legszegényebb családjának legkisebb gyermeke. Egy alkalommal, amikor a tó partján mosott a többi asszonycseléddel, a várúr meglátta őt. Szíve azonnal lángra lobbant a szépséges hajadon iránt. Megparancsolta a szegény apának, hozza elé a leányt, különben elpusztítja őket, s az egész falut.
Az ember nem akarta megtenni, míg a leány, megszánva apját és a falut, egy felhős éjszakán elindult, hogy a kastély kapuján bekopogtasson. Átevezett kis csónakjával a sötétben a kastélyhoz.
A lélektelen, szótlan szolgák beengedték, s bevezették a kastélyba. Vezették hosszú-hosszú sötét folyosókon át, hol a falakon fáklyák lángja lobogott, óriásira növelve árnyékukat a faragott mohos kőfalakon. A leány iszonyúan félt, de csak ment, s követte az alabárdosokat, hiszen tudta, hogy a faluja, családja élete múlik rajta. Végül egy hatalmas, boltíves terembe értek, hol a középen álló trónusról fekete köpenybe burkolózott, égő szemű, szálfa termetű öregember magasodott fel, s néhány lépést tett a lány felé.
A lány megállt, lábai megremegtek, kezét összekulcsolta, térdre ereszkedett. Félelmében észre sem vette, hogy az alabárdosok eltűntek, csak a férfi magasodott előtte, óriásian, félelmetesen.
A lány szemébe könnyek gyűltek, szép arcán végigcsorogtak és a hideg kőpadlóra hulltak.
A teremben néma csönd honolt. Az idős várúr csak állt, nézte a lányt, mint akit megbabonáztak. Öreg szíve hevesen dobogott, szerelemtől lángoló szemmel figyelte a szépséges teremtést.
- Mától ez lesz az otthonod! - mondta ellentmondást nem tűrően.
A lány sóhajtott. Körülnézett a teremben. Látta, hogy a kandallóban hatalmas fahasábokon lángok táncolnak, a falakon és a kandalló előtt vadbőrök, amelyek némi melegséget kölcsönöztek a helynek, - de a falak mentén páncélok, fegyverek sorakoztak, hidegen, félelmetesen.
A várúr közelebb lépett, a lány felé nyújtotta kezét. Hosszú, göcsörtös ujjai előtűntek a fekete köpeny alól. A lány felállt és rémülten lépett hátra. A hosszú fehér szakállt nézte, a ráncos arcot, az óriási termetet. Még nem tudta, mi
várhat rá, de úgy képzelte: itt a vég.
A kegyetlen várúr megbabonázva nézte a lány aranyszőke haját, égszínkék szemét, hófehér bőrét, makulátlan, fehér gyolcs ruháját, karcsú termetét. Szívét egyre jobban hatalmába kerítette a forró, rég feledett érzés.
Aztán zegzugos folyosókon át egy tágas szobába vezette a lányt, intett: ez lesz a szobája.
A szoba ablaka a tóra nézett. A lány gyakran állt az ablaknál és a tó tükrén szikrázó napsugarakat nézte, nézte-nézte szakadatlan, naphosszat, nem szólt, nem beszélt, szobájából soha nem jött ki. A várúr minden nap meglátogatta, szépségében gyönyörködött, elhalmozta szép ruhákkal, ékszerekkel. Finom ételeket, italokat hozatott neki. Meleg bőrökkel boríttatta a falakat. Remélte: egyszer talán megnyílik iránta a lány szíve... De a lány mindig szomorú maradt, s bár jó dolga volt itt, hiányzott a faluja, a családja, sóvárgott utánuk, a szabadság után.
Látta a várúr, hogy hiába minden igyekezete, hogy a lány szívét maga felé fordítsa. Többet azonban nem ért el, mint hogy a lány rámosolygott, de búzavirág színű szemében szomorúság ült, arca napról napra sápadtabb lett, míg végül beteg lett, ágynak esett. A várúr rádöbbent, hogy hiába tett meg mindent, a lány szívében nem tudott szerelmet ébreszteni.
Pedig attól fogva nem gyötörte már a falubelieket. Nem törődött már semmi mással, csak a leány kedvét kereste éjjel-nappal, mindhiába.
Teltek az évek észrevétlen. A leány egyre sápadtabb, betegebb lett. Már nem tudott ágyából felkelni, nem tudott már az ablakhoz menni, hogy kinézzen rajta. Csak feküdt lehunyt szemmel, nem evett, nem beszélt, mint aki nem is él...
Aztán télen nagyon sok hó esett, a hegycsúcsokat vastagon beborította. Hogy hogyan történhetett, senki nem tudja, de olvadáskor a rengeteg hó a csúcsokról lecsúszott a lejtőkön, s a temérdek szennyes hóáradat betemette, elnyelte az egész völgyet, a faluval, a tóval és a várkastéllyal együtt.
Soha többé nem találta meg senki a helyet, hogy hol is volt a tó a kastéllyal. Pedig a juhászok nyájaikkal azóta is keresztül-kasul járják a hegyek lejtőit, de többé nem akadtak nyomára.
Úgy látszik, hogy a hírhedt vár összes népével, urával együtt eltűnt, megsemmisült mindörökre.
Ezt a mesét egy itteni öreg embertől hallottam, és az elmondottak alapján festettem meg a képet. Hogy ilyenek voltak-e valójában, azt nem tudom. Amikor a kép elkészült, megmutattam annak, aki a történetet elmesélte. Sajnos, ő sem tudta, hasonlítanak-e, mert a történetet ő is a dédapjától hallotta..."
A kocsmáros megfordította a képet. A kép hangulata teljesen magával ragadta, sokáig nem tudott a hatása alól szabadulni, gondolatai egyre a történet körül kavarogtak. A képen a festő aláírását sajnos nem tudta kiolvasni, sem az évszámot... a megkopott, megrepedezett festék megőrizte örökre a titkot: a festő kilétét.
-------------------------------
A fogadóst egészen meghatotta a szomorú történet. Gondolta, másnap felakasztja a képet a falra az ivóban. Így is történt. Büszke volt a szép képre, egészen megszerette. A betérők tekintetét magára vonzotta a különleges kép. A fogadós mindenkinek elmesélte, mit olvasott a kép hátulján. A történet annyira tetszett az embereknek, hogy úgy gondolta, a fogadóját elnevezi erről a legendáról. El is ment a címfestőhöz a városba, és megrendelte a hatalmas táblát.
Amikor a felirat elkészült és felakasztotta a bejárat fölé, nagyon elégedett volt. Úgy érezte, hogy a név kicsit előkelőbbé varázsolja a helyet, a hely szellemét.
"FOGADÓ A FEKETE VIZŰ TÓHOZ" - hirdette a tábla nagy, cirkalmas betűkkel.
------------------------------
Telt-múlt az idő, napra nap, évre év következett. A fogadós megöregedett, s egy nap elment. De utódai továbbvitték az üzletet. Az egykori fogadós unokája szivesen meséli az idegeneknek e történetet. S az idegenek, akik átutazóban járnak e tájon, borzongva hallgatják a különös mesét.
Ilyenkor rámutat a képre, mely még most is ott lóg a falon. A kép azóta még kopottabb lett, komor hangulata átragad a szemlélőre.
Időről időre akad néhány vállalkozó szellemű ifjú, aki megpróbálja felkeresni a helyet, de még soha senki nem akadt nyomára a legendás fekete vizű tónak, közepén a kastéllyal.
Sokan csodálták már meg a hosszú évek alatt e festményt. Annyi bizonyos, hogy hatása alá került, aki csak egyszer is megpillantotta.
-------------------------------
Történt, hogy egy szép napon egy fiatal pár, Felina és Messander turistaútjukon erre a vidékre tévedt. Fáradtan tértek be a fogadóba, s azt tervezték, hogy több napot töltenek itt, pihennek, esetleg hegyet másznak, s csak utána indulnak tovább.
Amikor egyik este a vacsorájukat fogyasztották, Messander tekintete megakadt a falon függő különös képen. Nézte, nézte, s nem akart hinni a szemének: a lány megszólalásig hasonlított Felinára. Felina aranyló fürtjei éppen olyan selymesen csillogtak, mint a képen a lányé, bőre éppolyan fehér volt, és szeme éppen olyan ragyogó égszínkék. Egyvalami nem hasonlított csupán: Felina szeme nem volt szomorú, hiszen szerette Messandert, tele volt életkedvvel, tűzzel.
Messander csak nézte, nézte a képet, le nem tudta venni róla a szemét. Szólni nem tudott, s mikor Felina kérdően nézett rá, csak rámutatott. Felina szeme elnyílt: mintha önnön magát látta volna ott azon a különös festményen.
A kocsmáros érdeklődésükre elmesélte a régi-régi legendát.
Hitték is, nem is, de mindenesetre elgondolkodtak a dolgon. Miért hasonlít ez az oly rég volt, múltbéli lány Felinára?
Hogyan lehetséges ez? Nem találták rá a választ, nem is találhatták...
Attól kezdve szinte rögeszméjükké vált, hogy megpróbálják megkeresni a kastélyt.
---------------------
Álmatlanul töltötték az éjszakákat, hosszasan beszélgettek erről. Tervezgették, hogy túrázni indulnak a környező hegyekbe, mindaddig itt maradnak, amig azt a kastélyt meg nem lelik.
A kocsmáros óvva intette őket. A hegyek kiismerhetetlenek, mondta, de ők hajthatatlanok voltak. Összeszedték a megfelelő felszereléseket, és útnak indultak. Este eredménytelenül tértek vissza, de reményüket nem vesztették el, másnap újra útnak indultak.
Nem hagyta őket nyugodni a rejtélyes lány képe, aki olyan, mintha Felinát festette volna le az egykori festő.
----------------------
Egy alkalommal, amikor már úgy tűnt, vissza kell fordulniuk, az egyik völgyben megpillantották, amit annyira kerestek.
Ott volt hát a tó, közepén a mohos, fekete kastéllyal, égre törő tornyaival, ablakában a gyönyörű szőke lánnyal, aki feléjük nyújtotta karjait. Szőke haját, fehér ruháját cibálta a szél...
Álltak szó nélkül, ámulva. Látták, hogy a tó vizén sem híd, sem gázló nem vezet át, csónakot sem látni sehol, s a mély, feneketlen vízen sehogyan nem lehet átjutni a kastélyhoz.
Vajon miért nyújtja kezét segélykérően a szépséges hajadon?
Varázslat csupán e látvány? Vagy valóság? Valóság nem lehet, hiszen oly régen történt mindez... Akkor káprázat bizonyára.
Ezernyi kérdés cikázott gondolataikban. Ha lenne itt csónak, vajon oda mernének-e menni?
Visszamentek a fogadóba. Elhatározták, hogy másnap hoznak egy gumicsónakot evezőkkel, hogy meg tudják közelíteni a titokzatos kastélyt... ha még akkor is itt lesz...
Nem voltak biztosak abban, amit láttak. Csupán csak látomás rabjai volnának? A legenda tehát él, s most itt van, talán megérinthető, tapintható...
Másnap szereztek csónakot, s elindultak a rejtélyes tóhoz. Talán kiderül a titok, hogy a leány miért pontosan, megtévesztésig olyan, mint Felina...
-------------------------------
Amikor ahhoz a hegyszoroshoz értek, amelyen előző nap át kellett haladni, megdöbbenve vették észre, hogy a keskeny utat betemette egy hegyomlás, rengeteg kavics és kőtömb torlaszolja el az átjárót. De hajtotta őket a vágy a titok kiderítésére. Talán intő jelnek kellett volna tekinteniük...
Átvergődtek a leomlott köveken, s odaértek, ahol a tavat és a kastélyt látták előző napon. De most se tónak, se kastélynak nyoma sem volt sehol. Tanácstalanul tekingettek körbe-körbe, de hiába, bizony nem leltek semmit, ami arra utalt volna, hogy az előző nap látottak valóság lett volna. Talán eltévedtek, gondolták. De nem, hiszen jobbra ott az a kőkolonc, és szemben az a hegycsúcs egy emberi fejre hasonlít... Nincs hát tévedés, nem lehet tévedésről szó... tegnap itt jártak, semmi kétség.
Addig-addig tanakodtak, amíg beesteledett. Letáboroztak egy kiugró szikla alatt, hiszen visszaindulni botorság lett volna a sötétben. Tüzet raktak a néhány száraz fűcsomóból, amit a közelben leltek, s a tűz fényénél elfogyasztották a magukkal hozott elemózsiát.
Elhamvadt a tűz, már csak parazsa izzott haloványan. Leheveredtek, és elszenderedtek.
Pirkadatkor hűvös szél támadt. A hűvös levegő felébresztette a fiatalokat. Álmosan kászálódtak fel. Felina kelt fel először. Kiáltása Messander szeméből is egyszerre kiűzte az álmot.
Felina nem szólt, nem is kellett, hogy bármit mondjon. Amikor Messander is felállt, meglátta, amitől Felina úgy megijedt.
Teljes szépségében ott pompázott a tó, közepén a titokzatos sötét kastéllyal, ablakában pedig most is ott a lány, feléjük integet...
A völgyben néma csönd honolt. Felina és Messander megértette, hogy ez csak varázslat, ez nem lehet más, és mégis, mégis úgy döntöttek, csónakba szállnak, s megpróbálják megközelíteni a titokzatos kastélyt.
--------------------------
Amikor a kastély tövében megállt csónakjuk, felnéztek a sötét falakra, látták, hogy egy óriási ajtó nyílik meg hirtelen a sötét falban, hívogatóan. Percig sem haboztak, kikötötték a csónakot és beléptek a kapun.
Sötét folyosókon haladtak keresztül. Fogták egymás kezét, és nem féltek.
Egyszerre óriási, boltíves terembe értek, középen kőből faragott trónszerű széken fehér szakállú, szomorú szemű férfi ült. Jöttükre felállt, fekete köpenye alatt is jól látszott hatalmas termete.
Felismerték, hogy ő az, akit a képen, az egykori festményen láttak. Hogyan lehetséges ez? Hiszen azóta annyi év eltelt már! Talán száz, kétszáz, vagy több is...
A sötét alak intett, hogy kövessék.
Szótlanul vonultak végig a néma folyosókon az idegen nyomában. Lépteik visszhangot keltve döngtek a rideg köveken.
Végül egy faragott tölgyfa ajtó elé értek. Az ajtó kinyílt. Félhomályos szobába léptek. A szoba közepén baldachinos ágyon halottsápadt nő: a szépséges hajadon feküdt, haja fakón szétterült a selyempárnákon, élettelen keze összekulcsolva nyugodott mellén. Felina, amikor ránézett, nagyon megsajnálta. Nem tudta, hogyan segíthetne rajta. Ő lenne hát az a lány? De az imént még az ablakban látták... Káprázat!
A lány fölé hajolt, hogy meghallgassa szívének dobbanását...
...és akkor történt.
Hirtelen forgószél támadt a tavon. Berontott a nyitott ablakon, port kavart a szobában, tépte, cibálta a baldachinos ágy fátylait, a ruhákat, az öregember köpenyét, szinte megvadult, úgy forgott-pürgött eszét vesztve, hogy akik a szobában voltak, a felkavart portól, a libegő ruháktól, függönyöktől semmit sem láttak.
Ám ekkor Messandernak úgy tűnt: Felina alakja hirtelen, egyetlen szemvillanásnyi idő alatt szinte egybeolvad az ágyon fekvő hajadonéval. Annak szeme kinyílt, arca megtelt élettel, mosolygással. Messander kétségbeesve rohant az ágyhoz, megrázta a fekvő nőt, szerelmese nevét kiáltozva. Az idegen lány felült, karját Messander nyaka köré fonta, és megcsókolta. Csókja olyan volt, mint Felináé: forró, szerelemmel teli, odaadó, mindent elsöprő... „Ó, Felina, Felina, szerelmem...” gondolta a fiú, de amikor kinyitotta a szemét, feleszmélt, hol is van valójában, s hogy mi történik körülötte.
Messander rémülten felpattant: semmit nem értett. Iszonyodva nézett az idegen nőalakra. Ki ő, s hová lett Felina?
Hirtelen érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Az öreg várúr állt mellette, tenyerét a vállán nyugtatta.
És akkor Messandert furcsa, nyugodt érzés járta át. Zaklatott szíve megnyugodott. Belenézett a várúr szigorú szemébe, tekintetük találkozott egy röpke pillanatra.
Még mindig por kavargott a szobában, elhomályosítva mindent. Messandernek le kellett hunynia a szemét, úgy érezte, mintha üvegszilánkok fúródnának arcába, úgy szúrt, úgy égetett... szinte érezte, ahogyan a fogai között csikorognak... Rettenetes érzése támadt hirtelen. Nagy ürességet érzett a szívében, a lelkében. Úgy érezte, ereje elszáll, elillan. Gyengeség fogta el. Szédült, forgott vele a világ... Nem értette, mi történik vele... „Hol vagy, édes szerelmem, Felina!” - kiáltotta egy hang belül, kétségbeesetten, rémülten...
Egy másodperc tört részéig úgy érezte, vége a világnak. Félt, rettegett... maga sem tudta, mitől.
A várúr megragadta Messander karját. Oly erősen szorította, hogy szinte vér serkent ujjai alól. A fiú felszisszent.
Az öregember nem engedte el. Csak szorította, szorította a karját...
És aztán... Messander teste eloszlott, feloldódott a homályban, megszűnt, eltűnt mindörökre. A fiú nem létezett többé. Lelkét elragadta az iszonyatos erő, ugyanúgy, mint szerelmesét...
Aztán hirtelen mindennek vége lett. A szélvihar elült, a por lassan szállingózva leülepedett. Kitisztult minden...
A tavon a hullámok ezüstösen csillogtak, az égen bárányfelhők szálltak, és a kastély forgószél tépázta szobájában két ember egymás szemébe nézett, mélyen, kutatva.
Messander ifjúi ereje az öreg várúrba költözött, melytől az megifjodott, erőre kapott, fehér szakálla eltűnt, haja őszből feketére változott, arcáról eltűntek a ráncok... Egész mivoltában megváltozott... egybeolvadt Messander testével, lelkével.
A megifjodott várúr a lányhoz lépett, kezét nyújtotta felé. A lány felállt, kezét tétován nyújtotta. A várúr magához ölelte, és ő nem tiltakozott, megadóan, szerelmesen simult a hatalmas alak védelmező karjaiba. A leány testében Felina él tovább, Messander iránti olthatatlan szerelme immáron egybeolvadt vele egészen.
Így szerezte hát meg az öreg várúr imádottja szerelmét... csalárd módon, varázslattal, bűbájjal...
A nap lenyugodott a hegyek mögött. Ismét béke és végtelen, halotti csönd borult a tájra.
Mindketten érezték, hogy mostantól minden más lesz, minden, minden más...
Mert Felina és Messander szerelme nem halt meg, nem. Tovább él a két idegen testben, de él, mert a szerelem örök, és soha nem múlik el...
-----------------------------
A fogadós hiába várta aznap este a szerelmeseket. Nem érkeztek vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé. Azóta sem hallott róluk senki.
Keresésükre kutatócsoportot szerveztek. Az egész környéket, a környező hegyeket, hegyláncot átvizsgálták, minden zugot, minden völgyet... Napokig, hetekig kutattak, de sem a fiataloknak, sem a tónak, sem a várnak nyomát sem lelték.
A kocsmáros a festményt levette a fogadó faláról és elrejtette a kíváncsi szemek elől.
Soha többé nem beszélt senki a legendáról. Azután szép lassan örökre feledésbe merült.
VÉGE
Fantasy mese
Tartalom:
Egyszer a magas hegyek között egy juhász viharba került, és eltévedt. A villámok fényénél meglátott egy kastélyt, körülötte fekete vizű tó. A kastély ablakában egy lányt látott, aki feléje nyújtotta a karját.
A kocsmában egyszer italos fővel elmesélte, miféle furcsa dolgot látott akkor. Senki nem hitt neki, csak a kocsmáros. Őseitől rámaradt holmik között talált egy képet, amin ráismert a juhász által elmondottakra. A festmény hátuljára egy furcsa, titokzatos történetet jegyzett fel a kép készítője...
A kocsmáros a képet felakasztotta az ivóba, és a történetet mindenkinek elmesélte.
Sok-sok idő eltelt azóta. Egyszer egy fiatal pár utazott át a vidéken. Megpihentek a fogadóban. Meglátták a képet, és nem tudtak hatása alól szabadulni.
Meghallgatták ők is a réges-régi történetet, és elhatározták, hogy megkeresik a titokzatos kastélyt.
Vajon megtalálják-e, s mi lesz a további sorsuk?
A FEKETE VIZŰ TÓ
Fantasy mese
Azon a vidéken úgy tartják, hogy valahol a hatalmas hegyek mögött élt valaha egy gonosz várúr. Hajdani félelmetes kastélyáról, égbeszökő, sötét titkokkal teli tornyairól sok történet született. Hogy ezekből mi volt a valóság, ki tudhatja ma már? A rejtélyes kastély rettegett urával messze süllyedt a múltba, a róla szóló történetekkel együtt.
------------------------------
Réges-régen, a messzi, hófödte hegyek között, volt valaha egy mély völgy. Ezt a kis völgyet a sziklákról csörgedező patakok vize, meg az olvadó hó sok-sok év alatt feltöltötte, s mélyvizű tóvá duzzasztotta. A tó vize egészen a hegyek lábáig ért. A tómeder olyan mély volt, hogy a víz egészen feketének tetszett. Nem járt erre senki, csak néha a juhokat terelték erre új legelőket keresve a messzi falvakból. Amikor a juhászok felfedezték, hogy a fekete vizű tó partján dús fű sarjad, a nyájjal szívesen pihentek meg itt, mielőtt továbbindultak volna a hegyi legelőkre.
Történt, hogy egyszer, amikor a tél beállta előtt a nyájat hazafelé terelték a juhászok, ismét a tóhoz értek. Alig hittek a szemüknek: a tó közepén egy kastély állt. De nem akármilyen volt ez a kastély: a falait fekete kövekből építették, karcsú tornyain lőrésszerű keskeny ablakokat vágtak, de ami a legfurcsább volt, hogy közel-s távol senki emberfiát nem lehetett látni. A vár falain sem volt teremtett lélek, s a tornyokon sem lengetett zászlót a szél...
A juhászok a faluba érve elmesélték, mit láttak. Az emberek találgatták, vajon hogyan került az a kastély oda, ki építtette, hogy most egyszerre csak ott van! Vagy valami varázslat talán?
Aztán megfeledkeztek róla. De amikor következő tavasszal ismét arra vitt az útjuk a nyájjal, akkor látták, hogy a hegyek lejtőire apró házacskákat építettek szorgos kezek, s a tó partján csónakokat ringatnak a szelíd hullámok. Látták, hogy a házacskák körül emberek tesznek-vesznek, gyermekek nevetését hozza a szél...
Mi történhetett? Kifélék lehetnek ők, akik itt telepedtek le? A juhászok jobbnak látták messze elkerülni ezután ezt a vidéket.
Azóta hosszú-hosszú idő telt el. Soha többé nem járt arra senki.
--------------------------------
Hogy hol volt valaha ez a kastély, azt ma már senki nem tudja.
Annyi azonban bizonyos, hogy jó néhány évvel ezelőtt egy pásztorra és nyájára rátört egy hirtelen jött vihar a hegyek között, amikor a nyáját a hágókon át hazafelé terelte. A rettenetes vihar oly erővel tombolt, hogy a hegyről lezúduló eső kimosta a sziklákat, amelyek eltorlaszolták az utat. Nem lehetett tovább menni. Gondolta, kivárja itt, amíg elmúlik a vihar, a sötétben úgysem találná meg a kivezető utat.
A juhok összebújtak. A juhász nemezköpenyébe burkolózva várta, hogy elálljon végre az eső. A tomboló viharban villámok cikáztak, a mennydörgést a hegyoldalak százszorosan verték vissza. De a juhász nem félt: sokszor átélt ő már effélét, majd elmúlik ez is, mint a többi, gondolta, csak várni kell...
A villámok fényénél aztán egyszerre csak meglátta a völgyet. A völgyben, a fekete tó közepén most is ott állt a titokzatos, sötét kastély, pontosan úgy, ahogyan annak idején a falu öregjeitől hallotta.
A villámok fénye néhány pillanatra megvilágította a kastély kőcsipkés tornyait, mohos falait. Ablakai vakon bámultak a sötétbe. De aztán a következő villám fényénél meglátta, amint az egyik ablakban fehér ruhás lány áll, szőke hajába belekap a szél. Két kezét segélykérően nyújtja a pásztor felé.
A pásztor meresztgette a szemét a sötétben, de semmit nem látott a sűrű esőben. A villámok morajlása minden más hangot elnyomott, még a nyája bégetését sem hallotta...
Aztán elült a vihar, és kisütött a nap. A fény elömlött a tájon. A kastély némán állt a tó közepén. Ablakai mögött sötétség, a lánynak se híre, se hamva...
A juhász már maga sem tudta, látta-e valóban, vagy csak képzelte...
Megcsóválta a fejét, legyintett, és a kőomlást megkerülve, elindult nyájával hazafelé.
-------------------------------
A pásztor sokáig nem beszélt róla senkinek, mit látott.
A magas hegyek között nemigen járt idegen, a környék egyetlen fogadójába csak ritkán vetődött messze földről való vándor. A fogadó ivójában esténként összegyűltek a környékbeli férfiak, s egy jó ital mellett sok minden szóbeszéd elhangzott.
Egy ilyen alkalommal a juhász, amikor már kissé felöntött a garatra, elmesélte, hogy mit látott akkor a hegyek között. Először senki nem hitt neki. Elmondta, hogy ő maga is néha kételkedett abban, amit látott, hitte is meg nem is, de azért úgy gondolta, mégiscsak meg kellett annak történnie.
Az emberek kissé bolondnak hitték a juhászt, csak a fogadós gondolkodott el azon, amit hallott.
Emlékezett, hogy egyszer a padláson egy nagy festményt talált. A kép rossz rongyokba volt csavargatva, már nem is emlékezett pontosan, mi minden volt ott egy rakáson, mennyi limlom, ócskaság, halomba dobálva a padlás szegletében. Amikor a fogadót örökölte, úgy gondolta, a padlást is letakarítja, de végül megtartotta a sok régi dolgot... Kicsit úgy érezte, részei az ősei életének, s sajnálta kidobni. Ezek között volt a festmény is... Hogy most miért jutott eszébe?
Mert a juhász elbeszélése hihetetlenül egybevág azzal, amit a képen látni...
Másnap kora reggel felment a padlásra, hogy megkeresse a képet. Mindent feltúrt, mire megtalálta... A kép már kicsit megkopott, poros volt, és a festék megrepedezett a vásznon. De még most is jól kivehetőek rajta az alakok...
Elöl egy lány térdel, hófehér ruhában. Kezeit mellére szorítja, tekintetét az előtte álló hatalmas termetű, fekete ruhás, ősz férfira emeli. A sötét háttérből alig kivehetően hegyek ölelte tó, a tó közepén várkastély, orma körül fekete madarak köröznek... Az ég sötét, villámok cikáznak, fényük bevilágítja a lány földig érő hullámos szőke haját...
A kép egész hangulata szomorú, mi több, félelmetes. Kiket ábrázol? Kik voltak a hajdani festő modelljei? Csakis a mély vizű tó, a titokzatos kastély... De hogy ki a hajadon?
A kocsmáros nagy keservesen lecipelte a padlásról a képet. Tisztogatni kezdte, gondolta, a fogadóban felakasztja a falra. Ám ahogy megfordította, hogy a hátulját is rendbe tegye, halvány írásfélét látott rajta. Kivitte a napra, hogy jobban láthassa, hátha ki lehetne betűzni a régi írást...
Apró, cirádás betűkkel volt teleírva a hatalmas kép hátulja. Nehezen böngészte az elmosódott szavakat. Ezt olvasta:
"A kastély körül mély, sötét ízű tó terült el, betöltve a völgyet. A tó körül apró házakból kis falucska. Lakói halászatból éltek. Nagyon szegény volt e nép, s a gonosz várúr hatalmától különösen szenvedtek, aki szüntelen kegyetlen és teljesíthetetlen kérésekkel gyötörte őket. És jaj volt annak, aki nem tudta teljesíteni, örökre elnyelte azt a kastély börtöne.
A várúr parancsait szolgák lesi, s azt beszélik, e szolgák tán nem is élő emberek.
Egyszer élt a faluban egy fiatal lány, egy gyönyörű teremtés, a falu legszegényebb családjának legkisebb gyermeke. Egy alkalommal, amikor a tó partján mosott a többi asszonycseléddel, a várúr meglátta őt. Szíve azonnal lángra lobbant a szépséges hajadon iránt. Megparancsolta a szegény apának, hozza elé a leányt, különben elpusztítja őket, s az egész falut.
Az ember nem akarta megtenni, míg a leány, megszánva apját és a falut, egy felhős éjszakán elindult, hogy a kastély kapuján bekopogtasson. Átevezett kis csónakjával a sötétben a kastélyhoz.
A lélektelen, szótlan szolgák beengedték, s bevezették a kastélyba. Vezették hosszú-hosszú sötét folyosókon át, hol a falakon fáklyák lángja lobogott, óriásira növelve árnyékukat a faragott mohos kőfalakon. A leány iszonyúan félt, de csak ment, s követte az alabárdosokat, hiszen tudta, hogy a faluja, családja élete múlik rajta. Végül egy hatalmas, boltíves terembe értek, hol a középen álló trónusról fekete köpenybe burkolózott, égő szemű, szálfa termetű öregember magasodott fel, s néhány lépést tett a lány felé.
A lány megállt, lábai megremegtek, kezét összekulcsolta, térdre ereszkedett. Félelmében észre sem vette, hogy az alabárdosok eltűntek, csak a férfi magasodott előtte, óriásian, félelmetesen.
A lány szemébe könnyek gyűltek, szép arcán végigcsorogtak és a hideg kőpadlóra hulltak.
A teremben néma csönd honolt. Az idős várúr csak állt, nézte a lányt, mint akit megbabonáztak. Öreg szíve hevesen dobogott, szerelemtől lángoló szemmel figyelte a szépséges teremtést.
- Mától ez lesz az otthonod! - mondta ellentmondást nem tűrően.
A lány sóhajtott. Körülnézett a teremben. Látta, hogy a kandallóban hatalmas fahasábokon lángok táncolnak, a falakon és a kandalló előtt vadbőrök, amelyek némi melegséget kölcsönöztek a helynek, - de a falak mentén páncélok, fegyverek sorakoztak, hidegen, félelmetesen.
A várúr közelebb lépett, a lány felé nyújtotta kezét. Hosszú, göcsörtös ujjai előtűntek a fekete köpeny alól. A lány felállt és rémülten lépett hátra. A hosszú fehér szakállt nézte, a ráncos arcot, az óriási termetet. Még nem tudta, mi
várhat rá, de úgy képzelte: itt a vég.
A kegyetlen várúr megbabonázva nézte a lány aranyszőke haját, égszínkék szemét, hófehér bőrét, makulátlan, fehér gyolcs ruháját, karcsú termetét. Szívét egyre jobban hatalmába kerítette a forró, rég feledett érzés.
Aztán zegzugos folyosókon át egy tágas szobába vezette a lányt, intett: ez lesz a szobája.
A szoba ablaka a tóra nézett. A lány gyakran állt az ablaknál és a tó tükrén szikrázó napsugarakat nézte, nézte-nézte szakadatlan, naphosszat, nem szólt, nem beszélt, szobájából soha nem jött ki. A várúr minden nap meglátogatta, szépségében gyönyörködött, elhalmozta szép ruhákkal, ékszerekkel. Finom ételeket, italokat hozatott neki. Meleg bőrökkel boríttatta a falakat. Remélte: egyszer talán megnyílik iránta a lány szíve... De a lány mindig szomorú maradt, s bár jó dolga volt itt, hiányzott a faluja, a családja, sóvárgott utánuk, a szabadság után.
Látta a várúr, hogy hiába minden igyekezete, hogy a lány szívét maga felé fordítsa. Többet azonban nem ért el, mint hogy a lány rámosolygott, de búzavirág színű szemében szomorúság ült, arca napról napra sápadtabb lett, míg végül beteg lett, ágynak esett. A várúr rádöbbent, hogy hiába tett meg mindent, a lány szívében nem tudott szerelmet ébreszteni.
Pedig attól fogva nem gyötörte már a falubelieket. Nem törődött már semmi mással, csak a leány kedvét kereste éjjel-nappal, mindhiába.
Teltek az évek észrevétlen. A leány egyre sápadtabb, betegebb lett. Már nem tudott ágyából felkelni, nem tudott már az ablakhoz menni, hogy kinézzen rajta. Csak feküdt lehunyt szemmel, nem evett, nem beszélt, mint aki nem is él...
Aztán télen nagyon sok hó esett, a hegycsúcsokat vastagon beborította. Hogy hogyan történhetett, senki nem tudja, de olvadáskor a rengeteg hó a csúcsokról lecsúszott a lejtőkön, s a temérdek szennyes hóáradat betemette, elnyelte az egész völgyet, a faluval, a tóval és a várkastéllyal együtt.
Soha többé nem találta meg senki a helyet, hogy hol is volt a tó a kastéllyal. Pedig a juhászok nyájaikkal azóta is keresztül-kasul járják a hegyek lejtőit, de többé nem akadtak nyomára.
Úgy látszik, hogy a hírhedt vár összes népével, urával együtt eltűnt, megsemmisült mindörökre.
Ezt a mesét egy itteni öreg embertől hallottam, és az elmondottak alapján festettem meg a képet. Hogy ilyenek voltak-e valójában, azt nem tudom. Amikor a kép elkészült, megmutattam annak, aki a történetet elmesélte. Sajnos, ő sem tudta, hasonlítanak-e, mert a történetet ő is a dédapjától hallotta..."
A kocsmáros megfordította a képet. A kép hangulata teljesen magával ragadta, sokáig nem tudott a hatása alól szabadulni, gondolatai egyre a történet körül kavarogtak. A képen a festő aláírását sajnos nem tudta kiolvasni, sem az évszámot... a megkopott, megrepedezett festék megőrizte örökre a titkot: a festő kilétét.
-------------------------------
A fogadóst egészen meghatotta a szomorú történet. Gondolta, másnap felakasztja a képet a falra az ivóban. Így is történt. Büszke volt a szép képre, egészen megszerette. A betérők tekintetét magára vonzotta a különleges kép. A fogadós mindenkinek elmesélte, mit olvasott a kép hátulján. A történet annyira tetszett az embereknek, hogy úgy gondolta, a fogadóját elnevezi erről a legendáról. El is ment a címfestőhöz a városba, és megrendelte a hatalmas táblát.
Amikor a felirat elkészült és felakasztotta a bejárat fölé, nagyon elégedett volt. Úgy érezte, hogy a név kicsit előkelőbbé varázsolja a helyet, a hely szellemét.
"FOGADÓ A FEKETE VIZŰ TÓHOZ" - hirdette a tábla nagy, cirkalmas betűkkel.
------------------------------
Telt-múlt az idő, napra nap, évre év következett. A fogadós megöregedett, s egy nap elment. De utódai továbbvitték az üzletet. Az egykori fogadós unokája szivesen meséli az idegeneknek e történetet. S az idegenek, akik átutazóban járnak e tájon, borzongva hallgatják a különös mesét.
Ilyenkor rámutat a képre, mely még most is ott lóg a falon. A kép azóta még kopottabb lett, komor hangulata átragad a szemlélőre.
Időről időre akad néhány vállalkozó szellemű ifjú, aki megpróbálja felkeresni a helyet, de még soha senki nem akadt nyomára a legendás fekete vizű tónak, közepén a kastéllyal.
Sokan csodálták már meg a hosszú évek alatt e festményt. Annyi bizonyos, hogy hatása alá került, aki csak egyszer is megpillantotta.
-------------------------------
Történt, hogy egy szép napon egy fiatal pár, Felina és Messander turistaútjukon erre a vidékre tévedt. Fáradtan tértek be a fogadóba, s azt tervezték, hogy több napot töltenek itt, pihennek, esetleg hegyet másznak, s csak utána indulnak tovább.
Amikor egyik este a vacsorájukat fogyasztották, Messander tekintete megakadt a falon függő különös képen. Nézte, nézte, s nem akart hinni a szemének: a lány megszólalásig hasonlított Felinára. Felina aranyló fürtjei éppen olyan selymesen csillogtak, mint a képen a lányé, bőre éppolyan fehér volt, és szeme éppen olyan ragyogó égszínkék. Egyvalami nem hasonlított csupán: Felina szeme nem volt szomorú, hiszen szerette Messandert, tele volt életkedvvel, tűzzel.
Messander csak nézte, nézte a képet, le nem tudta venni róla a szemét. Szólni nem tudott, s mikor Felina kérdően nézett rá, csak rámutatott. Felina szeme elnyílt: mintha önnön magát látta volna ott azon a különös festményen.
A kocsmáros érdeklődésükre elmesélte a régi-régi legendát.
Hitték is, nem is, de mindenesetre elgondolkodtak a dolgon. Miért hasonlít ez az oly rég volt, múltbéli lány Felinára?
Hogyan lehetséges ez? Nem találták rá a választ, nem is találhatták...
Attól kezdve szinte rögeszméjükké vált, hogy megpróbálják megkeresni a kastélyt.
---------------------
Álmatlanul töltötték az éjszakákat, hosszasan beszélgettek erről. Tervezgették, hogy túrázni indulnak a környező hegyekbe, mindaddig itt maradnak, amig azt a kastélyt meg nem lelik.
A kocsmáros óvva intette őket. A hegyek kiismerhetetlenek, mondta, de ők hajthatatlanok voltak. Összeszedték a megfelelő felszereléseket, és útnak indultak. Este eredménytelenül tértek vissza, de reményüket nem vesztették el, másnap újra útnak indultak.
Nem hagyta őket nyugodni a rejtélyes lány képe, aki olyan, mintha Felinát festette volna le az egykori festő.
----------------------
Egy alkalommal, amikor már úgy tűnt, vissza kell fordulniuk, az egyik völgyben megpillantották, amit annyira kerestek.
Ott volt hát a tó, közepén a mohos, fekete kastéllyal, égre törő tornyaival, ablakában a gyönyörű szőke lánnyal, aki feléjük nyújtotta karjait. Szőke haját, fehér ruháját cibálta a szél...
Álltak szó nélkül, ámulva. Látták, hogy a tó vizén sem híd, sem gázló nem vezet át, csónakot sem látni sehol, s a mély, feneketlen vízen sehogyan nem lehet átjutni a kastélyhoz.
Vajon miért nyújtja kezét segélykérően a szépséges hajadon?
Varázslat csupán e látvány? Vagy valóság? Valóság nem lehet, hiszen oly régen történt mindez... Akkor káprázat bizonyára.
Ezernyi kérdés cikázott gondolataikban. Ha lenne itt csónak, vajon oda mernének-e menni?
Visszamentek a fogadóba. Elhatározták, hogy másnap hoznak egy gumicsónakot evezőkkel, hogy meg tudják közelíteni a titokzatos kastélyt... ha még akkor is itt lesz...
Nem voltak biztosak abban, amit láttak. Csupán csak látomás rabjai volnának? A legenda tehát él, s most itt van, talán megérinthető, tapintható...
Másnap szereztek csónakot, s elindultak a rejtélyes tóhoz. Talán kiderül a titok, hogy a leány miért pontosan, megtévesztésig olyan, mint Felina...
-------------------------------
Amikor ahhoz a hegyszoroshoz értek, amelyen előző nap át kellett haladni, megdöbbenve vették észre, hogy a keskeny utat betemette egy hegyomlás, rengeteg kavics és kőtömb torlaszolja el az átjárót. De hajtotta őket a vágy a titok kiderítésére. Talán intő jelnek kellett volna tekinteniük...
Átvergődtek a leomlott köveken, s odaértek, ahol a tavat és a kastélyt látták előző napon. De most se tónak, se kastélynak nyoma sem volt sehol. Tanácstalanul tekingettek körbe-körbe, de hiába, bizony nem leltek semmit, ami arra utalt volna, hogy az előző nap látottak valóság lett volna. Talán eltévedtek, gondolták. De nem, hiszen jobbra ott az a kőkolonc, és szemben az a hegycsúcs egy emberi fejre hasonlít... Nincs hát tévedés, nem lehet tévedésről szó... tegnap itt jártak, semmi kétség.
Addig-addig tanakodtak, amíg beesteledett. Letáboroztak egy kiugró szikla alatt, hiszen visszaindulni botorság lett volna a sötétben. Tüzet raktak a néhány száraz fűcsomóból, amit a közelben leltek, s a tűz fényénél elfogyasztották a magukkal hozott elemózsiát.
Elhamvadt a tűz, már csak parazsa izzott haloványan. Leheveredtek, és elszenderedtek.
Pirkadatkor hűvös szél támadt. A hűvös levegő felébresztette a fiatalokat. Álmosan kászálódtak fel. Felina kelt fel először. Kiáltása Messander szeméből is egyszerre kiűzte az álmot.
Felina nem szólt, nem is kellett, hogy bármit mondjon. Amikor Messander is felállt, meglátta, amitől Felina úgy megijedt.
Teljes szépségében ott pompázott a tó, közepén a titokzatos sötét kastéllyal, ablakában pedig most is ott a lány, feléjük integet...
A völgyben néma csönd honolt. Felina és Messander megértette, hogy ez csak varázslat, ez nem lehet más, és mégis, mégis úgy döntöttek, csónakba szállnak, s megpróbálják megközelíteni a titokzatos kastélyt.
--------------------------
Amikor a kastély tövében megállt csónakjuk, felnéztek a sötét falakra, látták, hogy egy óriási ajtó nyílik meg hirtelen a sötét falban, hívogatóan. Percig sem haboztak, kikötötték a csónakot és beléptek a kapun.
Sötét folyosókon haladtak keresztül. Fogták egymás kezét, és nem féltek.
Egyszerre óriási, boltíves terembe értek, középen kőből faragott trónszerű széken fehér szakállú, szomorú szemű férfi ült. Jöttükre felállt, fekete köpenye alatt is jól látszott hatalmas termete.
Felismerték, hogy ő az, akit a képen, az egykori festményen láttak. Hogyan lehetséges ez? Hiszen azóta annyi év eltelt már! Talán száz, kétszáz, vagy több is...
A sötét alak intett, hogy kövessék.
Szótlanul vonultak végig a néma folyosókon az idegen nyomában. Lépteik visszhangot keltve döngtek a rideg köveken.
Végül egy faragott tölgyfa ajtó elé értek. Az ajtó kinyílt. Félhomályos szobába léptek. A szoba közepén baldachinos ágyon halottsápadt nő: a szépséges hajadon feküdt, haja fakón szétterült a selyempárnákon, élettelen keze összekulcsolva nyugodott mellén. Felina, amikor ránézett, nagyon megsajnálta. Nem tudta, hogyan segíthetne rajta. Ő lenne hát az a lány? De az imént még az ablakban látták... Káprázat!
A lány fölé hajolt, hogy meghallgassa szívének dobbanását...
...és akkor történt.
Hirtelen forgószél támadt a tavon. Berontott a nyitott ablakon, port kavart a szobában, tépte, cibálta a baldachinos ágy fátylait, a ruhákat, az öregember köpenyét, szinte megvadult, úgy forgott-pürgött eszét vesztve, hogy akik a szobában voltak, a felkavart portól, a libegő ruháktól, függönyöktől semmit sem láttak.
Ám ekkor Messandernak úgy tűnt: Felina alakja hirtelen, egyetlen szemvillanásnyi idő alatt szinte egybeolvad az ágyon fekvő hajadonéval. Annak szeme kinyílt, arca megtelt élettel, mosolygással. Messander kétségbeesve rohant az ágyhoz, megrázta a fekvő nőt, szerelmese nevét kiáltozva. Az idegen lány felült, karját Messander nyaka köré fonta, és megcsókolta. Csókja olyan volt, mint Felináé: forró, szerelemmel teli, odaadó, mindent elsöprő... „Ó, Felina, Felina, szerelmem...” gondolta a fiú, de amikor kinyitotta a szemét, feleszmélt, hol is van valójában, s hogy mi történik körülötte.
Messander rémülten felpattant: semmit nem értett. Iszonyodva nézett az idegen nőalakra. Ki ő, s hová lett Felina?
Hirtelen érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Az öreg várúr állt mellette, tenyerét a vállán nyugtatta.
És akkor Messandert furcsa, nyugodt érzés járta át. Zaklatott szíve megnyugodott. Belenézett a várúr szigorú szemébe, tekintetük találkozott egy röpke pillanatra.
Még mindig por kavargott a szobában, elhomályosítva mindent. Messandernek le kellett hunynia a szemét, úgy érezte, mintha üvegszilánkok fúródnának arcába, úgy szúrt, úgy égetett... szinte érezte, ahogyan a fogai között csikorognak... Rettenetes érzése támadt hirtelen. Nagy ürességet érzett a szívében, a lelkében. Úgy érezte, ereje elszáll, elillan. Gyengeség fogta el. Szédült, forgott vele a világ... Nem értette, mi történik vele... „Hol vagy, édes szerelmem, Felina!” - kiáltotta egy hang belül, kétségbeesetten, rémülten...
Egy másodperc tört részéig úgy érezte, vége a világnak. Félt, rettegett... maga sem tudta, mitől.
A várúr megragadta Messander karját. Oly erősen szorította, hogy szinte vér serkent ujjai alól. A fiú felszisszent.
Az öregember nem engedte el. Csak szorította, szorította a karját...
És aztán... Messander teste eloszlott, feloldódott a homályban, megszűnt, eltűnt mindörökre. A fiú nem létezett többé. Lelkét elragadta az iszonyatos erő, ugyanúgy, mint szerelmesét...
Aztán hirtelen mindennek vége lett. A szélvihar elült, a por lassan szállingózva leülepedett. Kitisztult minden...
A tavon a hullámok ezüstösen csillogtak, az égen bárányfelhők szálltak, és a kastély forgószél tépázta szobájában két ember egymás szemébe nézett, mélyen, kutatva.
Messander ifjúi ereje az öreg várúrba költözött, melytől az megifjodott, erőre kapott, fehér szakálla eltűnt, haja őszből feketére változott, arcáról eltűntek a ráncok... Egész mivoltában megváltozott... egybeolvadt Messander testével, lelkével.
A megifjodott várúr a lányhoz lépett, kezét nyújtotta felé. A lány felállt, kezét tétován nyújtotta. A várúr magához ölelte, és ő nem tiltakozott, megadóan, szerelmesen simult a hatalmas alak védelmező karjaiba. A leány testében Felina él tovább, Messander iránti olthatatlan szerelme immáron egybeolvadt vele egészen.
Így szerezte hát meg az öreg várúr imádottja szerelmét... csalárd módon, varázslattal, bűbájjal...
A nap lenyugodott a hegyek mögött. Ismét béke és végtelen, halotti csönd borult a tájra.
Mindketten érezték, hogy mostantól minden más lesz, minden, minden más...
Mert Felina és Messander szerelme nem halt meg, nem. Tovább él a két idegen testben, de él, mert a szerelem örök, és soha nem múlik el...
-----------------------------
A fogadós hiába várta aznap este a szerelmeseket. Nem érkeztek vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé. Azóta sem hallott róluk senki.
Keresésükre kutatócsoportot szerveztek. Az egész környéket, a környező hegyeket, hegyláncot átvizsgálták, minden zugot, minden völgyet... Napokig, hetekig kutattak, de sem a fiataloknak, sem a tónak, sem a várnak nyomát sem lelték.
A kocsmáros a festményt levette a fogadó faláról és elrejtette a kíváncsi szemek elől.
Soha többé nem beszélt senki a legendáról. Azután szép lassan örökre feledésbe merült.
VÉGE